|
TANÍT A SZELLEMVILÁG
A megszokott módon folytatjuk a mediális úton kapott bibliai tanítást, immár Mózes második könyvéből. Emlékeztetőül megismételjük, hogy az igehelyek idézete az 1992-es kiadású, a Magyar Bibliatanács Bibliafordító Szakbizottságának szövege alapján készült.
KV: Körvezető, TSZ: Tanító Szellem.
KV.: 6,3: "Azon a néven, hogy az Úr, nem voltam ismert előttük" - mondja az Úr Mózesnek. Miért kellett a másik elnevezés, illetve a figyelmeztetés: "Én az Úr vagyok a ti Istenetek" - hiszen tudták az igazi jelentést is. Az új fordítású Szentírásokban az Úr neve kétféleképpen jelenik meg: Úr és ÚR. Mi ennek a magyarázata, a sokféle elnevezést hogyan értelmezzük mi és hogyan értelmezték annak idején az izraeliek?
TSZ.: A különféle megnevezések az egymást követő időkre mutatnak rá. Szaporodott, terjedt a megnevezések száma, amikor egy olyan vonatkozásra kellett rámutatni, ami az akkori népességnek a legfontosabb volt. Annak az Egynek a sokféle aspektusára, ható erejére, különböző megnyilvánulásaira ily módon adtak meg egy sor nevet. Tehát más az Isten, más az ÚR, Aki parancsolója az ő népének, más az az Úr, aki gondoskodik róluk. A ti Bibliátok ezt írja kis "r"-el. Hiszen Ti is mennyi névvel illetitek: "Atyánk, Mindenható, Legfelsőbb, az Örökkévaló, stb.," ez mind mást jelent és az mind Ő, mind Benne van. A Bibliában úgy fordulnak elő, hogy rokoníthatók és nagyon jól érthető, miről van szó. A mindennapi beszélgetésben nem annyira fontos, de nagyon is hasznos lenne, ha egy értekezésben, írásban azt a nevet használnátok, ami éppen oda illik. Nem mintha nem lenne értelmes másként, hanem akkor rámutatna arra, hogy mely oldala az, amelyről akkor tárgyaltok.
KV.: A teljes 8.rész: Az egyiptomi tíz csapásnál a mágusok is meg tudták tenni az első hármat. Ugyanakkor vannak látszólag hasonlók is: békák, szúnyogok, bögölyök; ezek közül a mágusok már nem tudják mindegyiket megtenni, pedig hasonlóaknak tűnnek. A csapások emelkedő szintet ábrázolnak és egyben pedagógia is, hogy meddig terjed az ember képessége, illetve Istennek a végtelen hatalma. Ha sorrendjében nézzük, akkor a mi jelen gondolkodásunk szerint a vizek vérré változása súlyosabb mint a szúnyog, vagy mint a jégeső, ugyanakkor a felsorolásban ezek később jelentkeznek.
TSZ: Ha egyszer valakit, vagy egy népet, figyelem felhívó rettenet ért, akkor a következő figyelmeztetés lehet aránylag súlytalanabb is, mert már nyomaték, különösen, ha továbbiak jönnek. Ez volt a lényeg: mindig újra és következetesen felhívni az egész nép figyelmét, hogy itt nagyon jelentős és nagyon komoly dologról van szó.
KV: 10,26: A kilencedik csapásnál azt mondja Mózes a Fáraónak: "Engedj, mert magunk sem tudjuk, míg oda nem érünk, (az áldozat bemutatásáról van szó) hogyan kell majd tisztelni az Urat." Ez csak ravaszság, hogy mindenkit és mindenüket elengedje, vagy igaz? Bár itt még nem voltak kihirdetve a Törvények, de az ősatyák már mutattak be áldozatokat az Úrnak, Mózes mégis azt mondja: nem tudják, hogyan kell azt megtenni.
TSZ: Tökéletesen igaza volt. Az ősatyák áldozat-bemutatása más és más célú volt, mint ami most kellett, mert itt egy határhelyzetről, a szolgaságból való kivonulás első lépéséről volt szó. A későbbiek folyamán már nagyon is részletekbe menően tisztázottá vált az áldozatok bemutatása, de ez volt az első, ami a kivonulás után történt és egészen más lelki állapotot jelentett a nép számára. A folyamatnak egyik szakasza ez, ami még ismeretlen a számukra: az első szabad lépések megtétele és annak hála-áldozat bemutatása, hiszen eddig Egyiptomban szolgaságban éltek, ahol egészen más típusú áldozataik voltak. Mózes később, amikor az szükséges volt, megkapta, hogyan hajtsák végre.
KV.: 13,21.: A hajlék feletti tűz- és felhőoszlop nyilvánvalóan a Szent Szellem jelenlétét ábrázolja. Van-e analógia a későbbi, pünkösdi lángnyelvekkel, ha nem is azonos szinten?
TSZ.: Nagyon találó a kifejezés. Amikor vezetni kellett egy nagyobb népcsoportot, nem is akárhogyan és akárhová, hanem gondosan megválasztott útvonalon, hogy nagyobb baj és gyötrődés nélkül érjék el a következő táborhelyet, ennek a népcsoportnak a vezetését a Szellemvilág vállalta magára. Azok a magas személyiségek, akik ezt végezték, nem jelenhettek meg az emberek szemei előtt, de mégis láthatóvá kellett tenni, ki kellett fejezni azt, hogy merre menjenek, milyen utat kövessenek. Ezért kellett egy olyan jelenséget létrehozni, amelyet emberi szemekkel láthattak, követni tudtak. Ez bizony energia jelenség! Természetesen nem személyesen az Úr volt jelen, hanem az Ő parancsára az erre kiválasztott hatalmas szellemi teremtményei. De ez annyi, mintha az Úr maga vezette volna őket!
KV: 17,10.: Az Ámálek elleni harcnál: "Mózes, Áron és Húr felmentek a dombra." Ki volt Húr? Később még egyszer tesz említést róla az Írás, mikor Mózes a hegyre menvén, mint egy helyettesévé nevezi ki: "ha vitás kérdéseitek vannak, forduljatok Áronhoz és Húrhoz." Olyan személyről és szellemiségről van szó, akiről többet szeretnénk tudni, bár a Szentírás csak ebben a két esetben tesz említést róla.
TSZ: Itt a különböző funkciókról van szó. Mózes a felső Vezetés emberi síkú megjelenítője, a vezér, aki mindig meg tudja mondani a következő szükséges lépéseket, leközvetítve a Vezetést. Áron a szakrális tevékenység lelki végrehajtója a papsággal együtt. Húr a mindennapi gondok, az egész táborrendezés, a hétköznapi emberi problémák hihetetlenül fontos gyakorlati vezére, mint ahogyan Józsué a hadi népé. Funkcionális beosztás ez, semmi több.
KV.: 20,1.: A Tízparancsolat mennyiben ábrázolja ki a bukásunk állapotából adódó szükségszerűségeket? Egyáltalán mutatja-e, és ha igen, milyen formában?
TSZ.: Tökéletesen kifejezi azt az állapotot. Ha jobban átolvassátok, magatok is megérthetitek, hogy a megtartása, megélése egy folyamat a szellemi tisztulás, a felfejlődés, a legkülönbözőbb bűnökből szabadulás érdekében. Ennek érdekében volt szükséges a Parancsolatot így létrehozni.
KV.: 20,4.: "Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak". Mit jelent ez a meghatározás, hogy se itt, se ott, se amott?
TSZ.: Nézzünk egy kicsit mélyebbre, az idők mély kútjába. A zsidó nép akkoriban olyan emberi kultúrák között élt, akiknél előfordult, hogy faragott képeket imádtak, ezekkel személyesítve meg a maguk istenségeit. Mind a mai napig léteznek olyan népek, akik természeti jelenségeket imádnak, tisztelnek mértéken felül. Vannak még olyan vad népek is, akik különleges köveket, sziklaalakulatokat, egy-egy fát, egy tengerből kikerült különleges kagylót, vagy kagylóféléket tisztelnek és rajonganak körül istenként. Ez azokban az időkben még nagyon elterjedt volt az ősi, kezdetleges fokon álló népeknél. Tiszteletük tárgya tehát az anyag volt. Azért kellett ezt ebbe a szövegbe bevenni, mert a korabeli zsidóság, a cserekereskedelem és a más népekkel való érintkezés révén, ezekről tudhatott és nehogy elcsábítsák őket ezeknek a más, idegen népeknek alacsonyrendű, különleges, de szintén faragott képnek felfogható istenei. Ez kultúrtörténeti dolog, igen sok könyv, előadás szól ezeknek az ősi népeknek hiedelemvilágáról. Nem hogy idegen nem volt, de sokszor igen csábító is. Ezért került be ide.
KV.: 20,5.: "Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen." Korábbi tanításban azt kaptuk, hogy azért harmad- és negyedíziglen, mert azok akár már mi is lehetünk a reinkarnációk sorozatában (a gyermeke még nem) és akkor szembesülünk elkövetett dolgainkkal, amiket jóvá kell tennünk. Ezt tulajdonképpen reinkarnációs bizonyítéknak is értelmezhetjük. Ebben az igében azt olvassuk, hogy az atyák bűnéért a fiak és azok fiai is bűnhődnek. Nem mindenki csak a saját bűnéért felel?
TSZ.: Az, ami a számotokra igazságtalannak tűnik, nem az. Ha a családfő, az atya nem egy vétekben bűnös, - hiszen általában cselekedetek tömege, sorozata fordul elő egy emberöltő alatt, - akkor azok a gyermekek, családtagok, akik vele egy családban élnek, ezekből a hibákból éppúgy magukra vesznek, szinte öröklik azokat kisebb, vagy nagyobb mértékben és viszik magukkal tovább. Egy ilyen családilag öröklődő hiba, vagy bűn csökkentéséhez, ill. megsemmisítéséhez sorozatban több utódban kell annak megjelennie, hogy "megbüntessék" és megszűnjék. Igaz, hogy mindenki a maga vétkéért felel, de felelős az is, aki ezeket a hibákat helyesli és tudatlanságból, vagy oda nem figyelésből továbbviszi. A fiak tehát nem egészen ártatlanok ebben az esetben, hiszen küzdhetnének a hibák ellen, de ha ők is belemerülnek, akkor azt viszik tovább.
KV.: 20,24.: "Földből csináld nekem az oltárt," - olvassuk. Miért földből? Lehet ez utalás a testünkre, ami a földből vétetett, és ami a lélek temploma, tehát tulajdonképpen magunkat kell odaszentelnünk és magunknak kell oltárrá válnunk az életünkkel és a magatartásunkkal? Később kő oltárról van szó, amit nem szabad vésővel faragni, mert az megszentségteleníti az oltárt. A mai oltárok építési kívánalmaiban hogyan tükröződnek ezek?
TSZ.: A mai oltárok építését szigorúan válasszátok el ezen régi oltárépítési utasításoktól. Tulajdonképpen akkor, amikor kőből épült oltárról van szó, megfigyelhetitek, hogy szinte minden esetben égő áldozatot mutattak be rajtuk. Azt pedig, hogy miért, azt magad is szépen meghatároztad, nagyobb részt ez így igaz. Magam sem tudtam volna jobban elmondani. De a kőből épült oltár csak addig volt használatban, amíg égő áldozatot kellett és volt javasolt végezni, később ez természetesen átalakult.
Abban az időben az oltárnak - energetikai okokból - egységes anyagból kellett lennie. A fémmel való megdolgozásnál már nem a formáról, a faragásról van szó, hanem a két anyag közötti különbségről. A fém nyomot hagy a kövön, ráadásul azokban az időkben a fém még nem volt annyira tiszta, mint amilyennek ti ma ismeritek. Olyan anyag, szennyeződés is kerülhetett így az oltárra, - ahol pedig csak a legtisztább, a legválogatottabb, a legnemesebb dolgokat áldozták fel! - hogy emiatt nem volt javasolt ez. Tudjátok, hogy amikor a sátor építéséről, berendezéseiről volt szó, mindenütt kihangsúlyozódott, hogy a legtisztább, a legnemesebb anyagokat kell felhasználni.
KV.: 23,17.: Hogy értendő az, hogy: "Esztendőnként háromszor jelenjék meg minden férfiad az Úr színe előtt"? Párhuzamba hozható-e ez azzal a mai egyházi törvénnyel, ami kimondja, hogy: "Évente legalább egyszer, Húsvét táján, az oltári szentséget magadhoz vegyed"?
TSZ.: Természetesen. Gondoljátok meg, hogy azokban az időkben, egy olyan vándorúton, amelyen annyi veszedelem, annyi tennivaló volt, nem tudtak állandóan a szent sátor körül tartózkodni, sem részt venni azokban a munkálatokban és szellemi kisugárzásokban, amelyekre szükség volt. Igen, ez volt a minimális!
KV: Tehát hogy legalább háromszor feltöltődjön azzal az erővel, azzal a rezgéssel, amit ott találhatott.
TSZ.: Erről van szó. Ez volt a minimum, amit meg kellett tenni, hogy egy alap azért legyen. Különösen, amikor úton voltak.
KV.: De ugyanott még azt is mondja, hogy ne jelenjen meg üres kézzel soha senki.
TSZ.: Azokban az időkben üres kézzel senki nem ment. Ez akkoriban szokás volt, hiszen nagyon sokszor még most is tapasztalhatjátok, ahogy mennek a templomba, visznek egy szál virágot, vagy egy szál gyertyát. Üres kézzel ma sem mennek be sokan a templomba.
KV.: Üres szívvel sem illik belépni az Úr elé!
TSZ.: Oda pláne nem! Ennek kifejezője is volt ez.
KV.: 25-27. rész: A szent sátor és tartozékainak pontos leírása, anyaga és elkészítése olvasható ezekben a részekben, a papi ruhák milyenségével együtt. Mennyiben van meghatározó jelentősége mindennek?
TSZ.: Mindazok az anyagok, méretek, melyeket felhasználtak, mind számszerűségben, mind anyagaik összeállításában, méretezésében, az egész sátor minden tartozékával együtt, precízen ki volt számítva mindazon, szintén energetikai okokból, amelyekre akkor, ott, azon körülmények között feltétlenül szükség volt. Erről akár bővebben is beszélhetnénk, de hiszen ma már nem abba a sátorba tértek be az Úr színe elé.
KV.: A Jelenések könyvében a szent sátor fogalom ismét megjelenik. Amit valamikor isteni sugallatra Izrael népének létre kellett hoznia, lehetett-e az örökkévalóság szellemi törvényének a megjelenítése?
TSZ.: A Jelenések könyvében található szent sátor nem anyagi értelemben értendő. Nem úgy, mint ahogyan az első, az anyagba rögzült, mely a kibontakozni kezdő és kívánó emberlelkek találkozóhelye volt Istennel. A Jelenések könyvében ez már csak Isten előtt való megjelenést, a Vele való kapcsolatot jelenti - nem az anyagot. Ezt jelezzük ezzel a fogalommal.
KV.: 28,31.: "Csengettyű szóljon Áronon, amikor bemegy az Úr elé, és amikor kijön, hogy meg ne haljon." Mi ez a csengettyűszó?
TSZ.: Rezgés, mint amiről az előbb volt szó!
KV: A valódi, fizikai meghalásra gondolhatunk?
TSZ.: Nem! Ott, abban a helyiségben, ahová Áron bemegy, más a rezgésszám, mint ott, ahonnan bemegy. A kettő közötti különbség áthidalására van a csengettyűszó, abban segít, hogy ne érje olyan nagy különbség azoktól az erőktől.
Nyilvánvalóan sokkal magasabb a rezgésszám ott, ahová bemegy, s ha ő is hozzáad bizonyos rezgésszámot a csengettyűszóval, akkor közelebb kerül ahhoz a szinthez. Áthidalás az a szó, ami jelen esetben érthetővé teszi a dolgot.
KV.: 31,12.: Aki nem tartja meg a szombatot, annak meg kell halnia. Hogyan értelmezzük ezt napjainkban, amikor mindegy, hogy szombat vagy vasárnap: a hetedik nap megszentelése elmarad.
TSZ.: Itt nem a szombatról, vagy a hét bármely napjáról van szó, hanem a hetedik napról, és ez a fontos. Ha ti az anyagi élet vitelével vagytok elfoglalva, szükségetek van a hét egy napjára, amikor csak saját magatokkal, saját lelketeknek a szellemvilági kapcsolatával foglalkoztok. Az, aki a hetedik napot is az anyaggal, az anyagiakkal tölti, annak lelkében előbb-utóbb elsorvad ez a kapcsolat. Ezért volt szükség arra a szigorú figyelmeztetésre, különösen abban a korban, azon népesség számára, akik még nagyon anyagiasak voltak, talán még inkább, mint a mai kor embere, hogy foglakozniuk kell szellemi életükkel is. Mindegy hol: otthon, a szabadban, templomban, bárhol, de foglalkozzanak a magasabbal. Az, aki nem foglakozik a lelki, szellemi életével, az előbb-utóbb szellemileg "meghal."
KV.: 32,27.: Mózes azt mondja: kössön mindenki kardot és ölje meg az eltévelyedett rokonát. Hogyan egyeztethető ez össze az éppen akkor kapott Tízparancsolattal, amelyik határozott rövidséggel mondja ki: ne ölj! A mai világban a háborúkban tömeges öldöklés van, még ha parancsra is.
TSZ.: Nagyon szigorúan válasszátok el ezt a fogalmat a mai időkben előforduló, és a régi időkben lezajlott mózesi esettől. Gondoljátok meg: valóban karddal, testileg ölték meg azokat a személyeket? Ténylegesen megölték testüket, vagy pedig kiölték maguk közül, Isten választott népe közül azokat, akik erre nem voltak alkalmasak? Ez nem fizikai értelemben vett ölés volt, hanem elkülönítés Isten népétől! Természetesen ez nem ment erőszak nélkül. Akik kardot fogtak kezükbe, azoknak fenyegető magatartására, határozottságára szükség volt, hogy akik "fekély" voltak az Úr választott népének testén és nem voltak alkalmasak arra, hogy tovább vigyék Isten tanításait és az Egy Isten hitet, azokat el lehessen különíteni, ki lehessen irtani ezek közül, hogy mindig csak a tiszták és a megbízhatók mehessenek tovább. Ezek gyakorlatilag is meghaltak a tanítás, az Egy Isten hit számára, a választott népből ki lettek irtva. A kifejezés nagyon szigorúnak tűnik, de itt nem fizikális gyilkolásról volt szó. Nem volt szabad követniük társaikat, és ez a sivatagi körülmények között, az isteni vezetés nélkül, - Aki gondoskodott ételről, italról, és hogy a lehető legjobb útvonalon haladjanak - az elkülönített magukra hagyottaknak, elképzelhetitek, nem volt könnyű sorsa olyan körülmények között.
KV.: 32,30.: Mózes könyörög a népéért és az Úr a számonkérés napjáig megbocsát. Ez a megbocsátási időszak a bukott szellemseregek evolúciós időszaka, amiben az újra testetöltések kegyelmével jutnak el a végítéletig, ahol mindenről számot kell adniuk. Hétköznapi nyelven úgy említik: ez a "világvége," és maga az Úr is mondja, hogy "eljön az utolsó számonkérés napja." Azon az időszakon, amiért Mózes könyörög és amit az Úr megbocsát a számonkérés napjáig, az attól fogva eltelt időszak értendő?
TSZ.: Már beszéltünk arról, hogy az "Utolsó Idő" hogy értendő. Az, hogy a számonkérés napjáig megkegyelmez az Úr, az egy lehetőség. Ez a kifejezés a legmegfelelőbb erre. Nem annyira a megbocsátásról van szó, - bár arról is - hanem a megbocsátás lehetőségnyújtásáról arra, hogy aki tud, aki akar, még fejlődhessen. Ez nemcsak a mózesi időkre vonatkozik, ez tart napjainkban is. Akkoriban elkülöníttettek, akik csak gátjai és akadályozói azoknak, akik továbbmennének, tisztulnának és fejlődnének. Ami a mózesi időkben így történt, az ma már, egy sokkal szellemibb és haladottabb korban, másképp zajlik, de mégis hasonlóan.
KV.: 34,29.: Amikor Mózes lejön a hegyről, az arcbőre sugárzik, vagyis nemcsak belső, hanem fizikális sugárzása is volt. Nyilván valami energia miatt, vagy ahogy mostanában szoktuk mondani: "az aurája sugárzott." Pontosan mivel magyarázható ez, és van-e ehhez hasonló elven működő jelenség manapság is?
TSZ.: Mindig is volt ilyen jelenség, erről irodalmi nyom is maradt. Ti most az aurafényt szoktátok említeni, amelyet valamikor többen láttak, mint napjainkban. Most csak a különleges képességekkel megáldottak látják az aurát. Amikor Mózes abban a hatalmas, sugárzó szellemi környezetben volt fenn a hegyen, annyi és olyan energia dúsult fel és vált élővé benne, - az éterikus test is hatalmas energetika - hogy így feltöltve, természetes módon sugárzott, bárki számára érzékelhetően. Ezek a sugarak nem maradtak meg, hanem előbb-utóbb eltűntek, ahogyan az energia felhasználódott. Az, hogy Ő lélekben is sugárzott, hiszen örömben, hatalmas szellemi feltöltődésben volt része, az természetes.
KV.: A Szentíráson végigvonul a véráldozat kérdése, misztériuma. Az Istentől kapott mózesi törvényekben a vért megenni tilos volt, mert az az élet, a lélek hordozója. De ugyanakkor az oltárt, a kárpitot megkenték, megszórták vele, vagy mint Egyiptomban, vérrel jelölték meg a kapufélfákat, hogy ott ne pusztítson a halál angyala. A papok felavatásánál a testükön három pontot kentek meg vérrel. Egyrészt annak okát szeretnénk megtudni, hogy miért nem szabad a vért megenni, és azt, hogy ugyanakkor az ószövetségi törvények miért írják elő külön a véres, vagy vértelen égő áldozatokat? Miért volt erre akkoriban, ilyen formában szükség? Az Írás később ugyanis két helyen említi: égő és véres áldozatot nem kívánok. A krisztusi magasabb szint is azt mondja: irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Ugyanakkor a legmisztikusabb áldozat Krisztus véráldozata, az Úrvacsorában jelképesen az Ő vérével áldozunk. Az Ószövetségben ez tilos volt - az Újszövetségben pedig előírás. Ennek a kettőnek kérnénk a szellemi magyarázatát.
TSZ.: Az, hogy a vér az élet hordozója, nem újdonság a számotokra. Ezért tiltotta törvény az elfogyasztását. Az ajtófélfák vérrel megkenése azt jelentette, hogy ott az Úr számára élők vannak, ezért azt elkerüli a halál angyala. Akik holtak Isten számára, azoknak nem volt a házaikon ez a jel, ott arathatott a halál. Ebben az esetben a vért az Isten felé elszánt élet jeleként foghatjátok fel. Krisztus Urunk az életével valóban véráldozatot adott mindnyájunkért, de a későbbiek folyamán az olvasható az Írásban, hogy Isten nem kért már véráldozatot, vagy égőáldozatot, mivel erre az időre már annyira megerősödött az Egy Isten hit, az Istenhez ragaszkodás, az Ő útmutatásaiba és tanításaiba való elmerülés, hogy ezekre a fizikálisnak mondható áldozatokra már nem volt szükség. Aki életét áldozza Istennek, az isteni igazságoknak, az nem szó szerint a vérét adja, itt az életnek már magasabbrendű, szellemi értelme van. Ettől függetlenül: a régi korokban voltak vérszerződések, véráldozatok melyek nem is olyan nagyon régen, itt a földön is megtalálhatók voltak, rejtettebb helyeken talán még most is élő valami. De ezek túlhaladott, már nem szellemi dolgok, csak jelképesnek foghatók fel. Aki igazán Istennek áldozza életét, az egészen másképp cselekszik, és főleg nem állatok életét oltja ki.
Összeállította: Kotányi Ottó
|
