© 2004
Minden jog fenntartva!

Webdesign:
AsztralFény

2003. II. negyedév
TARTALOMJEGYZÉK

Az erények és hatásaik * Tanít a szellemvilág (15. rész) * Találkozás a szellemvilággal
Meddig kell a másik emberen segíteni? * A tudat kozmikus kitágítása * A lübecki Krisztus szobor felirata
H.E. Fosdick élete és művei * Szent Ambrus: Himnusz kakasszóra


TALÁLKOZÁS A SZELLEMVILÁGGAL

Az alábbiakban sorozatot kezdünk egy un. "szenvedő" lélek médiumi úton történő jelentkezéseiről. Bár itt az induláskor, bizonyos értelemben valóban szenvedőről van szó, mégis jelezzük, - amit már többször is mondtunk - hogy a szenvedő kifejezést eddig csak azért használtuk, mert így honosodott meg a szellemtani irodalom kezdetén. Sokkal helyesebb a köztes léti lélek kifejezés, hisz a szellemi síkon földi értelmezésű szenvedés (valamint tér, idő, hely) nem létezik, ott csak munkálkodó állapot van. Ennek igazát jól ábrázolja ki ez a sorozat.
SZ: Köztesléti Szellem, KV: Körvezető

SZ: Nem jön a megváltó halál!
KV: Köszöntelek szeretettel.
SZ: Hah, beszóltál az ablakon?
KV: Nem, nem az ablakon szóltam be, hanem egy kis közösségben köszöntünk téged sok szeretettel. Ne szomorkodj, túl vagy már azon, amit most mondtál.
SZ: Halálra éheztetnek. Ha jól figyelem, több mint egy hete se étel, se ital, majdnem, hogy a saját kezemet rágom. Valami kis maradék volt itt, néhány csepp a korsó alján, de már az sincs.
KV: Engedd meg, hogy mielőtt tovább mennénk, megnyugtassalak, hogy ez már elmúlt, túl vagy rajta, de ezt mindjárt megbeszéljük.
SZ: Szenvedek!
KV: Megértelek, de nem kell már tovább szenvedned, meg fogod érteni, hogy miért. Mondd, hogy szólithatlak?
SZ: Borbála.
KV: Kedves Borbála, hol éltél?
SZ: Hogy most hol vagyok, már nem is tudom, de én... Csesztvén.
KV: Tudsz egy évszámot, vagy időszakot mondani?
SZ: 1680, de én már nem tudok semmit.
KV: Köszönöm, ez elégséges is. Az 1680-as évekre emlékszel, Csesztve és Borbála.
SZ: Nem tudtok segíteni valamiben?
KV: De igen, pontosan azért vagyunk együtt, hogy segítsünk rajtad.
SZ: Meg fog bomlani az agyam, már meg is bomlott. Nem tudok már gondolkozni se, annyit szenvedek.
KV: Nem Borbála, ez már csak az emlékeidben van így, túl vagy ezen a nehézségen. Emlékszel, hogy kezdted a találkozásunkat, mi volt az első mondatod?
SZ: Hogy nem tudok meghalni és szabadulni ettől a fájdalomtól.
KV: Így kérdeztem: hol éltél, és te azt mondtad: mikor jön már a megváltó halál.
SZ: Ott éltem, de ez már nem élet, ami ebben a börtönben van. Már nem is ütnek, nem is vernek, nem is kiabálnak az ablakon át mindenféle csúfságot rám, hogy boszorkány, meg ilyesmit.
KV: Meg tudod mondani, hogy miért zártak be? Mert hogy azt kiabálják neked, hogy boszorkány, meg az évszámból, nagyon sok mindenre gondolhatunk, de szeretném, ha ezt te mondanád meg nekünk.
SZ: Egy úri házban éltem én, mint aféle megbecsült belső cseléd. Gyönyörűen tudok hímezni, és nagyon sok hasznomat vehették. Képzeljétek, tudok írni, olvasni! Ezt mind annak az orvosnak köszönhetem, aki annál az úri háznál szolgált, és az én történetemmel nagyon szoros összefüggésben van. Asszonyom nagyon megbecsült engem, néha az ő imádságos könyvéből is felolvastatott velem. Jobban szerettem nem hangosan, hanem csak úgy magamba, de az ő könyveihez ritkábban férhettem hozzá. Erre az orvosra sokszor azt mondták, hogy varázsló, de nem mertek ellene tenni semmit, mert az úréknak volt egy fia, nagyon beteg, annak mindenféle baja volt. Egyik betegségből kigyógyult, a másikba belement. Arra az orvosra, akiben az úrék megbíztak, nagy szükség volt, mert nagyon sok mindent tudott. Tőle tanultam meg jól olvasni. Annyi minden szépet és jót magyarázott nekem, ő is belső cselédnek számított, mint én. Öreg ember volt, nagyon jóságos, és kedvelt engem, jó szívvel volt irántam. Ő magyarázta meg nekem, amikor azok a furcsa dolgok történtek velem.
KV: Mik ezek a furcsa dolgok?
SZ: Először egy estéli imádságomnál történt. Nem az úrnőmnek a könyvéből olvastam, hanem magamtól, és egyszer csak képzeljétek, - de nem voltam ám őrült, csak most bomlik meg az agyam - hogy hallottam, de nem volt ott senki, mégis hallottam, hogy valaki szólít: "Borbála, figyelj rám! Figyelsz rám, hallod a hangom?" Annyira megrettentem, hogy csak hánytam magamra a keresztet, meg tovább imádkoztam. Aztán egyszer csak megint: "Én nem akarok rosszat neked, hanem tanítani akarlak." Na, erre már végképp azt mondtam, hogy nem lehet istenes dolog.
KV: Kedves Borbála, hadd nyugtassalak meg. Azt mondtad, hogy ez nem lehet istenes dolog. Én, egy kicsit másképp fejezem ki: amit te ott hallottál és átéltél, az egy nagyon igaz és valós dolog volt. Ne félj attól, hogy az agyad megbomlott, mikor ezt a hangot hallottad, mert azzal, hogy mi most beszélgetünk egymással, tulajdonképp ennek az igazságát bizonyítod.
SZ: De gondoljátok meg: ez aztán igazság is lett, mert amikor panaszkodtam az én kedves orvos-cseléd társamnak, - dehogyis cseléd társamnak, hol is vagyok én ettől az okos embertől! – ő megmagyarázta nekem: nehogy már azt higgyem, hogy megbomlott az agyam, hanem ez egy csodálatos isteni ajándék. Azt mondta, hogy figyeljek, mindig imádkozzak, és ha a hangot hallom, jegyezzem meg, mit mond. Így történt.
KV: Borbála, nagyon sok hálával gondolj erre az orvosra, mert igazat, jót mondott, és hogy mi most itt beszélgethetünk, ennek az orvosnak igazságát bizonyítja.
SZ: Az a hallás, ami jött, nagyon sok érdekeset és szépet mondott. Hogy Isten mennyire szeret bennünket, és hogy az embereket jóra kell vezetni, inteni, mert nagyon viharos és rossz időket élünk. Isten nem akarja, hogy Tőle elforduljanak. Nagyon kell imádkozni, és nagyon kell figyelni az ilyen hallós tanításokra, mert ezek nagyon sokat tudnak majd segíteni. Tényleg, nagyon sok olyan dolgot hallottam, amin mindmáig csodálkozom, hogy én, a belső cseléd, szózatokat hallok. Én ezt csak az orvosnak mondtam ám el, és ő biztos, hogy nem mondta senkinek. Titokban beszélgettünk ilyen dolgokról. Nagyon igaznak és jónak találta ő is. Én beszámoltam neki, de most megint nagyon félek, hogy igazán megbolondulok.
KV: Borbála kedves, mondtam már, hogy ne félj, mert mindarra, amit te ott átéltél, ujra azt mondom: igaz. Az igazságtól nem kell félned! Ez így igaz, amit te hallottál és éreztél. Most már az emberektől sem kell félned. De valaki mégis csak megtudhatta, hogy neked ez a képességed van.
SZ: Itt a szivemben érzem, hogy csak jó lehet, de az volt a legnagyobb baj, hogy utána egyszer csak fényeket láttam ott, ahol nem volt fényes. Azután ezek a fények alakultak, és egyszer, amikor valami kis ételt kellett bevinni az akkor nagy beteg fiatalúrhoz, észrevettem, hogy körülötte is van olyan kis fény, és abban sötétes foltok, mintha mocskos lett volna az a fény. Kiszaladt a számon, hogy a betegséget ott látom körülötte. Aztán a fiatalember megmondhatta az anyjának, mert az úrnő egyszer csak előszedett engem: Mit látsz te lány? Miféle betegséget látsz te? De úgy szólt, mint aki megüt engem. Mondtam: Asszonyom, én olyan furcsa dolgot láttam az úrfi körül, és elmondtam neki is, hogy mi az. Ami ezután következett... Azt mondták, hogy boszorkány vagyok, és nincs nekem helyem abban a házban, hogy megérdemlem a halált, meg hogy a sokkal jobbak is elpusztultak már, az ilyennek nincs helye a földön. Sírtam, zokogtam, belöktek egy kocsiba, elvittek, nem tudom, hogy Csesztvén vagyok-e, vagy egy másik helyen. Egyszerűen, mint valami haszontalan kutyát, bedugtak egy olyan sötét börtönbe, aminek csak olyan kis lyuk ablaka van. Az is csak arra jó, hogy mindenféle szemetet bedobjanak rám a haszontalan suhancok, meg leköpdössenek, meg ilyesmi. Adtak ugyan nekem ételt, úgy odalökték, meg ivóvizet naponta egyszer. Meg is vertek már sokszor, hogy mondjam meg, hogy az ördöggel cimborálok. Aztán már nem tudom, mi történhetett, nem adtak enni sem. Tudtok egy kicsit segíteni nekem?
KV: Igen kedves Borbála. Ezért vagyunk együtt, hogy megtudd, mi történt veled, s ez meg fog téged teljesen nyugtatni. Mi erről az időszakról, amiről te szóltál, hallottunk és tudunk. Mi ezt úgy nevezzük, hogy boszorkányüldözéses időszak, ami nem azt jelenti, hogy mi el is fogadjuk ezt az elméletet és gondolkozást. Emlékezz, azt mondtam neked, hogy amit te ott hallottál, átéltél, éreztél, az mind igaz.
SZ: A szívem mélyén mindig éreztem, hogy igaz. Nagyon sokat imádkoztam, mert az a hang azt mondta: sokat imádkozni, jónak lenni, szolgálni Istent és az embereket, mert nagyon rossz a világ, minden jó lélekre szükség van.
KV: Ez a hang a legjobbat mondta a számodra...
SZ: Ezért érzem a szivemben igazán, hogy nem boszorkányság volt, és nem ördög.
KV: Mondtam már neked, hogy nyugodj meg, mert igazad van. Ne szorongj, ne félj, mert számodra mindez már csak szörnyű emlék, már elmúlt, túl vagy rajta.
SZ: Csúnya, rossz emlékek. Olyan kedves vagy, hogy megkérdezted, miféle vagyok, meg mi a bajom. De régen nem hallottam ilyen jó hangot, ilyen rendes emberi beszédet.
KV: Örülök, hogy egy kicsit megnyugszol. Arra is emlékezz, amikor azt mondtam, hogy mind igaz, amit te átéltél és éreztél, és hogy ezt az igazat a jelenléted és a beszélgetésünk bizonyítja.
SZ: Olyan furcsán beszélsz. Mit bizonyítok?
KV: Azt, hogy ezek az állapotok igazak.
SZ: Ugye nem voltam én megbolondulva?
KV: Nem, nem is voltál, és most sem vagy.
SZ: Itt fogok ebben a börtönben megbolondulni.
KV: Nem, mert már nem vagy a börtönben.
SZ: Hát hol vagyok?
KV: Ahogy mondtam neked: egy kis baráti közösségben.
SZ: Milyen baráti? Én hozzám barátságosak?
KV: Igen, mindannyian szeretettel vártunk téged, hogy a felvilágosítást és ezzel a megnyugvást megadjuk.
SZ: De ugye tudjátok, hogy nem vagyok boszorkány?
KV: Tudjuk, sőt mindazt, amit elmondtál a hangokról és arról az állapotról, azt mi mindannyian hisszük és valljuk, mert igaz.
SZ: Ti is ismeritek az ilyet?
KV: Igen, és ebben a pillanatban is ezt tapasztaljuk.
SZ: Nektek mit mondott a hang?
KV: Az a hang, ami benned szólalt meg, az nekünk is elmondta ezeket az igazságokat...
SZ: Igazság, amit hallok!?
KV: Azt is mondtam, hogy most te itt magad bizonyítod, hogy mennyire igaz. Csak nem figyelted meg.
SZ: Óh, kérlek, ne haragudj, de mindig az jár a fejemben, hogy meg kell zavarodni ebben a helyzetben...
KV: De most már megértetted, hogy nem kell megzavarodni és igaz mindaz, amit éreztél. Gondold tovább egy kicsit: miért fohászkodtál?
SZ: Az az orvos, az nagyon sok mindent elmondott nekem. Nemcsak az úrfi betegségeiről, hanem sok minden más furcsa dolgot is, és nagyon igaza lehetett. Azt mondta, hogy nem látható emberek is meg tudnak szólalni úgy, hogy azt mi halljuk, hogy én is hallhatom őket.
KV: Borbála! Mi is hallunk téged! Beszélgetünk, de nem látlak.
SZ: Miért nem látsz, ha itt vagyok?
KV: Mert nem a tested van itt, hanem a lelked. Az, aki te vagy és aki éltette akkor a testedet...
SZ: Álljunk meg! Nem látsz, de beszélgetünk. Én lélek vagyok?
KV: Igen.
SZ: És te többször is azt mondtad, én figyeltem, de nem tudtam a fejembe befogadni, hogy már nekem nem kell félnem semmitől.
KV: Így van. Szedd össze ezeket a gondolatokat, hogy mire jutsz, mert én azt szeretném, hogy te mondd ki. Megmondhatnám neked most rögtön, de jobb lenne, ha te jössz rá.
SZ: Fiatal vagyok, de nem vagyok egészen ostoba. Nincs itt az a börtön, ugye?
KV: Nincs.
SZ: Nincs ott a Borbála se?
KV: Nincs.
SZ: A Borbála lelke van itt. Akkor az a hang is igazat mondott, amikor azt mondta, hogy a lelkek útja más, mint amit a pap mondott.
KV: Igen.
SZ: Akkor nemcsak az orvosnak volt igaza, a hangnak is mindenben igaza volt.
KV: Így van. A hang még az orvosnál is jobban tudta.
SZ: Akkor én már nem a börtönben, és nem a Borbála vagyok, ugye?
KV: Így igaz.
SZ: De én vagyok!
KV: Igen.
SZ: Ezt akartad mondani nekem, azzal, hogy... értem! Nincs szó megzavarodásról, éhezésről, szomjazásról, ütésről, leköpdösésről.
KV: Volt, de elmúlt.
SZ: Egy valamiről van szó: az én Uram, Krisztusom elé állani, és elmondani Neki ezt az egészet.
KV: Így van Borbála, bár Ő ezt mind tudja, és ha te most elé állsz, nem is kell elmondani, hogy mi volt.
SZ: Akkor én rosszat tettem, szidalomra vagyok méltó.
KV: Miért?
SZ: Mert azzal a mondásommal, hogy látom az úrfi betegségét, meg hogy fényt látok körülötte, meg ilyesmit, úgy felbolygattam annak az úri háznak a nyugalmát, hogy azok megrémültek! Júj!
KV: Te igazat mondtál, de az emberek többsége nem ismeri el, és el se fogadja.
SZ: De én rosszat tettem azzal, hogy csak úgy hirtelen kimondtam, nem is gondoltam meg. Úgy megijedtek.
KV: Ezt így meghatározni, hogy rosszat tettél, nem lehet. Tudod, nagyon sokszor, amit mi rossznak vélünk, az végül is az Úr kezében és kegyelmében jó. Lehetséges, hogy azért ők elgondolkoztak azon, mit is mondtál, amikor láttad a betegséget a fiatalember körül.
SZ: Megnyugodtam a sorsomban. Megszabadultam attól, ami egy nagyon szerencsésen és jól induló élet után olyan szerencsétlenül és borzasztóan végződött. Megszabadultam. Hála néked Istenem, meghaltam.
KV: De csak a tested.
SZ: Tudom, hiszen a lelkem itt beszél veled. Köszönetet mondok neked, hogy ilyen sokat foglakoztál velem, és még azt mondtam, hogy nem vagyok egy ostoba teremtés. Milyen sokat kellett beszélj ahhoz, hogy észrevegyem magamat.
KV: Nem nekem kell köszönetet mondanod, hanem az Úrnak! Aki megadta ezt a felismerésedet, elhozott téged ide, és megbeszélhettük ezt. Mert azért annyit hadd mondjak, hogy 300 évvel vagyunk később, most egy másik országban, de akkor még egy voltunk.
SZ: Bár az én esetem nagyon rosszra fordult, de az, amit az a hang mondott... Óh Istenem! Jaj, de örülök! Nektek, meg magamnak, a hangnak, az orvosnak... Akkor elsüllyedt az a börtön, meg az a sok verés, éheztetés, már csak az van, hogy mekkora ajándékot kaptam, és azt nem vették észre. Hogyan is mondtad? Nem fogadták be. Mit tudok ezek után tenni, hogy nekem ilyen hallásom van?
KV: Azt mondtad az előbb, hogy ajándékul kaptad ezt a felismerést.
SZ: De most nem hallom a hangot.
KV: Majd fogod hallani, de aki ajándékot kap, azon kívül...
SZ: Hálás lehetek érte annak, Akitől kaptam.
KV: Erről van szó. Ha valakitől kapunk valamit, azt meg kell köszönni, és te tudod, hogy Kitől kaptad ezt.
SZ: Egyre jobban tudom. Kérlek benneteket, tudtok valami módot, hogy egy ilyen kóbor lélek... mit mondtál, mennyi idő?
KV: Több mint háromszáz év.
SZ: Ne is mondd! Én olyan sokáig abban a börtönben voltam?
KV: Csak az érzéseiddel, mert olyan szönyű átéléseid voltak, hogy nem tudtál tőle szabadulni.
SZ: Nem gondolok rá többé, Borbálának nem ez a fontos. Akit annak hívtak valamikor, és most az életkorához illően több, mint 300 éves, kíváncsi egy perszóna. Most mit csináljon tovább ez a lélek? Én nagyon szeretném ám az Úr Jézusnak megköszönni, de hogy megyek oda?
KV: Ha valamit szeretnénk, akkor mit teszünk? Kérjük. Először megköszönjük, amit kaptunk, és utána kérjük azt, amit szeretnénk.
SZ: Most te vagy olyan hang, aki a fülembe olyan jó dolgokat mond. Óh Istenem, végtelen jóságú Istenem! Milyen csodálatos a Te világod! Mindenféle borzalom, háború, minden ellenére milyen csodálatos a Te világod, hogy ilyen dolgok vannak! Édes Istenem, engedd meg, hogy egy nyomorúságos, 320 éves szerencsétlen lélek Hozzád emelje a szavát. Jóistenem, megköszönöm Neked azt, hogy így éltem ennél a családnál. Megköszönöm Neked, hogy ott volt az a tudós orvos, aki felkarolt engem, és annyi jó és hasznos dolgot mondott. Képzeld Uram, egyszer azt mondta nekem, hogy majdnem kis orvos vagyok, annyit tudok. Uram, Te mindent tudsz, fölösleges is elmondanom Neked, hogy mi minden volt velem. Csak egyet tudok mondani, Neked köszönetet! Azoknak, akik ostobaságból, nemértésből ilyen élet befejezést adtak nekem, Uram, bocsásd meg nekik, mert ostobák, és nem tudták, hogy mit tesznek. Most már tudom Uram, hogy egy nagy ajándékot kaptam Tőled, de arra már nem volt lehetőségem, hogy használjam is. Bocsásd meg minden botlásomat, mert én egy haszontalan cseléd voltam, nagyon is szerettem a vígságot, sok bohóságot csináltam a többi cseléddel. Édes jó Istenem, kérlek, ha már a saját ostobaságomból itt ragadtam ezen a földön, lehet, hogy mégis megbolondultam egy kicsit, különben hamarabb észre kellett volna vennem, mi történt velem. Nagyon kérlek, fogadj engem a Te mennyországodba, hűséges jó cseléded leszek. Szófogadó, szorgalmatos, és ha úgy gondolod, még vidám is. Uram, segíts rajtam...Úgy legyen!
KV: Ámen. Az Úr biztos meghallgatja a könyörgésedet, és hogy mennyire így van, ha most körülnézel, látni fogsz...
SZ: Nézhetek!? Egy lélek? Én nem látlak...
KV: Nézz körül, mondd meg nekünk, hogy mit látsz?
SZ: De furcsa, már megint látomásom van! Csak egy nagy fényesség, abból a fényességből mintha egy kéz nyúlna ki. Várjatok csak, megint mintha hallanék valamit: "Én tanítottalak, most vezetlek tovább."
KV: Kit látsz?
SZ: Nem merem megmondani...
KV: A doktor bácsit, az orvost?
SZ: Nem látom őt, csak a kezét... most már a másik kezét is. Így csinál... (Hívogatóan int.) Milyen jó nála! Jó voltál hozzám a földön, segíts rajtam most is, legyünk együtt úgy, mint akkor.
KV: Az Úr hallgassa meg a kérésedet, a Jóisten áldjon meg és segítsen az utadon.

Közreadja: Kotányi Ottó