Hol van az, hová beléptem,
hol időzöm, mit se tudtam,
s mindent ismertem tudatlan.
Nem tudtam, hová kerültem,
nem tudtam, hogy maradok,
mily világba elmerülten,
mégis mindent láttam ott.
Szólni mégsem szólhatok,
hol időzöm, mit se tudtam,
mindent ismertem tudatlan.
Tökéletes tudomány:
béke csöndje és kegyesség,
mérhetetlen mély magány,
tévelygőnek, hogy vezessék,
titkos út, hogy el ne essék.
Nem beszéltem, csak dadogtam,
mindent ismertem tudatlan.
Idegenül önmagamnak,
véle egy és tőle részeg,
érzékeim mind kihagytak,
éreztem, hogy mégis érzek,
s fölfogja bennem a lélek,
amit tudni mégse tudtam,
s ismerek mindent, tudatlan.
Az, ki ide érkezik meg,
önmagát elveszni látja,
mit tudott rég - semmivé lesz,
s megnövekszik új tudása.
Bizonyságát leli abban,
mindent fölismer tudatlan,
tudja azt, mi tudhatatlan.
|
Léphet egyre magasabbra,
annál sűrűbben homálylik.
Mily felhő, mi eltakarja,
s éjjel, mégis, hogy világít?
Homályát érteni vágyik,
és tudása, bár tudatlan,
tudja, ami tudhatatlan.
Oly ködös, fölfoghatatlan,
bölcselő nem bír vele,
vizsgálhatja szakadatlan,
érvelés nem bírja le.
Sosem érhet el ide,
ki e tudáshoz tudatlan,
nem látja mi láthatatlan.
Mindennek fölötte álló,
oly magas e tudomány,
képesség, bármily kiváló,
hozzá mérve mind silány,
győzni hiába kíván.
Csak tudásunk, mely tudatlan,
tudja azt mi tudhatatlan.
Hogyha vágytok hallani,
ily dolognak mi a nyitja,
válaszom: az isteni
Lényeg érzése a nyitja,
mely kegyelmét tanúsítja,
s hagyja, hogy mi tudhatatlan,
tudjuk általa tudatlan.
(Takács Zsuzsa fordítása
|
