|
TANÍT A SZELLEMVILÁG
A Szentírásban Sámuel első könyve következik. Sámuel tekintélyes levita bíró és próféta volt Izraelben. Igyekezett a népet vallási szempontból felemelni, sikeresen harcolt a filiszteusok ellen. Fontos szerepe volt az új államforma kialakításában, ő kente fel Dávidot királlyá. Az un. nagy próféták előfutáraként Isten akarata iránti feltétlen engedelmességet hirdette.
KV: 2,8.: "Mert az Úré a Föld oszlopai, náluk helyezé el a földkerekséget." Kik és mik ezek az oszlopok?
TSZ: Hatalmas szellemi elveknek, szellemi személyeknek mondhatók. Az egész Föld megjelenése, majd feljavulása, megváltozása olyan oszlopokon, szellemi hatásokon múlik, amelyekre nyugodtan mondhatjuk azt, hogy ezek tartják Földeteket. Természetesen nem anyagi jellegű tartóról van szó, hanem nagyon komoly, erős és hatalmas szellemi erőkről, határozatokról, amelyek a kezdet kezdetén már ott voltak. Ez tart benneteket, ez ad erőt ahhoz, hogy ezeket a feladatokat elvégezzétek, amikor a Föld már elér egy olyan állapotba, hogy szinte már nem is mondható Földnek. Akkor teljesítette be az az oszlop azt a világtartó feladatát, melyet az Úr rábízott.
KV: 2,25.: Éli fiai "nem hallgattak apjuk szavára, mert úgy tetszett az Úrnak, hogy megöli őket." Nem inkább fordítva: mert nem hallgattak apjuk szavára?
TSZ: Itt egy zavaró fordítási hiba van, helyesen érzitek. Természetesen azt a bűntetést megelőzte az ő rossz tettük, engedetlenségük, és az a sok fertőző cselekedet, amellyel nemcsak maguknak, hanem nagyon sok embernek is rosszat tettek. Ez később méltán elnyerte büntetését, de semmi körülmények között nem ezzel a hibás sorrenddel.
KV: 2,33.: "Valakit nem irtok ki oltárom mellől, hogy epesszem a szemed és gyötörjem a lelked." Kire céloz a prófécia?
TSZ: Egy jóval későbbi eseményre, semmi körülmények között nem azokban a napokban érvényesre. Itt nem konkrét személyről van szó, hanem egy lehetőségnek a felcsillantásáról, hogy igenis van lehetőség, amelyik jobb, kedvesebb az Úr színe előtt, és amely méltán támaszthat rossz érzéseket abban, aki nem teljesen az Úr útján jár. Kiirtásra mindig az arra méltók kerülnek, ezért nem konkrét személyről van itt szó.
KV: 6,7.: A Szövetség-ládájának visszaadásánál miért kellett olyan tehén, amelyen nem volt még soha járom? A járom vagy iga többször is előfordul a Szentírásban, Ó- és Újszövetségben egyaránt. Jeremiás tudatosan, mintegy kiábrázolásul nyakába vesz egy igát. Krisztus azt mondja, hogy "az én igám édes, az én igám könnyű," sőt az újabb fordítás szerint: "boldogító." Itt mi ennek a járomnak, vagy igának az értelmezése?
TSZ: Azt a kocsit, amelyen a Frigyláda utazik, a legszentebb, a legnagyobb erő veszi körül. A kocsikat milyen állat húzza? Olyan, ami földi feladatokat lát el, földi igába hajtja a fejét. Itt egy szelleminek is mondható feladatról van szó, tehát igába fogva, nem akármilyen anyagi munkát végezve és terhet vive, mentesnek kellett lenni a nem odavaló erőktől.
KV: 4,3.: A Siló gondolatkörről szeretnénk tanítást kapni. Siló mint főpap és mint helymegjelölés is szerepel a Szentírásban.
TSZ: Siló a nép életviteléhez feltétlenül szükséges központi szentély volt. Ahogyan a választott népnek szíve középpontja a silói szentély, ugyanúgy az emberek között megjelenő főpap is a központ akkor, amikor Atyánk szavait és rendeleteit közölni kell. Ez a kettő: a szentély és a főpap, mint központi személy, összetartozó. Nem véletlen, hogy mind a kettő azonos néven van említve az Írásban. Ahogy az ország szíve a szentély, úgy az emberek közt a szívnek fogható fel a főpap, aki az összekötő a felsőbb világokkal.
KV: 7,1.: Ki volt Abinádáb, hogy 20 évig nála lehetett a Frigyláda, mások viszont lakoltak, ha csak hozzáértek illetéktelenül.
TSZ: A Frigyláda nem kerülhetett hétköznapi, közönséges helyre. Abinádáb egy kitűntetett szellemi személy volt, akinél a Frigyládát nyugodtan el lehetett helyezni. Az ő érzésére és az ő házába való vigyázatra, kezelésre olyan kiválasztott és magas erkölcsű lény volt, olyan haladottsági, tisztasági fokú, nyugodtan vállalhatta a Frigyláda kezelését, raktározását, felülvigyázatát. A lakhelye, a házában lévő szolgáló személyzet és maga a személye is pontosan megfelelt annak a követelménynek, aminek a Frigyládát körül kellett vennie. Ezért nem történt, és nem is történhetett semmi azokkal, akik akkor hosszú éveken keresztül a Frigyláda körül tartózkodtak. Ez akárhol és akárkinél nem történhetett volna meg. Ne egy olyan személynek vegyétek, aki gazdaságilag elöljáró, vagy egy tisztelt tudós nagyság volt, és ezért lehetett ezt a feladatot rábízni. Úgy, ahogyan ti szoktátok mondani: nem volt akárki. Ő még annak idején, amikor a választott nép Egyiptomban volt, úgy is szoktátok mondani: hogy már előző életében kiválasztott volt, népének vezető egyénisége. Ő volt az, aki egy nagyobb csoportban tartotta a lelket és az egy Isten hitet, az ahhoz való ragaszkodást, ő bíztatta azokat, hogy minden munkán, megpróbáltatáson és megszégyenítésen keresztül is tartsanak ki, bízzanak, mert Isten, aki mindig is gondját viselte ennek a népnek, még Egyiptomban is, ki fogja őket vezetni onnan, hogy a hazájukba kerüljenek. Tehát ő egy bíztató, egy egész csoportot összefogó, bennük a lelkesedést és az elhivatottság érzését tartó személy volt már akkor is. Ez egy kicsit tovagyűrűzve, ebben az életében mintegy kiteljesedett, hiszen egy sokkal nagyobb és jelentőségteljesebb feladatot kapott, mint ami megelőzően volt. Egy olyan magasabb és emeltebb szellemi szinttel érkezett már le, melyet lelke mélyén mindig is sejtett, tudta, hogy őreá valami nagy feladat vár, és ő erre készült is. A háza, családja, egész háza népe mondhatni válogatott emberekből állt. A legtisztább szabályok szerint élt és folytatott egy nagyon előremutató életet az egész közösségével, családjával, egész személyzetével. Előre tudott és elrendelt dolog volt ez a számára, tehát nem hirtelen cseppent ebbe a feladatba, hanem előzetesen is már előkészítési folyamatokon ment át és érkezett el egy olyan pontra, amikor erre a nagy feladatra alkalmassá vált ő és egész környezete is.
KV: 8,7.: "Hallgass mindenben a nép szavára, amit mondanak, mert nem téged vetettek meg, hanem engem vetettek meg, hogy ne legyek a királyuk" A nép Sámuel fiaival elégedetlenek és ezért kérnek királyt, meg azért is, mert más népeknél az van. Izraelnek csak az Úr lehetne a királya. Mi a magyarázat?
TSZ: Itt egy kis engedetlenség történt. Ebben az időben több bírája volt Izraelnek, és bár mindegyik jó életű és bizonyos fokig a szellemi kapcsolatokkal rendelkező, törvénytisztelő személy volt, de nem volt közöttük összhang, nem volt tökéletesen egyforma a nívójuk, és nem egységes intézkedéseket és bíráskodásokat adtak ki mindenkoron. Ahol királyság van, egyszemélyi hatalom és hadvezetés, az sokkal eredményesebb és összefogóbb, mint az övék. Ez volt az alapja a király-követelésnek. Arra nem gondoltak, hogy ez anyagi szintű megoldás. Nem vették észre, hogy az Égi Király parancsnoksága alatt, annak a parancsainak engedelmeskedve, kialakítva a saját tisztább és jobb lelki-szellemi magatartásukat, az egymással összetartást: az lett volna az igazi egység és nem a királyság. Nem szellemi alapon, igazi összefogással, hanem csak önös kívánsággal alakult és indult ez a dolog. Ezért kellett később olyan királyok sora Izrael életében, akik már nemcsak a katonai hatalmat és Izrael népének összefogását, hanem szellemi erőinek fejlesztését is szolgálta.
KV: 10,11.: Amikor Saul révületbe esett, a többi próféta azt mondta: "Hát már Saul is a próféták között van? Valaki megszólalt közülük és ezt mondta: "Nincs ezeknek apjuk se." Hogy értendő ez?
TSZ: Meglehetősen bonyolult, nehezen is válogatom össze a szavakat hozzá. Talán inkább úgy kellene felfogni, hogy: Nincs ezeknek atyjuk, aki rendre intené őket? Így már egy kicsit más fénybe kerül a mondás. Bonyodalmasabb dolog is áll mögötte, amiről a Biblia nem beszél, de az akkori lelki történések, lelki mozgások számotokra már idegenek, kifejtésük nem időszerű.
KV: 10,16.: Miért nem mondta el Saul a nagybátyjának azt, amit Sámuel a királyságról mondott, és hogy már fel is kente őt királlyá?
TSZ: A királlyá felkenés, különösen az első időkben, mindenre kiterjedő rendelkezési jog volt. Isten embere által ez az első felkenés volt, ami nem feltétlenül jelentette azt, hogy mindenki számára kihirdetendő. Különösen ha tudjuk, hogy az izraeli szokások szerint mekkora joga és hatalma volt a család idősebb férfi tagjainak. Hogyan mondhatta meg nagybátyjának ezt, amikor a hagyományok szerint a parancsnokság nem őt illette. Nem tehette, amíg a kellő hatalom, szolgasereg, bizonyos gazdagság és az ő által kinyilvánított rendelkezések haszna meg nem mutatta a népnek azt, hogy jó, ha ráhallgat. Akkor majd tódulnak hozzá és szót fogadnak neki. Ez a második lépés. Amikor a láthatatlan világtól az első felkenés megvolt, meg kellett szereznie a földi jóváhagyást is. A kettővel együtt lehetett egy megfelelő uralmat létrehozni, egymagában külön-külön csak zavaró lett volna. Meg kellett várnia azt az időpontot, amikor ezt végbevihette.
KV: 10,22.: Miért rejtőzött el a már felkent Saul a királyválasztáskor?
TSZ: Mert akkor még olyan erők vették őt körül, amelyek alkalmatlanok voltak a teljes elfogadásra, mondhatni veszélyhelyzet volt. Ki kellett várnia azt az alkalmas pillanatot, ami a legkedvezőbb a királysága átvételére. Ugyanakkor mélyebb értelme is van ennek. Az, aki királysággal az ő általa elérhető legmagasabb posztra lép, kell, hogy előtte legyen egy olyan korszaka, amikor megéli, átérzi, átértékeli a saját feladatát, felkészül rá ő maga is. Gyakorlatilag ez zajlott le nála. Fel kellett készülnie, teljes egészében megérnie a királyságra, ami nem egyik pillanatról a másikra került az ő kezébe. Ugyanakkor fel kellett készüljön az az ország, az a nép is, akit majd ő a kezébe vesz.
KV: 14. rész: Az egész Sámuel, Saul és Dávid történet mögött van egy negyedik: Jonathán. Szeretnénk tudni, ki volt ő szellemi értelemben, aki mindig békíteni és a jó felé akart menni?
TSZ: Saul magatartását és emberi minőségét, szellemi nívóját az imént beszéltük meg. Az ifjú Dávidot ismeritek, hiszen még az Írás is több ízben megemlíti, kizárólag felsőfokon és dicsérően. Jonathán a kettő közti átmenet. Fia apjának, lélektársa Dávidnak, menekítője, menedéke, biztonsága, minden körülmények között megbízható társa annak a férfiúnak, akit Isten olyan hatalmas, nagy feladattal állított népe élére. Izrael népe nagyon is látta, hogy Saul körül valami nincs rendben. De látta azt is, hogy a hozzá legközelebb álló személy mintegy lélektársa Dávidnak. Ezt ne úgy gondoljátok, hogy duáltárs, bár megközelítően valami hasonlóról van szó. Hiszen tudjátok, hogy az egyes szellemcsoportokban az összetartás, az összetartozás egy bizonyos fokozaton szinte lélekcsere, majdnem olyan, mint egy duáltárs. Majdnem, de nem erről van szó. Dávidnak a másik, jó fele volt Jonathán. A másik fele. Talán így jobban érthető az a kifejezés, hogy mint csoporttársak lelket cseréltek. Jonathán egy szellemi hatalmasság, akinek a szerepére később szükség volt, mert amit kellett, azt megtette. Egy olyan jellemet, olyan emberi-szellemi magatartást és mintát állított az Írás Jonathánban elétek, amely Dávidnak mondhatni párdarabja. De ő a másod, őneki más feladata volt, ketten nem lehettek királyok Izraelben.
KV: 14,33.: A törvények ellenére Izrael vérrel együtt ette a húst. Saul engesztelésül oltárkövet állít, és azt mondja, hogy aki ott eszik így, az nem vétkezik. Lehetséges-e ilyen?
TSZ: Ez egy rendkívüli alkalom volt, amely rendkívüli utasítást és körülményeket hívott elő. A filiszteusok elleni csata után nagyon kimerültek voltak, erőt kellett gyűjteni. Ott az oltár-építmény egész körzete szentnek számított akkor, amikor ez a kényszerhelyzet előfordult. Rendes körülmények között természetes, hogy tiltva volt. De akkor, abban az esetben, amikor erre szükség volt és nem a szabályoknak megfelelően fogyaszthatták el a húst, akkor ezt egy olyan szentelt körzetben, megtisztított talajon kellett, hogy tegyék, ami kiegyenlíti azt, ami a tilalmas és a hirtelen fellépő szükségszerű megoldás között volt.
KV: 16,13.: Sámuel királlyá keni Dávidot, pedig korábban már megtette Saullal is. A két "hivatalos" király csak zavart okozhat. Miért nem csak Saul halála után keni fel Sámuel Dávidot? Tudjuk, hogy Saulon a rossz erők kezdenek uralkodni, ahogy az Írás mondja: Saulnak háza lefelé ment, Dávidé pedig emelkedett. De polgári szinten mégis zavaró, hogy egyszerre két király van.
TSZ: Nem erről volt szó. Ha van egy felkent király, aki uralkodik, és az meghal, akkor jön egy másik felkent király, aki tőle ezt a feladatot átveszi. De itt egy rendkívüli helyzet adódott, átmeneti megoldásra volt szükség, mert Saul már nem volt alkalmas, hogy egy olyan megpróbáló és nagyon komoly időszakban uralkodjék. Nemcsak az országhatáron kívülről jövő támadások és háborúk voltak, hanem az emberi lelkekben is voltak elakadások és háborúk Tehát egy olyan személy vezetése vált szükségessé, aki helyt tudott állni mind a csatamezőn, hogy fizikálisan is védje az ő népét, mind pedig úgy is, hogy a saját élete, természete, az egész kiválasztottsága példát mutasson és vezesse azokat, akik ingadozók, és akik külső-belső támadásoknak voltak kitéve. Tehát itt egy megoldást kellett találni, ami a kettős királyság volt.
Természetesen ez zavarokat nem okozhatott, mert bár a földi hatalom még az egyik kezében volt, de a szellemi irányítás, példamutatás hatalma kezdett átkerülni a másikhoz, és ezért egy kettős feladat egyidejű megoldása vált szükségessé. Saul gyakorolta a királyi hatalmat, Dávid a királyi vonásokat és jellemet. Egyetlen személyben kellene, hogy összpontosuljon a kettő, hisz egyik nélkül sem maradhatott Izrael népe. Az egy feladat szükségből két személyben összpontosult, de nem túl hosszú időn keresztül. Ezért kente fel Sámuel Dávidot, királyi jelvények és hatalom nélkül, de ő akkor szellemileg már király volt, Saul viszont a királyságnak ebből a vonásából már kezdett kikopni. Itt ezt a megoldást kellett találni, mert minden nép és minden kor vezetése mindig úgy történik, hogy ott hiányosság ne legyen. Mindig, minden nép életében van olyan korszak, amikor valami zavar, kettősség van, de ez elmúlik, amikor az egyik teljessé és tisztává válik. Egészen másról beszéltem most, mint csak királyságról.
KV: 16,22.: Saul megkedvelte Dávidot, később féltékenységből mégis halálra üldözte. Ekkor már megszállta az a bizonyos Istentől küldött rossz szellem, és mai szóval kétlaki politikát folytatott.
TSZ: Dávid nagyon sok cselekedetével bizonyította az eszességét. Természet adta módon ez féltékennyé tette Sault, és az ősirigység, a tekintélyféltés és a tekintélyvesztés egyre dühösebbé, elkeseredettebbé tette, már nem szerette Dávidot, mint eleinte. Mindez kínozta Sault. Már sokszor említettük nektek, hogy senki nem mentes a hibák lehetőségétől. Király volt, de nem éppen királyi jellem és emelkedett szellem. Magához vonzotta a körülmények szerinti hasonlót. A megszállottságra való hajlam mélyen benne rejlő tulajdonsága volt, mely hol megnyilvánult, hol nem, de benne volt. A szellemi törvények alapján egy hasonló szellemi lényt vonzott magához és az tartotta őt megszállás alatt. Emlékezzetek arra a jelenetre, amikor Jonatánra, a saját fiára épp úgy dárdát vet, mint az általa irigyelt Dávidra. Saul nagyon sokszor gondolt arra, hogy nem cselekedett jól. Hatalmas megpróbáltatás és kínszenvedés volt ez a számára, de különösen a környezetének, országának is.
KV: 16,23.: "Valahányszor megszállta Sault Istennek az a rossz szelleme, fogta Dávid a lantot és pengette. Saul ilyenkor megkönnyebbült... a rossz szellem eltávozott tőle." Mi ezt manapság úgy mondanánk, hogy zeneterápia, de nyilvánvaló, hogy a zene csak eszközként volt jelent, mert Dávidnak az ereje, sugárzása volt az, ami ezt a rossz szellemet elűzte. Szabad-e kérdezni erről a rossz szellemről, kell-e ezzel kapcsolatban nekünk valami többet tudnunk?
TSZ: A Szellemi Vezetés már sokkal előbb tudta a jövendő fejleményeket és hagyta, hogy ez a lény maradjon. Mert mint olvastátok, Saul nagyon sok rossz választásának, rossz húzásának, lépésének szerepe volt abban, hogy ez a szellemi lény ott maradt nála. Saul fájdalmait, rossz kedvét, bánatát, gyötrődéseit Dávid jelenléte enyhítette, de megszabadítani nem tudta. Amit Saul véghezvitt, az a népének tanulságul és elrettentésül szolgált. Hiszen ami a központban, a magasok házában történik, az okulásul van a kisebb házak és a sátrak lakóira is.
KV: 19,6.: Saul az élő Úrra esküszik, hogy nem kell meghalnia Dávidnak. Tilos volt az Úrra esküdni, és ráadásul tudta is, hogy nem mond igazat. Mi itt az ok, az indok? Saul ekkor már ennyire "lecsúszott?"
TSZ: Tulajdonképpen erről van szó. A legáltalánosabban és a legegyszerűbben így fejezném ki. Megesküszik, hogy Dávidnak nem lesz bántódása, holott tudja, hogy gonosz tervei vannak, akkor mintegy nyomatékul, még a tilos, az Isten nevére tett esküvéssel is súlyosbította ezt a vétkét. A felszínen úgy látszott, hogy minden rendben van, ugyanakkor a mélyben egyáltalán nem így volt. Ez a későbbiek folyamán nyilvánvalóvá vált, megmutatta, hogy micsoda eskü és szándék volt már eredetileg. Ez egy mélyre süllyedt lelki állapot: tudja, hogy valamit nem akar megtenni, de mégis port hint a szemekbe, magát jobbnak és nagyszerűbbnek tűnteti fel. Egyszerű emberek között is borzasztó, de királyi szinten sokkal óriásibb a súlya.
KV: 19,12.: "Leeresztette Mikál Dávidot az ablakon át." Ugyanígy menekítette Ráháb is az izraeli kémeket. Van-e valami szellemi összefüggés? Ehhez kapcsolódik: Mikál a házi bálványt teszi Dávid ágyába tévesztésül. Máshol is olvastunk a házi bálványoknak ilyen jellegű szerepeltetéséről. Tulajdonképpen még Dávid házában is voltak bálványok?
TSZ: Az egy Isten-hívő haladottabb, fénylőbb, szellemibb férfi mellett egy olyan asszony állt, akinek még lelki vonásaihoz tartozott a régi, ősi isteneinek és bálványainak tisztelete, még nem ért fel a férfi meggyőződéséhez és hitéhez. Mikál még olyan csoportokkal, családi tradíciókkal rendelkezett, hogy "biztonságból" még megtartott néhányat családjának régi bálványaiból, házi isteneiből. Nem mintha azokat imádta volna, hanem ahogy - tudjátok jól - vannak olyan tárgyak, amelyek nagy tiszteletnek örvendenek esetleg több generáción keresztül is. Tisztelték, szerették, mindig ott volt a házban. Ilyesfélére gondoljatok, ne arra, hogy Mikál pogány és Isten-tagadó lett volna, de a régi családi hagyományokból még jelen volt egy ilyen és erre a célra alkalmas eszköz. Hiszen ő éppen az urát, Dávidot menekítette egy rég elkopott, már nem a teljes jelentőségében pompázó házi bálvánnyal. Az mintegy megjavult és megszentelődhetett ezzel a feladatával. Ebben is van egy kis átgondolnivaló.
KV: 20,5.: "Holnap Újhold lesz, nekem az étkezésnél ott kellene ülnöm a király mellett," mondja Dávid Jonathánnak. Még mindig tartott a természeti jelenségek imádása, melyben Dávid nem akar részt venni. Dávid is hasonlóra hivatkozik: a népe évenkénti áldozati lakomájával indokolja a hiányzását. Ez azonban már a Páska-ünnepre vonatkozik, mégis Saul felé egy közfelfogásszerű valamit mond, nem pedig az Istennek adott áldozatról szól.
TSZ: Tudnotok kell: itt szó sincs Hold-imádatról, hanem Izrael-szerte egy-egy tanácskozásról, összejövetelről, ami a nép életét irányítaná, és aminek a király, a királyi udvar a központja. Nagyobb távolságokból is oda kellett érkezniük az egyes csoportok vezetőinek. Az időpont kitűzése egy régi, egymás közti megállapodás volt, hogy köztudott legyen minden csoportnál egyszer s mindenkorra: mikor van egy ilyen összejövetel, megbeszélés, áldozathozatal, tehát minden síkon egy közös rendezés. Itt ez került időponti ütközésbe egy olyan áldozattal, szellemi életet megmozgató eseménnyel, ami a családokban történik, és a családok a sejtjei és alapjai a nagy társadalomnak. Dávid nem látszólagos kifogást hozott, hanem azt tartotta fontosabbnak. Saulnál országigazgatásról, jelentős társadalmi és összrendezési problémákról van szó. Ez emberi dolog. A családi ünnep mélyen szellemi.
KV: 21,7.: Dávid megeszi az Úrnak szentelt szent kenyeret. Nem elveszi, hanem a pap adja oda. Lehetne ez az Úrvacsora előképe? Bár nem lelki, hanem testi szükségből kellett, mint fizikális táplálékot, Dávidnak és a katonáinak megkapni.
TSZ: Itt megint csak szükségszerűségről van szó. Minden megszentelt, ami szerepel benne: a pap, a kenyér, a személy és a cél is, amire kapja. Tökéletes az összhang, nincs sehol ellentmondás. Sehol nem lehet olyant találni, ahol valami hiba, vagy baj történhetett volna. Teljes az összhang.
KV: 21,8.: Saul szolgája, Doég, Akhimélek papnál volt: "épp ezen a napon az Úr színe előtt tartózkodott." Mi volt ez, ha a Biblia ennyire fontosnak tartja megemlíteni?
TSZ: Papi személyről van szó. Változatlanul a papoknak volt feladata, hogy elrévülés, felfelé fordulás segítségével összeköttetést teremtsenek a felsőbb világokkal. Ezt nevezi az Írás az Úr színe előtti tartózkodásnak. Vagyis olyan rendeleteket, utasításokat, tájékoztatásokat kért le, ami nem egyik percről a másikra megy, annak nagyon komoly és szent nekikészüléssel és átmenettel kell történnie. Doég éppen egy ilyen feladatot látott el: a felső síkról hozott le értesüléseket, tanácsokat, utasításokat, mint összekötő. A legfontosabbakat, amelyek érkeztek, azt neki a legfontosabbhoz kellett eljuttatnia. Ő egy olyan kiválasztott szolga, akire ezt rá lehetett bízni, aki mind a királynál, mind a papnál megjelenhetett egy ilyen esemény kapcsán.
KV: Doég azonban nemcsak az üzenetet vitte, hanem elárulta azt is, hogy Dávid kapott a szent kenyerekből, és hogy Akhimélektől megkapta Góliát kardját is. Saul ezt árulásnak fogta fel, Akhiméleket és az egész rokonságát kiirtatta.
TSZ: Ez engedetlenség volt és az engedetlenség mindig büntetendő. Saul is, mint uralkodó, igényt tartott a kardra, és mégsem ő kapta meg.
KV: 25,8.: Miért küldött Nábálhoz Dávid követeket és kért tőle ajándékot? Miért adott neki akkora tiszteletet, hiszen Nábál elég durva természetű ember volt. Ráadásul az elutasításra Dávid meg is akarja ölni, és ez is túlzásnak tűnik. Mi itt az összefüggés?
TSZ: A kérés és a felajánlás nagysága arányban áll azzal, hogy mennyire fontosnak tartotta, hogy az bekövetkezzék. Különösebb magyarázata nincs. Dávid bizonyos fokig érezte és tudta, hogy nem biztos a válasz, ezért ő megadott minden olyan körülményt és díszt, amivel ő a sikert szerette volna elérni. Ugyanakkor számított arra is, hogy esetleg nem lesz sikeres, mint ahogy történt is, és akkor teljes súlyával és erejével tudta érvényesíteni haragját ez ellen. Nincs e mögött különlegesebb lelki összefüggés, inkább egy nagyon jól ismert emberi magatartás. Az Írás tele van nemcsak súlyos veretű értesítésekkel, hanem minden emberi gondolat, érzés, irányultság felsorolásával is, hogy miből mi következik. Olyan óriási emberismerettel rendelkező könyv, amit bátran vehettek kézbe.
KV: 25,43.: "Saul Láis fiához adta Mikált, Dávid feleségét". Mindazok mellett, hogy tudjuk Saul lecsúszását, mégis megdöbbentő, hogy lehetett így változtatni a házas feleket, szellemi és polgári szinten egyaránt.
TSZ: Itt gyakorlatilag nem is Láis fiáról van szó, nem ez a lényeg, hanem hogy valamit el akart venni Dávidtól. Amikor őt maga mellé vette, kegyeltje volt, függött Dávidtól, aki a betegségében énekével vigasztalta, helyrehozta, gyógyította. Saul ezeket a Dávid felé nyilvánított dicséretét, juttatásait előbb-utóbb mind kezdte visszavonni, még a házastársát is. Ezzel ő figyelmeztetni, ütni akarta Dávidot: vigyázzon, mert itt ő parancsol, élet-halál ura, mindenkitől mindent elvehet, mindent megtehet. Kezessé akarta tenni Dávidot, megrettenteni, elgondolkoztatni. Itt nem a lánya második házassága a lényeg, hanem ez a vonása Saulnak.
KV: Igen, de mégiscsak megdöbbentő, hogy a második házasfél mindannak a tudatában, hogy a feleségének van már egy férje, elfogadta az asszonyt, legyen az ő felesége is.
TSZ: Nem volt más megoldása, ha nem akar Dávid helyzetében lenni maga is. Függetlenül attól, hogy a nép akkor már olyan színvonalon állt, a házasságnak valóban volt már egy olyan szentsége, hogy annak tisztaságára igyekeztek már vigyázni. Éppen Saul minőségére jellemző, hogy ezzel a hatalmas és nagyon fontos dologgal is szembeszállt. Mindent elkövetett, amit csak emberileg rosszat lehetett, még ezt is.
KV: 27,1.: "El kell menekülnöm a filiszteusok földjére," mondja Dávid. Miből gondolta, hogy az ősi ellenség menedékhely lesz, főleg hogy 600 emberével ment oda, ami inkább katonai veszélyeztetettségnek is feltűnhet, és mégis, az ősi ellenség, a katonaság jötte ellenére, mint menedék be fogja őt fogadni?
TSZ: Itt egy kicsit a fordítottjáról is szó lehet. A 600 harcedzett és nagyon komolyan válogatott ember - különösen Dávid parancsnoksága alatt - a királyságnak egy nagyon fontos csapata lehetett. Akkor, amikor ezt kivonják a nép védelméből és áthelyezik egy olyan területre, ahol befogadást remélnek, és ami elvégre mégiscsak Saul és az ország ellensége, ez éppúgy egy figyelmeztető hadi manőver. Az nyilvánvaló, hogy a sajátjaik ellen ezek a 600-ak soha nem harcoltak volna a filiszteus csapatokkal, hogy a saját földjüket dúlják, erről szó sem lehetett. De mégis hatalmas figyelmeztető jel volt: kinek mi volt a rendelkezésére adva, hogy a maga terveit, a maga fenyegetését nyomatékul megtehesse. Saul kezében a családtagja, a lánya volt, Dávid kezében a hadsereg egy része. Lényeges különbség a két felhasználási területen.
KV: Elképzelhető volt, hogy a filiszteusok ezekkel az emberekkel Dávidot békességgel fogadják?
TSZ: Első időkben valószínű, hiszen elképzelhetitek, hogy a saját önbecsülésükhöz, illetőleg a más népekhez való viszonyukban is mit jelenthetett volna az, ha Dávid és ez a válogatott csapat hozzájuk csatlakozik. Tehát ez az ő számukra egy jó propaganda lett volna. Az már egészen más kérdés, hogy a későbbiekben hogyan viselkedtek volna, és mire használják őket.
KV: 28,3.: Meghalt Sámuel, Saul pedig eltávolította az országból a halottidézőket és jövendőmondókat. Ez azt érzékeltetné, hogy Sámuel eltűrte ezeket, Saul pedig nem. Ugyanakkor később célzatosan keresett fel egyet.
TSZ: Az a megnevezés, amellyel az Írás az ilyen személyeket illeti, nem jelenti azt, hogy a szellemi világgal kapcsolatot létesíteni tudó ember mind halottidéző és halottlátó lett volna. A vándorlás ideje alatt mind a férfiak, mind a nők között szép számmal voltak kártékonyak és nem a nép közé valók. De maradtak és hagyták azokat, akik jó szolgálatokat tettek, és akiket meg lehetett kérdezni, egy apróbb kérdésben eligazítást kérni a szellemi világ kicsit magasabb képviselőitől. Ilyen volt például az a látó asszony is, akiről később szó került. Nehogy azt higgyétek, hogy a király minden egyes ilyen természetű és adottságú személyt üldözött. Nem. Csak azokat, akik az un. törvénytelen kategóriába tartoztak, tehát valóban a halottlátókat és a halottidézőket, akik semmi hasznos és jó szellemi kapcsolatot nem, hanem csak a rosszat tudták volna tenni, mert annyira alacsony szintűek voltak. Fel kell hívjam a figyelmeteket arra, hogy a szellemi világgal kapcsolódó személyek mind a mai napig igencsak szép számmal vannak, de olyanok is, akik ezeket az adottságaikat fekete dolgokra használják. Abban az időben is arról volt szó, hogy a hasonló minőségűeket kellett eltávolítani a nép sorai közül. Bár a mai nappal is lenne olyan uralkodó, aki ezt megtenné, nagyon hasznos lenne!
KV: 28,12.: "Amikor az asszony meglátta Sámuelt, azt mondja Saulnak: Miért csaltál meg hisz, te vagy Saul." Honnan tudta az asszony Sámuel meglátásától, hogy Saul vette rá az idézésre? Egyáltalán: lehet e névreszólóan idézni? Ez már a fekete mágiát közelítené. Egy látó nem ismerte volna fel Sault?
TSZ: Ez nagyon egyszerű. Ő nem Sámuelt idézte meg, nem halottidéző volt, hanem egy magasabb szellemiségtől kért tanácsot. Ahogy megjelent Sámuel, abban a pillanatban tudta, hogy akinek Sámuelre szüksége van, az nem lehet egy kecskepásztor. Felismerte, hogy itt csak a legfőbbel állhat szemben, csak az lehet ő. Ez annyira természetes és magától értetődő, hogy az asszony, aki nem volt egy tájékozatlan és ostoba személy, ezt azonnal ne tudta volna. Ilyen egyszerű.
KV: De Saul már eleve Sámuelt kérte megidézni, vagyis névreszólóan kért.
TSZ: Nagyon jól tudjátok, hogy sem régen, sem ma, név szerint kérni valakit megjelenésre, nem ajánlatos, nem lehet. De miután az asszony látott és egyértelműen tudta, hogy Sámuel jelent meg, abban a pillanatban tudta, hogy ki az, aki kérte. Akárki nem kérhetett egy ilyen szellemi nagyságtól tanácsot.
KV: Aki ennyire lát mindenféle értelemben, az a földi síkon nem érzékelhette, hogy ki kér tőle ilyet, különösen, amikor már mondja, hogy Sámuelt kell megidéznie?
TSZ: Megérzései feltétlenül lehettek, mint ahogyan nagyon sokaknak van un. belső hang megérzése, de a bizonyíték maga a megjelent magas szellemi lény volt. Az, aki egyértelműen jelezte, hogy valóban egy rangos valaki, aki tőle az idézést kéri.
KV: 31,12.: Saul és a fiai holttestét elégették, de csak úgy, hogy a csontok megmaradjanak, azokat aztán eltemették. Ez annak idején szokás volt, vagy ez egy kivételes eset? Máshol nem olvasunk hamvasztásról, és tulajdonképp ez is csak részleges, mert földbe temetéssel együtt volt.
TSZ: Mai modern szóval élve ott egy nagyon komoly megszállottsági esetről volt szó. Családi vonatkozásban is egy elég nagy fertőzöttséget jelentett az a légkör, ami Saul körül volt. Annyira vétkesnek és fertőzöttnek vehető, hogy úgy találták jónak, ha csak a csontok maradnak. Az, ami korhadó, romlandó, romlott és fertőzött, az a régi hagyományok szerint ne kerüljön úgy a földbe, mint egy átlag, rendesebb embernél szokásos. Ez egy bizonyos fokú védelem volt, úgy is mondhatnám, hogy egyúttal egy mágikus hatás is. Erre szükség volt, és ezt nagyon helyesen és jól tették, abban a korban, azzal az esettel kapcsolatban.
+ + +
Összeállította: Kotányi Ottó
|
