|
A FÉLELEM
A félelem az emberiség megrontója. Felsorolhatatlan, mi mindentől fél az ember, bevallottan, vagy tudat alatt is. Még a szellemi ismeretekkel rendelkezők életét, hangulatát, az egymáshoz és Istenhez való kapcsolatát, lelki egyensúlyát és testi egészségét is tönkre teheti a sokszor megmagyarázhatatlan félelem, szorongás, rettegés felismeretlen arculata. Szellemi Tanítóink mindig figyelmeztetnek a testet-lelket romboló következményeire.
A félelem születését az ősrégi korokba helyezik vissza, amikor az emberréválás még olyan körülmények között zajlott, hogy az élet minden pillanatban elveszthető volt. Az ember ezeket a veszedelmeket, mint ősrégi és átöröklődő érzés-tulajdonságokat hordozza magában. Hiába történt az emberré fejlődés folyamán a lélek finomodása és fejlődése, megmaradt a fizikai létét féltő és fenyegető veszélyek közötti állapotban. Ez egy örökölt energia, védekezési rendszer, uralkodóvá válik, hatalmas elnyomókká, úgy érezvén, hogy nincs vége, örök időkig érvényes marad, holott ez tévedés.
Amikor egy kifejlett és nagy érzelem-tulajdonság tehertétellé válik, elérkezik annak az ideje, hogy alaposan megismerkedjenek vele. A születés és halál között olyan történetek, emlékek, megvalósulások, lelkiéleti mozzanatok keletkeznek, amelyek az egységes, mindenkire vonatkozó félelmi témákat átszínezik. Az egyik félelme nem tökéletesen az, mint a másiké és a harmadiké, és mégis ugyanarról beszélnek, mert a hatása ugyanaz, de az elszíneződése nem. Általánosságok vannak, azon belül az egyéni módozatok a megragadhatók és a legkönnyebben kezelhetők.
Ha az ember látja, hogy honnan indul, mivé válik a félelem, akkor egyszer csak felvillan egy olyan kép, hogy a félelmet önmagában lehet legyőzni, bár ez a kifejezés helytelen, mert nem legyőzésről van szó, hanem érvénytelenítésről. Mégpedig azzal, ami az erőit adja az ember felett, ez pedig tudatosulási kérdés. A tudatosulásnak vannak szakaszai, részecskéi, melyek egymást követve és az erőiket egymásba öltve végzik el azt, amiről sokan azt hiszik, hogy legyőzhetetlen. A félelem legtöbbször csak feltételezés, tehát üres fenyegetés, létrejöttéhez több összhatás is kell. Aki számára van félelem, ok mindig keletkezik hozzá.
Az ember saját belső, rossz félelmei, mint "démonok" felerősödhetnek, megszaporodhatnak. Ez a "gyűjtemény" adott esetben különféle tüneteket produkál, mégpedig az iránt, aki megalkotta őt! Elképesztő állapot: te magad vagy a félelem, de miért teremted meg!? Az egésznek alapja a minősítések egyoldalúsága, rosszhiszeműségével kisebb-nagyobb belterületeket megtöltve. Ami betölt, az megvalósuló hatalom!
Az ego, vagyis a földi ember félelemben él, ez a jellegzetessége. Fél még ismeretlen önmagától is, teljes érzelem- és gondolatraktára kötődik ehhez a szemlélethez.. A működési rendszerének felismerése kezdi megbontani az ember és a valódi lénye közötti elkülönítő, láthatatlan válaszfalat, mely nem igaz és nem állandó, mert átalakítható.
A falat kívülről keressük, a megoldás viszont bent található. Az átállás, a megértés lehet gyors, és fokozatos is. Az ember félelme akkor múlik el, amikor elfogadja, hogy ő nem csak ego, hanem szellemi önmaga. A szellem nem engedelmes eszköz, hanem öntevékeny alkotó és megélő.
A szellem szabadsága természetes állapot, lelkünk alapvető tulajdona és vonása. Ezzel elérkeztünk egy varázsszóhoz, a szabadsághoz. A félelem sokszor megteremti önmaga igazolását, sok mindenre hatással. Az ember tépelődései, hogy miért olyan, amilyen, a kételyt mutatja, melynek a félelem az alapja. A gondolkodás és az érzelem összetartoznak, egymás erőit gerjesztve működnek kettősen, negatív és pozitív vonatkozásban egyaránt. A magatartási formák mindegyike tartalmaz rejtett félelemérzetet, elsősorban a kívánságban megbújt aggódást, hogy hátha épp most nem sikerül a kapcsolat magammal.
A félelem befolyása alatt tartja a félő személyt. Emiatt nincs szabadsága, hanem egy felvett, lekötött állapot. Megoldás az elengedés, felismerve, hogy hamis képződmény, öngúzsbakötözés. A befolyásoltság elengedésével nem alárendeli magát az ember, hanem fölé helyezkedik. Az ember fél szembenézni önmagával, fél a valódi vonásaitól, pedig nincs más lehetősége, mint tudatosabban élni, különben letapad a szokványos lekötöttségi félelmek sorsába, folyvást rettegve: mi jöhet még? Az ember mindaddig nem ember, amíg fél a szabadságtól. Tény, hogy a teljes szabadságban semmi nem állandó és biztos, ezért az ettől való félelem vezérel sokakat arra, hogy valamely biztos igazságot keressenek maguknak, amelyet általában más közöl velük, és nem a saját egyéni tapasztalatuk, ami viszont nem mindig ugyanaz, mint a másoké.
Az emberi rész fél a körülötte tolongó negatív erőktől, de amint egyre jobban önmaga felé tart, úgy foszlik le róla a negatív félelemhullám. Elkerülhetetlen az önismereti felismerés, mely sokakban félelemérzetet okoz.
A félelemben jól felismerhető a kettősség. A félelem mindig ellensége annak, ami éppen van, vagy kívánt, elfogadható, vágyott. A világban előforduló események, lehetőségek bővelkednek az elrettentő dolgokkal. Az ember nagyon nehezen viseli a megalázó helyzeteket, sőt sokszor nem is tűri. A szellemiekkel foglalkozókat a belső, lelki félelmek érdeklik, melyek egyike sokban befolyásolja a lelki hangulatot, és ez a bűnösségtudat, főként azoknál, akik a lelki életük tisztaságát kívánják elérni. Mindenkinek felmérést kell készítenie, hogy mit tart a maga számára hibásnak, bűnösnek, elvetendőnek, mert ezeknek a belső félelmeknek óriási erejük van, jelentősebbek, mint egy fizikai sérelem, baleset, vagy komoly betegség. A lélek betegsége rettenetesebb, mint a fizikai fájdalom.
Az ellenállások legkeményebb formája a félelem. Ezen kettő nincs meg egymás nélkül. A félelemmel szorosan együtt jár valamely ellenállás is, és az ellenállás mögött mindig ott van a félelem is. Mindkettő kizárólag negatív erőkkel együtt járó érzelmi megjelenés, láttatva az emberrel, hogy milyen a szemlélete. Ez egyben minősít is, azonnal feszültséget okozva, mert kétféle a megítélés szintje. Az ember rendszerint a "rossz" mellé áll, és ez már ítélkezés.
A meg nem nyilvánuló, de mégis létező félelemhatás ellen mást nem lehet tenni, mint a Kegyelem felismerésére hagyatkozni. Ne félj a félelemtől, ne legyen uralkodó a hatása! Ha félek a félelemtől, akkor ő az úr felettem. Lehet tenni bármit, marad a félelem, amíg jelentőséget tulajdonítunk neki. Aminek jelentőséget adunk, az érvényesül, amit megengedünk, az hatékonyan dolgozik belül.
A félelem alapja az elkülönülés, a belső magunktól váltunk el, és előbb ezt kell rendeznünk. A sok látszat emberileg valóságosnak van véve, ezért minél félelemkeltőbb vagy csodálatosabb egy-egy jelenség, annál inkább talál hitelre az általános emberi felfogásban. Ez a lélekhez nem méltó érzelem, ugyanis meg- és elismerve a fő okot, a saját fegyverével történő legyőzetésének hosszú, de nem eredménytelen folyamata veheti kezdetét.
A változtatás minden esetben a gondolkodásból indul ki a megérzések felé. Az első lépés a félelem, az ellenállás, a negatív gondolkodás észlelése, mely máris egy lépéssel a dolgok fölé emel. Második lépés az előállt emóció elismerése. Ugyanis sokan nem ismerik el az önnön állapotukat, akadályozva a kívánatos belső alakulások létrejöttét. A harmadik lépés a keletkezett emóció elfogadása. Nemcsak a keletkezett félelem és ellenállás az elfogadható, hanem az is, hogy az egész helyzet nem igaz, múlékony.
Nem is a félelem témája a látványos, hanem ami a félelemérzettel kapcsolatos. Az ún. "üres" félelem veszedelmes. Ilyen lehet egy a jövőbe helyezhető, romlott helyzetet mutató, lehetségesnek vélt állapot. A szellemi értelmű félelem oly sokrétű, hogy a puszta felismerése is sokszor nehézségekbe ütközik. A felismerés nem magától keletkezik, azért meg kell dolgozni. Az elfogadás ténye a lényeg, nem a fejben elképzelés. A felismerésnél nem szabad megállni, az csak a kezdet. Az ellenkezés rejtett félelem, az elfogadás nem egyetértés vagy helyeslés, hanem az ember nem teszi magát hozzá.
Az ember fél a jövőben felmerülhető konfrontációktól, és ez negatív ellenállást keltő. A félelemmel nagyon is szembe lehet nézni, és ezzel enyhülhet az idegenkedés. A félelmet közvetlenül legyőzni nem lehet, steril, elméletileg semleges erejű szándékkal nem közelíthető, le sem imádkozható, nem mágiázható. A negatív energiák visszaalakítása tudatosulási előre lépés. Fölös fájdalmat okoz, ha idejében ki nem oldják elfogadással.
BR>A félelem nem nyilvánosan, hanem rejtve támad. A rejtett félelem és a vele kötött bizonytalanság Mögöttes Gondolatként épp olyan teremtőerő, mint a hit és a bizalom. Ez nem tett, hanem állapot, amelyet sokszor könnyelműen mellőzünk. A félelem létrejötte a megszokott felfogással akaratlanul, mégis tudatosan történik.
A rosszabbra ráállítottság az ember alaptulajdonsága. A szorongás, aggódás valamely lehetséges eljövendőért nem más, mint kivetítés. A félelem és velejárói nem méltók a tudatos emberhez. Ez nem azt jelenti, hogy állandóan szellemi magasságokban repkedjünk, de elkerülhetjük az ellentétek létrejöttét. A hibás szemlélet feloldása nem ismeretlen, csak még nem gyakorolt. A Földön minden kétesélyes, a jónak is megvan a lehetősége.
A félelem tehát jobbára feltételezéseken múlik. Ez idegen az igazi lélekállapot számára, mert nem a bajok elviseléséért vagyunk testbe helyezve. Az uralkodó rossz erők nemcsak félelmetesek, hanem legyőzhetetlennek is tűnnek, de egyben igen sérülékenyek is. A negatív, lekötő, sértő erők a pozitív, enyhítő, és uralkodóvá tehető életerőkből erednek, azoknak módosulatai a maguk jó és rossz típusában. A rossz észrevett, a jó meg sokszor mellőzött, mert a negatív erők a hangsúlyosabbak, a pozitívek pedig emberileg észrevétlenül természetesek, hiszen valójában azok is: jogosak és hozzátartozók a személyhez.
Aki az emberben fél, az soha nem az, aki-ami valójában felismeretlenül. Az ember fél a saját azon vonulatától, amelytől úgy érzi, hogy vagy nem tud, vagy nem lehet szabadulnia. Érzi, tudja, hogy ő nem egészen az és olyan, mégis teljes erővel a hatalma alatt tartja, és ez a hatalom félelmetes a számára, amire azt mondja: ezzel úgysem tudok megbirkózni. Ugyanakkor érzi magában a változtatásra késztető erőt.
Ha felismeri, hogy nincs mitől félnie, akkor azt is tudja, hogy a feladatát meg kell tennie, azért él, az isteni erők így működtetik. Ha eljut erre az állapotra, akkor a félelme hatástalanná válik. Amikor kezd ebből kibontakozni, egyszer csak eljut egy olyan állapotra, amikor a félelmek érvénytelenek a számára.
A felismerésben az ember felsőbb tudatszintje megmutatja, hogy jelentős-e vagy sem a számára a félelemérzetek átélése. A félelem lehetősége mindig jelen van, de ha az ember eléri azt az állapotot, hogy nem ellöki, hanem nem fogadja el, azt szokták úgy nevezni, hogy nincsen félelem az életében. Ez nagyon jó és hasznos, mert rengeteg olyan energia szabadul fel a régebbi félelemérzetekből, amiket már másra használhat. Hiszen az energia el nem vész, meg nem semmisíthető.
A félelem hiánya nem azt jelenti, hogy vakmerően olyan helyzetekbe rohan az ember, melyekben károsodás érheti. Az élet védelme, a sérülésektől, bajoktól való védekezés, ha felismerik, már nem félelem, mert az ember világosan tudja, mit tehet vagy sem. Ez nem vakmerőség, hogy tudatlanul belerohan mindenféle eseménybe, és nem azt jelenti, hogy az életet nem óvja, nem gondol vele, nagyon, sőt fokozottan tudja és képes védeni. A félelem nem lesz közömbös számára, hanem az erősen lecsök-ken, kezd nem félni. Még van és számol vele, de nem annyira ijesztő, mint az ún. hétköznapi gondolkodású embernél.
A külső dolgokból nem lehet kilépni, nem változtathatjuk meg a feltételeit, szituációit, tehát magunknak kell változni, elfogadóvá lenni. Fel kell ismerni a néha szűkösen kicsiny, de jelentős összefüggéseket. A kétely, elvárás, ellenállás, félelem és egyéb negatívumok ellenszere az ezeket megsemmisítő pozitívum: a bizalom, a megoldásokba vetett hit, az élő remény, mely több a reménykedésnél.
Olykor saját magunktól is félünk, hogy hátha nem sikerül úgy fejlődnünk, ahogy kellene, vagyis ahogy elvárjuk magunktól. Az elsőnek azt kell megérteni, hogy miből mi lesz bennünk. A második, hogy ne ellene legyünk, hanem gyengítsük az ellenállás lehetőségeit. Amikor a szélsőségektől mentesen lát valaki az események mélyére, elsősorban magára tekint, bizonyossággal tudva, hogy valójában ki ő. Lényünk valódi természete az, hogy létezésünk színterén minden tökéletes, teljes és egész, de megfeledkezünk róla, mert megtanultunk félelemmel tekinteni az életre. A félelem annyiféle rejtett arcával jön elő, hogy sokszor a puszta felismerése is ne-héz, nem hogy a feloldása. A félelemmel telve könnyen megszakadhat a kapcsolatunk azzal, akik vagyunk.
A feledésnél attól félünk, hogy elvész valami információ, és nem segíthet a spirituális haladás útján. Pedig az le nem állítható! Amilyen mélységig befogadott valamit az ember a felszíni eszével, bár az látszólag feledésbe merült, a Hasonlatossági-törvény alapján később mégis csodálatosan előjön, ha egy helyzetben segíthet. Az akadályozó mindig a félelem, még rejtetten is, mert kettősségi, nem önvalói ego-jellegű emberi gondolkodásra vall. A testi lét kettősségi látásában a negatív és a pozitív összefogottan nem más, mint hatás, amely választ kíván a felfogás-hozzáállás-megvalósítás sorában.
A félelmet nem a tényszerű előállások okozzák, hanem az előrevetített negatív elképzelések, melyek mindig törölhetők a pozitív szemlélet megvalósított erőivel. Megfigyelhető az elképzelés és a keletkezett megteremtés összefüggése. Nem mindegy, hogy a kettősségben mely oldalra áll az ember. Az ellenálló érzelem magát a félelmet teremti meg és erősíti fel. Hozzájárulnak a kapcsolódó gondolatok mentálisan rögzítő és nem mozduló erői. A gondolat és érzelem nem csekély hatalom, a félelemnél mindez negatívan!
Jézus azt mondta az aggályoskodásról, hogy elég a mának a maga baja. Ha ezt kivetítjük előre, megtoldja hatásaival a holnapit is. Az előre elképzelt védekezés vagy magyarázkodás helyett jobb olyan belső állapotot kialakítani, amely már semmit nem vesz támadásnak. Tehát adott eset-ben az ember nem szembefordul vele, hanem elengedi maga mellett, a hasonló energiák megtoldásával belül nem erősíti azt. Az elengedéssel a kellemetlen dolgokat nem jónak kell tartani, hanem semlegesíteni a nem ellene fordulással.
Felmerülhet, hogy van-e "hasznos" félelem? Amitől az ember fél, azt elkerüli, ilyen lehet pl. a bűn csapdája. Lássuk be, vajmi kevés eredmény, ha valakit a félelem tilt el valamitől. Tiltással, félelemkeltéssel a gyermeki lelkületűeket még lehet riogatni, akár felnőtt állapotban is, de aki már lelkileg izmosodik, annak nem a félelemkeltés, hanem az önmagára ébredés, önmaga erőinek felfedezése és irányítása az, ami a félelemtől megkíméli. Nem lehet sokáig valakin-valamin félelemmel uralkodni, egyszer csak felborul a rendszer. Félelemkeltéssel csak az ellenállások felerősödését lehet megteremteni, de mást nem. Az ellenállások előbb-utóbb pontosan az ellen fordulnak, aki a félelemkeltést okozta.
Az életműködést biztosító nagyon finom és reagálóképes idegrend-szer könnyed és szabad munkáját nehezíti a félelem, előbb-utóbb bajokat, sérüléseket, betegségeket, elváltozásokat okoznak. A félelem fizikai-test és életellenes, egyben lélekromboló is. Óriási fontosságú bárkinek megtudni, magából kifejteni, hogy milyen típusú, tárgyú, formájú félelmekkel foglalkozik a napjaiban. Ha számba veszi, hogy milyen erők vannak benne, akkor kezdi felismerni, hogy mit érez, mit kapcsol hozzá, honnan ered, és ezzel egy bizonyos fokú energia-mennyiség és mintázat párolog el belőle. A következő alkalommal már nem fog annyira félni tőle, nem fogja lekötni és gyötörni.
Lassan bárki elérhet egy olyan állapotot, ami már nem félelemnélküli, hanem kezelni tudja, hatástalanítja azokat az erőket, amelyek ki tudja, mióta foglalkoztatják. A felismerés megfigyeli a félelmét, és így tud eljutni a semlegesítéshez. Amíg az ember fél, addig nem figyel, hanem átél. Ez két külön állapot: átélem a félelmet, vagy megfigyelem, hogyan működik, és ezzel elveszti a hatását.
A félelmek sorában meg kell említeni az istenfélelmet is, ami egy helytelen megnevezés, de a köztudatban így szerepel. Miért félne bárki is a Végtelen Szeretettől, vagy a bosszuló, kárhoztató Istentől, Aki valójában ebben a formában nem létezik. Ebben a félelemben a földi lét fél bűneinek következményeitől, melyben nemcsak a földi élet féltése és óvása, hanem a lelki életben előfordulható félelem is benne van. Ez a kettő szorosan összetartozik, bár hangsúlyosabb a földi lét félelme.
Az istenfélelem abban a korban és lelki állapotban keletkezett és vált valóságossá, amikor az emberi életet minden oldalról és bármikor fenyegethette olyan esemény, amelyek a fizikai halálához vezethettek. Istent is olyannak képzelte, aki az ún. ószövetségi büntető és halálosztó képnek felelt meg. Nemcsak a maga környezetének, egészségének létbiztonságától félt, hanem attól is, Akitől a megoldást, a szeretetet, a gondoskodást, a saját belső állapotának emelkedését várta, és kiderülhetett volna, hogy nem a hagyományos emberi félelem kapcsolódik Istenhez. Ugyanakkor csak vasfegyelemmel, szigorú szabályokkal és büntetésekkel lehetett az egyes embereket és a tömegeket rászorítani arra, hogy ha belső indítása nincs a lelki emberhez méltó viselkedésre, akkor féljen attól, Akit mindig is maga fölöttinek tartott.
Az ószövetségi istenfélelmi érzések nem elmúltak, hanem a jelentőségükből veszítettek. Még mindig sokakat tart vissza a saját belső életük tisztításában, hogy nem az önmagában rejlő isteni lehetőségekért végzi azt, hanem fél a büntetéstől, melyet félreértve sokszor karmának is neveznek. Az istenfélelemnek keressünk egy másik kifejezést, mert itt nem félelemről van szó, csak ezt a szót használják. A belső életével foglalkozó embernél ezt a félelmet át lehetne keresztelni egy hatalmas tiszteletre és érintkezési pont vágyára, ami egy emeltebb és elérhetőbb belső lelki működésben fedezhető fel. Isteni, kegyelmi jelenlétnek is mondható. Az istenfélelem tehát egy közelítés, Hozzá kapcsolódási vágy, tiszteletteljes leborulás. A következő idők Istenfélelme egyre inkább nem a térden csuszás, hanem a Hozzá hasonulás vágya lesz. Miért kellene félni Istentől? Hiszen a félelem lenyomó, megbénító érzés, amely nem kapcsolható Istennel, még ha valamikor szükség is volt rá.
A félelmek egyik fajtája az elmúlás, az életvesztés félelemérzete a megsemmisüléstől. Előfordul, hogy a testi halál folyamata olyan zavarodottságot, erős félelmet kelt, amelyet valaki nem tud kezelni. Ez egy tipikus, tudattalan ellenállási forma. Mindenkiben megvan a beépített józan felismerő-készség, csak sokszor mellőzik a túl erős félelem hatására. Az a bizonyos kapu, mely az eredeti állapotba vezet át, mindig nyitott. Ez azonban nem látvány, hanem érzet. A túl erős, biztosnak vélt félelemérzet bénító hatású rettegés, hogy itt a vég.
Alapvető kérdés a fizikai megsemmisülés félelme, mert az emberek többsége nehezen veszi tudomásul, hogy csak a teste múlékony, a lénye múlhatatlan! Az ember mindig a saját fizikai létét, az abban való megjelenését és élését tartja szem előtt, és ez tökéletesen érthető. Ugyanakkor van egy másik működési rendszere is, és ez a szellemibb életre való nyitottság, a saját igazi életének létezését, a maga igazi lényét szeretné megismerni, átélni. Ekkor már óhatatlanul felmerül a félelmektől való szenvedés kérdése.
Nem vitás, hogy az ember fél a földi elmúlástól, de nem a halál miatt, - főleg annál, aki már ismeretekkel rendelkezik - hanem a hozzávezető úttól. Való, hogy az ember a születésétől a felnőtt korának javarészéig úgy tapasztalta meg, élte át önmagát, mint élő szervezetet, de azt is tudja magáról, hogy ez nem örök, hanem egyszer elmúlik. Az a halálfélelem magva, hogy a halálhoz vezető testi-lelki kínoktól, rosszullétektől, kellemetlenségektől, az életmegjelenésnek elmúlásától tart és fél, egy olyan erőnek, szembenálló ellenségnek hiszi, amit leküzdeni nem tud, amitől retteg, ami borzasztó.
Az ember a lelki épülése folyamán felfogja, hogy egyszer lefoszlik róla a test, megszűnik a testi élete, ugyanakkor nem elég erősen és hatékonyan építette magába azt, hogy a lényege soha nem szűnik. Ha megérti, hogy csak az emberélet, a test halandó, akkor sokkal könnyebb az átmenet, mint amikor még nagy erővel a testi életfolyamatot kívánja továbbvinni. Aki túlságosan ellenáll, nekifeszíti az erejét, mert az egész testi valója úgy érzi, hogy végső dologról van szó, már el kell mennie, az nagyon nehezen fogadja el a földi távozást.
Van egy olyan megjelenése a test-tudati élet halálfélelmének, amikor olyan sávba jut el a lélek, amikor már világosabban lát. Mintha egy kis fény venné körül azt a sötét és homályos érzést, hogy ő most nemsokára meghal. Ez egy átmeneti állapot. Ha ezt az állapotot átéli és bizonyos fokig maga alá nyomja a fizikai élet vesztésével járó félelmet és dühöt, (mert sokszor dühös ingerültséggel van) amikor már "lenéz" arra az állapotra, sokkal jobban megkönnyebbül. Még nem halt meg, funkcionál a teste, de a lélek felfelé húzza egy olyan sávba, ahonnan már egy reppenés, fénysugár-suhanás az egész. Még visszalát a fizikai testre, de már nem érdekli, mert tudja, hogy él! Nem a teste, hanem ő!
A halálpillanat után legtöbbször jobb helyzetbe kerül a lélek, mint az emberi élete alatt. A szellemi felvilágosodás saját lelki világáról és annak túlsó életéről a tudatosulása folytán a halálfélelem erőteljesen csökken. Egyre több emberlélek vesz részt egy olyan változási folyamatban, amely az önmaga értékét, erőit felmérve és használva, a halálfélelmek fölösleges szenvedéseit enyhíti.
A félelem csak az ember tulajdonsága, az állat nem fél a haláltól, bár sokszor úgy tűnik. Mivel az állat ösztönlény, a legfontosabb számára az életben maradás, a túlélés. Ha ezt a túlélést bármi veszélyezteti, akkor ösztönösen és erősen reagál rá, de nem a haláltól, hanem az olyan állapottól fél, amin már nem tud uralkodni, amely ellen nem tehet semmit. Tehát ez egy tehetetlenségi, dühös, ijedt viselkedés, az épségét félti olyan magatartással, amely az emberben egészen másképp működik, mivel az embernek a saját halálával kapcsolatosan más fogalmai vannak.
A félelem bármely fajtájú megjelenésének ellentéte a szeretet, amely tulajdonképp ugyanannak az érzelemnek két oldala. Azonban mint ellenérzelem, nem ad eredményt. Minden, ami "ellen," az fékezőhatású. Hogy hogyan kezelhető, azt mindenkinek magának kell megéreznie, mivel különbözőek vagyunk. Az eluralkodó negatív érzelmeinknek irányítója a szeretethiány, elkülönülés, a hibás szemlélet. Ez a félelemből ered, melynek megvan a változtatási lehetősége, megtéve annyit és úgy, amely már érezhetően működik is!
Az ember számára mindig félelmes, ha ún. csodát lát. Csodák tulajdonképp nincsenek, a Természet-törvény felfüggeszthető és megváltoztatható a szellemi törvények ismeretében és használatával, de ehhez megfelelően cselekvő hozzáállás kell. Ilyenkor egy másféle félelemre is lehet gondolni: vajon eleget tesz-e annak, amit tudna tenni? Vajon elégséges-e, ahogyan gondolkozik, érez, ahogyan az életében működik? Ez egy másféle, építő jellegű félelem. A szeretet az ember testi-lelki-szellemi életében meghatározó. Az igazi szeretet már messze nem érzelmi, hanem az összefogottságnak, az egymásrautaltságnak, az egybetartozásnak érzete. A haladóbb gondolkodású, lelkileg emelkedettebb embernél a testi életében kezd kialakulni egy olyan viszonyulási meggyőződés, amely alatt nem a tökéletes egységérzetet érti, hanem nagyobb felelősségtartalmat. Már tudja, hogy a külső-belső életével befolyásol, alakít, nemcsak önmagán, hanem a láthatatlan világban is, és másokra is hatással van.
Az ilyen ember számára a félelem negatív erői múlnak. Egy bizonyos fokon túl már csak emlék, hogy valaha ilyet is érzett. Tehát szoros összefüggés van az egyedi, egészen más szeretetérzet kialakulása, és a félelemszint lecsökkenése és negatív energiatermelésének átalakulása között.
A félelem a szeretettel kezelhető. A félelem agresszi¬ót szül, vagyis a legdurvább következményt és megnyilvá¬nulást. Az érzelmekkel mozgatott cselekvéseknek a csúcspontja a szeretet, mely nemcsak a félelemmel hozható párhuzamba, hanem az összes többi érzelmekkel, mert hiszen számos más olyan érzés van, mely nagyon sok veszélyt is hozhat magával! Mindenek fölött ott áll a szeretet, annak a tudása, hogyan tartozunk össze, kezében tartva az összes természetes érzelmet, hogy ne váljanak rombolóvá!
A félelem feloldása egy átlagos életvitelben a nagyon is észlelhető kellemetlen és negatív érzetek tudomásulvételével kezdődnek. Aki fél, alaposan vizsgálat alá kell vennie, hogy mitől fél, milyen lehetőségei vannak a fölékerülésre. Ehhez sok segítséget kap önmagától, hogy mire irányul a félelme, van-e rá oka, vagy csak a képzeletében dúsította fel azokat.
Amikor este az ember pihenni tér, az elalvása előtti ellazult állapotban, - ezt szokták "alfa-állapotnak" nevezni – és egy könnyű, lebegő érzése van, vizsgálja meg, mi az, ami foglalkoztatja? Az első szó, amely teljes megnyugvással, mintegy "véletlenül" az eszébe jut, az tájékoztató jellegű. Amikor ez a szó megérkezik, tudnia kell, hogy önnön igazi Lénye lépett a segítségére, megállapítva és üzenve, mi az a gondolat, érzelem, amely alapja és indítója a napközben felgyülemlett félelmeinek. Ekkor nyugodtan elaludhat, elfelejti, az álommal elfedi a félelmet.
Léteznek segítő eszközök, pl. az aroma-terápia. Vannak olyan gyógynövények, melyek illata segít. A legfőbb a napon virult és gondos kezeléssel szárított levendula. Lehet finom, lágy zenéket hallgatni, mert addig az illető nem foglalkozik a napi gondjaival. Sokat jelent az illat, a hang, vagy egy pohár víz a lefekvés után, melynek határozottan és bizalommal "megmondta," hogy az jó, segítő, kimossa azokat a feszültségeket, amelyekkel küszködik.
Az igaz, hogy akadnak félelemre okot adó helyzetek: háborúk, sérülések, melyek a testi egészséget és épséget veszélyeztetik. Ez kemény dolog, mert itt nem az önmagunk termelte negatív erőkkel működő félelmekről van szó, hanem a hétköznapi realitásokról.
Számos esetben, amikor ilyen veszélyhelyzetek állnak elő, sokan megtapasztalják, hogy nyom nélkül elmúlt a félelemérzésük, ha azonnal tudták, mit kell tenniük, hogyan viselkedjenek és viszonyuljanak ahhoz a helyzethez. Ez nemcsak megnyugtató volt a számukra, és bizonyos félelemnélküliség, hanem praktikus segítség is. Ezeknél az alkalmaknál már nem az átlagember szokásos félelemérzetei működtek, hanem átvette a vezérlést az, amilyen ő valójában.
Az ember nagyon is felelős a saját félelemérzeteinek kialakulásában, sőt uralomra jutásában, amikor átengedi a hatalmat maga felett, és úgy érzi, nincs menekülés és kiút. Ilyenkor elő kellene venni, és a jövő embere képes is lesz rá, hogy elővegye a gondolkodásának azt a változatát, belső hozzáállását, amellyel a félelmek automatikus kioldását végzi.
Először saját magába kell nézzen, hogy mivel alkotta meg a maga félelmét. Ez nem egyszerű, de megtehető, egyre többen meg is fogják érteni, élni és megtenni. Amíg félelem van, mindegy, hogy mi gerjesztette, hogy alakult ki, addig a félelem van felül, és az ember alul nyög. Amikor megtanulta, hogy sokkal több és nagyobb annál, semmint hogy ilyen hatásoknak beugorjon, megfordul a dolog, az ember van felül.
Ha önnön működésével már ura a helyzetnek, akkor felismeri: igen, ez van, de miért kerülnék én bele? Egy könnyebbedés az előző letörő, rossz változathoz viszonyítva, és sokszor egy kis derű is tartozik hozzá, amikor már arra gondol: nem ugrok be ennek! Nem ártana, ha az embernek ez néha eszébe jutna, mert abban a pillanatban, hogy átérzi, hogy valami ül rajta, minden körülmény között igyekszik azt lerázni. Elsősorban az oly sok bajt, keserűséget, szorongást okozó félelmet.
Az elhangzott szemelvényekhez csak annyit, hogy a Szentírás is számos helyen figyelmezteti az örökösen szorongó embert: "Ne félj, ne rettegj!"
Olyan kapaszkodónk van, Akiben bízva – mint Péter apostol a viharos tengeren – felül maradhatunk a szorongató, elveszejtő erők árján, ha nemcsak meghalljuk, hanem szívünkben élő valóság az Úr hangja: "Bízzatok, én vagyok, ne féljetek." (Mk.8,50.)
Szellemi közlésekből összeállította: Kotányi Ottó
|
