A KNS szellemtan kör harmincöt esztendei tanítássorozatából készült szintézis olvasható ebben az éles, sokszínű és egyetemes tanulmányban. A szintézissorozat egyéb darabjait is közlésre előkészítjük.

     Tudnék-e fennköltebb himnuszt zengeni a szeretetről, mint Pál apostol zengett? Tudnék-e akár embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólani is, hogy térdhajtásomat, imádatomat méltóan fejezzem ki a Mindenható Isten előtt, akit Atyámnak szólíthatok, hogy véges elmém felfogni képes legyen?
     Azt az Atyát, aki szeretetből teremtette a világot, szeretetből tartja fenn, és szeretete az, mely még nem törölte el bűnbe süllyedt világait, sót szeretetből küldte a Földre az Ő Szent Fiát, hogy teremtményei tőle tanuljanak meg újra szeretni. Ahogyan Ő tanította, úgy sem előtte, sem azóta nem tudta senki. Egyszerű gyermeki érzéstől, világot fenntartó erőig tett bizonyságot Isten szeretetéről.
     "Isten szeretet", jelenti ki János apostol első levelében. (4,16.) Ez olyan biztonságot adhatna az embernek, hogy félelmek nélkül, szívében békességgel járhatna az életben. Ezt a belső harmóniát azonban nemcsak a szellemgyermek engedetlensége zavarja meg és zavarja össze, hanem a tagadás szelleme is igyekszik megrontani, aki Isten ellenlábasaként állandóan harcban áll vele.
(Egy idő óta élénken figyelem, minél elvontabb dolgot kell kifejezni, annál nagyobbak a nehézségek a helyes megfogalmazásukkal. Mert hogyan harcolhat Istennel a gonosz? Aki harcol, azt le is lehet győzni.) Ennek megértéséhez segít Mircea Eliade egy mondata. "A nyelv mindent, ami a normális tapasztaláson túl van, kénytelen olyan szavakba öltöztetni, amelyek a normális tapasztalásból származnak." (Szent és profán)
     Istennek örökkévaló hatalma változhatatlan. Ellenfele a sátán, a jóból lett rosszá, tehát nem változhatatlan, nem öröktől fogva való. Ha át tudott változni a jóból gonosszá, akkor az a lehetősége is megvan, hogy visszaváltozzék a gonoszból jóvá.
     Harcolhat Isten ellen, harcba hívhatja minden katonáját, Őt legyőzni nem lehet, de katonáit igen!
     Hatalmas nagy gárdája van a gonosznak. S ha megtörténhetne, hogy Istennek minden teremtményét elragadná, akkor is, mint abszurd lehetőség, Istennek hatalmában állna egyetlen mozdulatával megsemmisíteni a mindenséget.
     A sátán, aki mindent elles, mindent tudni akar, és nagy hatalommal rendelkezik olyannyira, hogy ha tehetné, ő semmisítené meg az egész teremtettséget. Istennek ezt a titkát el nem lesheti, amint annak a titkát sem, hogyan lehet egy világot, egyetlen szellemlényt teremteni.
     Ennek a titka pedig a szeretetben rejlik!
     Ezt nem tudja megtanulni a sátán, mert ha ezt kilesné olyanformán, hogy a legcsekélyebbet is magáévá tenné, megszűnne gonosznak lennim, mert meghasonlana önmagával. Nem lenne többé Isten ellenlábasa, hanem boldogtalan, bukott gyermeke.
     Hogy Isten szeretetének misztériumába behatolhassunk, az kell, hogy a mi adventi előkészületünkben, a karácsonyi, húsvéti, pünkösdi meditációink alatt teljes befelé fordulással merüljünk abba a fénybe és melegségbe, abba a kegyelemáradásba, melyet a mi Urunk, Jézus Krisztus hozott a földre.
     Az Úr Jézus Krisztus pedi g nem kisebb követelményt állított elénk: "Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti Mennyei Atyátok tökéletes." (Mt.5,48.)
     Emberileg kifejezhetően Istennek három alaptulajdonságáról szoktunk beszélni így, hogy: bölcsesség, szeretet, hatalom, s hozzátesszük: abszolút, ezzel akarván érzékeltetni a legmagasabb fokot.
     Amikor hitetlenkedve gondolunk ennek a teljesíthetetlenségére, nem gondoljuk végig, hogy amit emberi nyelven ki lehet fejezni, azt fokozatilag el is lehet érni. (Ugye, ismét a kifejezés nehézségei.)
Mert Istennek ez a három alaptulajdonsága elképzelhetetlenül nagyobb annál, mint amit ezzel a három szóval kifejezünk. Ő bölcsességénél fogva kormányozza, szereteténél fogva magában hordozza, hatalmánál fogva teremti és fenntartja ezt a felfoghatatlan világmechanizmust.
     Amikor a próféta azt mondja, hogy Isten a saját képmására teremtette az embert, az Úr Jézus pedig azt, hogy legyetek tökéletesek, miként a ti Mennyei Atyátok tökéletes, akkor az ember elé olyan feladatot állított, ami ember által el is érhető. Vagyis, ha elveszítette az Istennel való hasonlatosságát, azt vissza kell szereznie és a visszaszerzett isteni tulajdonságokat olyan tökéletességre érlelni, amit földi szavakkal bölcsességnek, szeretetnek, erőnek vagy hatalomnak nevezünk, az értelem, érzelem és az akarat tevékenysége által.
     Mikor az ember megtért, kezd ismét kialakulni mindaz, ami belülről kifelé hatva még a külsejét is megváltoztatja, hogy Isten képmását tükrözze. (Ismét csak egy emberszerű hasonlat.)
     A szeretet lággyá, finommá, meleggé, megértővé teszi, tehát itt már ölelkezik az értelemmel. A bölcsesség belátó, megelégedett, nyugodt, derült. Egyik karjával átnyúl a szeretet birodalmába, másik karjával, higgadt, derült nyugalmával átnyúl az akarat működési területére és azt áthatva, és irányítva magasabbrendű, hatni tudó erőkké alakítja, hogy mind a szelek, mind a vizek, mind a lelkek engednek neki. Tehát nem az-e a dolgunk, hogy tökéletesbüljünk az alázatosságban, lemondásban, egyszerűségben, hitben, Isten-szolgálatban?
     Ennek parányi vetületeként elmondanék egy élményemet, amely akkor ugrott elém, amikor ezt leírtam.
     Testvéreim szép kirándulást terveztek a számomra. Helyhez, időhöz voltunk kötve, el kellett indulnunk. Célunk Csehszlovákia területén volt. Bizonytalan, borongós volt az idő. Mire átléptük a határt, esni kezdett. Vigasztalan sík iparvidék, vigasztalanul szürke ég és vigasztalan eső!
     És én fohászkodtam magamban: Istenem, ha én nem érdemlem meg, hát a testvéreimért add, hogy megjavuljon az idő, hiszen annyi szeretettel készítették elő ezt az utat.
     Aztán egy-két év múlva derült ki, hogy ők is majdnem hasonlóan fohászkodtak: Istenem, hát nem miattunk, hanem a nővérünkért add, hogy megjavuljon az idő, neki szerettünk volna egy szép élményt szerezni.
     Mire szálláshelyünkre értünk, elállt az eső, még vacsora után egy gyönyörű sétát tettünk és másnap ragyogó verőfényben egy valóban felejthetetlen kirándulás gyönyörködtetett.
     Meggyőződésem, hogy ennyi szeretet is képes felhőket oszlatni.
     Idézzük vissza Makk István ábráit, (Bővebben erről M.I.: Az örök fejlődés kozmikus útja II. kötet 1998. 102. oldaltól.) a bölcsesség, szeretet, hatalom fénytöréseit. A szeretet aspektusaiban: a jóság, együttérzés, irgalom, könyörület, megbocsátás szivárványát (csak néhányat említettem), egészen az áldozathozatal magasságáig. Fénytörést mondok, holott ezek a sugarak egyforma intenzitással áradnak Isten szívéből, abból a hatalmas gyémántból, amilyent teremtményei szívébe is helyezett, mindenkiben ott van, az nem egy elültetett mag, amelynek csirázni kell, azt ki kell emelni, meg kell tisztítani a bűnök salakjától s olyankor, ha néha egy-egy sugara összevillan Istenével, abból származnak meghitt órák édes-bús érzései, hangulatai, amikor fájdalmas nosztalgiával vágyódik oda, ahol a szeretet ősforrása van.
     És ha a családban, meghitt órákban, ez a gyémánt megcsillan benned és ugyanakkor a másikban is, hogy fényük összevillan, gyönyörű fénytörése édes meleg érzésekkel járja át a szívedet, a másikét is. Ilyenkor tudod, hogy van benned szeretet, melyet nem szabadna már elhomályosítson semmiféle indulat, kicsinyesség, türelmetlenség, bármilyen alacsonyrendűség.
     Közösségben pedig mindenkinek kellett már éreznie, hogy mikor ilyen fénysugarakat tud kibocsátani, mely összevillan a társakéval, mint növekszik az összhang, mely által olyan kapuk nyílnak meg, melyeken keresztül több világosság, több szellemi erő áramlik be, és én ennek a világosságánál ismertem fel egy kegyetlennek látszó törvényt. A szerető Isten elengedte a kezünket, olyannyira, hogy ilyen mélyre buktunk! (Hogy ez mint történt, az egy másik meditáció anyaga.) De földi analógiájából megértjük!
     Van, amikor el kell engednünk annak kezét, akit nagyon szeretünk, mert nem óhajtja sem gondviseletünket, sem azt a segítséget, melyet nyújtani tudunk, meg nem engedett igényeket és követeléseket támasztva. El kell bocsássuk egy olyan útra, melyen nem tudjuk követni. Sírva tekintünk utána, nyitva hagyva fizikai, lelki kapukat, ha vissza akarna térni.
     Így engedett utunkra a mi Mennyei Atyánk is, és az egész égi kar úgy tekintett utánunk: "Ah sírjatok testvéri könnyeket. Győz a hazugság, - a föld elveszett." (Madách) És ugyanakkor szembe találjuk magunkat a krisztusi intelemmel: "Nem mondom neked - felel Péternek, aki azt kérdezi, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni és néki megbocsátanom, még hétszer is? - nem hétszer, feleli az Úr, hanem még hetvenszer hétszer is." (Mt.18,21-22.)
     Lukács evangéliuma ezt így gondja: ... "ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, dorgáld meg őt, és ha megtér (vagyis visszajön hozzád) bocsáss meg neki.: s ha egy napon hétszer vétkezik ellened és egy napon hétszer tehozzád tér mondván: megbántam; megbocsáss néki." (17,3-4.)
     Ha az én atyámfia annyit csetlik-botlik, hogy hetvenhétszer mondja: megbántam, hetvenhétszer megbocsátok neki. És ha egyetlenegyszer sem mondja?
     Van egy határ - nem a hetvenhétszeres megbocsátásnak -, de van egy elv, mely nem dobja oda az ebeknek, ami szent. (Mt.7,6.) Az Úr Máténál így oktat: ha már senkire sem hallgat a te atyádfia "legyen előtted olyan, mint a pogány." (18, 15-17.)
     Én ezt a problémát nem tudtam másként elintézni magamban: ahol az én igyekezetem hiábavaló volt, ott levertem a port a lábaimról. Ami az én számomra azt jelentette: gyűlölködés és harag nélkül, nem próbálkozva tovább. Nem estem kétségbe és nem gyötörtem magam lelkiismeret-furdalással. S abból a belső megszilárdulásból, mely az evangéliuma szerint úgy szól, hogy "a ti békességetek rátok térjen vissza" (Mt.10,11-14.), úgy éreztem, hogy nem tehettem másként.
     A jóra törekvő embert sokszor csüggeszti el, hogy szeretettel elmondott szavainak, cselekedeteinek semmi látszata, pláne eredménye nincs. És nem tudja, hogy befogadni az képes csak, aki a szeretetnek ugyanazon a fokán áll, ahonnan feléje ez az érzés elindult.
     Tehát semmi nem vész kárba, amit szeretet indított el, sőt fontos hogy gondoljam, mondjam, tegyem, amit a szeretet diktál. Eljut az oda, ahova címezve lett és akkor terem gyümölcsöt, amikor a másik lélek felnőtt ehhez az érzéshez, de lehet, hogy ez majd csak odaát válik nyilvánvalóvá. Isten nem enged elveszni semmit, még a rossz sem vész el mindaddig, míg el nem pusztítja önmagát. Ezért kellene mindig bátran és bizalommal, töretlen erővel munkálkodni a jóban.
     Folytatva a megbocsátás gondolatmenetét: miután Jézus Krisztus megbocsátott a házasságtörő asszonynak (Jn.8,3-11.), akit a mózesi törvények (III.Móz.20,10.) szerint meg kellett volna kövezni, úgy nézhet ki, hogy nekünk is meg kellene bocsátani még a legnagyobb kilengéseket is? Jézus így bocsátja el az asszonyt: "eredj el és többé ne vétkezzél". És ha az asszony elmegy és tovább vétkezik? Akkor mi mégis követ ragadunk?
     Ismét az intelem: "Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!" (Mt. 7,1.) Majd az is meg van írva, hogy "Ne legyen közösségtek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel, hanem inkább meg is feddjétek azokat." (Ef.5,11.)
     A Krisztus útján járó embernek kell annyi szeretettel bírnia, hogy a békesség érdekében elfedez valamit. De a bűnt, a sötétségnek cselekedeteit elfedezni neki nem szabad soha.
     Ennél a megismerésnél fogva tudnia kell, hogy sem ő, sem a vele életközösségben élők el nem követhetnek, sem el nem fedezhetnek dolgokat, amiket a bűn és vétek nevén kell és lehet nevezni. Mert amikor elfedezi, egy úton jár vele és semmivel sem jobb, sőt bűnösebb, miután ismeri a törvényt és ellene cselekszik, vagy pillanatnyi előnyökért, vagy emberek megbecsüléséért, vagy hogy megmentsen tisztességet, tekintélyt.
     Ne essék tévedés. A szeretet nem fedezhet el bűnt. Pál apostol szeretet himnuszában a "mindeneket elfedez" arra vonatkozik, hogy a jóravaló igyekezet gyengeségeit nem szolgáltatja ki.
(Nagyon kérem lankadatlan figyelmeteket, mert a látszólagos ellentmondások mind azt szolgálják, hogy az értékelés, mérlegelés, megkülönböztetni tudás eszközével, mind differenciáltabban tudjunk gondolkozni, érezni és cselekedni.)
     Istennek a kezében egy egységes mérték van, amely szerint az embert megítéli, az igazságosság mértéke. Az embernek is adott egy ilyen egységes mértéket, nem az igazságosságét, mert igazságot nem tud az ember, s amíg azt nem tudja, sehogy sem tudja, mi a helyes, tehát nem tehet mást, mint a szeretet mértékével mérhet, ha helyesen akar cselekedni.
     De nekünk a szeretet fogalmát is meg kell tanulnunk helyesen használni, mert semmi esetre sem valami elnéző nyájaskodást jelent, hanem egy mindent látó, mindig résen álló őszinte érzést. Embertestvéreinkkel szemben való szeretetünk polgári mértéke az a felfogás, amely mindenképpen tiszteletben tartja annak életfelfogását, életvitelét és soha semmiféle dolgába bele nem szól, (ez egy nagyra tartott polgári erény) udvariasan meghallgatja sirámait, panaszait, majdhogy nem maga is megtódítja.
     Holott türelemmel és szelídséggel - és ezen van a hangsúly - nem rosszallással, ingerültséggel, nem kioktató fölényességgel, hanem megértéssel kellene felhívni a figyelmet azokra a tapasztalatokra, arra a nézőpontra, mely egy magasabbrendű megismerés által vigasztalást, megelégedettséget, megbékélést eredményezhetnek.
     Meg kellene vizsgálni, hogy - az ugyancsak nagyra tartott - tapintat mögé mennyi kényelemszeretet búvik, ne mondjam gyávaságnak, inkább belső szeméremnek azt, ami nem mer kilépni az emberszeretet biztonságával embertársa elé. Sokszor csak érdektelenség és idegenség az, amit tapintatnak nevezünk.
     Pedig mennyi szolgálattal tartozunk ezen felül embertestvéreinknek, és nem is elsősorban azzal - ha mégoly igyekezettel történik is -, hogy földi gondjaikban osztozzunk. Ezért mondja Pál apostol: "És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom (sőt semmi haszna) abból." (I.Kor.13,3.)
     Hanem - és ez a tudomány, amely minden mástól különbözik - az, amely miközben az önmunkálkodás által eljut legbensőbb énjéig, segítségére siet azoknak, akik ezt a belső kibontakozást egyedül nem képesek elvégezni. Az emberszeretet művészete: megismerni az embert olyannak, amilyen legbelül, és azt segíteni felszínre hozni. Aki nem aszerint ítéli meg az embert, ahogy az a világban mozog, hanem mélyen a szemébe néz és azon keresztül a lélek mélyére hatol, az meg fogja látni a szomorú, magányos vándort, akit nem ismer meg és nem ismer fel a legközelebbi környezete sem, a világ egyáltalában nem. Ez a tekintet felismeri a gyenge, kereső embert, aki maga sem találja meg önmagát, és ezért nem találja meg Istent.
     Gorkij "Vergődés" című könyvében mondja: "Mikor Márk bácsi belépett, mintha minden ablakot kitártak volna, világosság és friss levegő áramlott be."
     Ilyen sugárzó emberekké kell válnunk, akik a legmélyebb megértéssel nyúlnak az ember felé és meglátják legbenső énjének bátortalan és ügyetlen megmozdulását.
     Ugyancsak Gorkij írja. Egyik alakja felbőszülten mondja: "Kutatjátok a lelket, pedig még nincs is nektek. Egymásnak estek és veszélyes köztetek az élet. Az embert pedig megvetitek és olyan magányosan él a földön, mint valami kis buckán, süppedő ingovány és őserdő közepette. Mindenki egyedül, mindenki elpusztul, mindenütt félelem és céltalan bolyongás. Először önmagatokat találjátok meg, s aztán erősen, elszakíthatatlanul fogjátok meg embertársaitok kezeit..."
     Érzitek, milyen nagy dolog, hogy megfoghattuk már egymás kezét?
     Húgom fia itthon járt Amerikából, amikor az utolsó estén mindannyian együtt voltunk, hogy egy kis lelki, szellemi útravalóval bocsássuk el. Beszélgettünk, vitatkozott, a végén azt mondtam: száz szónak is egy a vége, bevallottan és be nem vallottan, itt a földön mindnyájan a szeretet koldusai vagyunk. Mire a mi fiunk elsírta magát: én is az vagyok!
     A mi megismerésünk már arra a gyengédségre kötelez, mely minden este mérleget készít, elővesz egy lelki tükröt és abban szemlélve, számot ad önmaga előtt Istennek: Igaz volt-e minden beszédem, minden érzésem, és ha az embert valamely zűrzavaros helyet belekényszeríti is felesleges szavak használatába, el ne feledje, hogy ahhoz, ami az Úré, nem nyúlhat, az pedig a lélek, a szellem az emberben. Azt kímélni kell szeretetlen szavaktól, szeretetlen tekintettől, ahhoz nyúlni csak gyengéd kézzel szabad. Ha úgy érzi, hogy ostorozni kell valakit, ám ostorozzák szavai a bűnt, de az embert, Isten gyermekét nem szabad bántania.
     Attól a szeretetlenségtől szenved az ember a legjobban, amikor azért a hibájáért, gyengeségéért ostorozzák újra meg újra, amit maga is jól ismer, amely ellen állandóan küzd, amely már seb a lélek felületén, amit gyógyítani kellene segíteni. Jaj annak, aki az ilyen sebeket felkarcolja, amíg vérzik. Szeretetlen kifakadások lehervasztják a lélek kertjét, de nem csak azt, aki ellen elhangzanak, hanem azét is, aki kifakad, ez a visszahatás.
     A visszavonhatatlanul kimondott rossz, mint egy zűrzavaros hangorkán követik majd odaát a szellemet. Ezért kellene mindig a szeretet, a megértés hangján szólni egymáshoz.
     Botor ember az, aki megáll egy gyümölcsfa alatt és mindenáron arról az ágról akar gyümölcsöt szedni és azzal jóllakni, amelyik elfagyott. Még levelet sem hozott, és arra vár, hogy levágattassék. És nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni azokat az ágakat, amelyek szakadoznak a gyümölcstől.
     Milyenek hát a mi fagyott ágaink?
     Amikor gyermek születik, vele szemben az első tévedést rendszerint az anya követi el. Mintegy trónusra ülteti s észre sem veszi anyai érzésének elragadtatásában, hogy a gyermek hamar rájön helyzete előnyére, megszokja trónusát, élvezi, hogy minden körülötte forog és hamar vissza is él ezzel.
     Sok volna elmondani azokat a tévedéseket melyek majd a gyermek kibontakozásának kapcsán, nem kívánatos mértékben engedik az akaratosság, önzés és szabadosság kifejlődését. Azok a szülők, akik azt hiszik, hogy helyes pedagógiájukkal és törődésükkel "megbeszélik" gyermekeikkel az ő problémáikat, először is elfelejtik, hogy a gyermek nem "kis felnőtt", ahogy ezt egyszer - nagy nyomatékkal - egy tanárnő mondta, s éppen ezért a felét sem értik annak, amit a felnőtt velük "megbeszél" (ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne a gyermek értelmére is apellálni) és ez úgy nyűgözi le őket, mint mikor a múltban "következetes" apák korbáccsal verték meg kiszolgáltatott gyermekeiket.
     A szülők dolga az irányítás, s amikor ez alól ki akarja magát vonni a gyermek, következnék az, amit a Példabeszédekben négy helyen is találtam.
     "Aki megtartóztatja az Ő vesszejét, gyűlöli az Ő fiát, aki pedig szereti azt, megkeresi őt fenyítékkel." (13,24.) (Ami nem okvetlenül nádpálca vagy vessző).
     "A gyermek elméjéhez köttetett a bolondság, de a fenyítés vesszeje messze elűzi azt." (22,15.)
     "Ne vond el a gyermektől a fenyítéket, ha megvered őt vesszővel meg nem hal. Te vesszővel vered meg őt és az ő lelkét a pokolból ragadod ki." (23,13-14.)
     "Fenyítsd meg a te fiadat, mert még van remény felőle." (19,18.)
     Keresem mai szülők tekintetében azt a szigort, mellyel a mi édesanyánk tudott úgy fegyelmezni, hogy abban a tekintetben a rosszallásnak, megtiltásnak, felelőssé tételnek, a netovábbnak olyan pillantása volt, amely megálljt parancsolt, amelytől megszégyenült az ember, és engedelmességre kényszerült. S ezzel sem a gyermek iránti szeretet, sem a szülő iránti tisztelet nem szenvedett csorbát.
     Messzemenő lélektani, nevelési problémákról kellene itt beszélni, mert ami a gyermekek lelki életét illeti, meglehetősen egyedül járnak a földön. A szerető szülő törődik azzal, hogy gyermeke testi növekedése minél egészségesebb legyen, fel legyen készítve majdani egzisztenciája megteremtésére.
     De van-e olyan fürkésző tekintete, mely meglátja az előtérben levő erények mögött a lappangó hibákat, vagy az előtérben levő hibák mögött a lappangó erényeket, melyeknek előhívása, felerősítése (az erényeknél), tompítása és metszegetése (a hibáknál) volna fő feladata?
     A szeretet nagyon finom és érzékeny műszer, mellyel a helyes magatartást kell lemérni, mert jaj azoknak az apáknak, akik fiaik és leányaik álmait, vágyait és törekvéseit nem ismerik, és jaj azoknak az anyáknak, akik fiaik és leányaik álmait, vágyait és törekvéseit nem segítik valóra váltani. Önmagukat büntetik meg.
(Ismét kérem lankadatlan figyelmeteket, mert minduntalan látszólagos ellentmondások merülnek fel, melyek mind azt célozzák, hogy az értékelés, mérlegelés és megkülönböztetni tudás bennünket a krisztusi mérték szerinti szeretetre tanítson meg.)
     S ezért folytatom az előző gondolatot, mármint azt, hogy a szülőnek fel kell ismerni és valóra váltani gyermekei törekvéseit, csakhogy ez nem a haszontalan és csapongó kívánságok és egyre növekvő igények kielégítéseit jelentik. Nem okos szeretet, amelyik nem tanítja meg lemondásra a gyermeket. Annak a keretnek a felismerésére, amelybe a sors helyezte. S ha a szülői szeretet nap-nap után mégis meghozza a maga áldozatát gyermekei érdekében, legtöbbet akkor teszi, ha idejekorán vonja el tekintetét földi kívánságokról, és idejekorán irányítja tekintetét felfelé, örökkévaló értékek felé.
     Az ilyen szeretet régi keletű rokonságot messze a jövőbe nyúló barátsággá nemesíthet, s amikor majd az Úr összevezérel ilyen szellemeket, az egymásra ismerés áldott és boldog találkozásokat eredményez.
     Meg kellene nézni olyan földi kapcsolatokat, amelyek valamiféle szeretetnek látszanak, amelyeknek minősége azonban nem elég ahhoz, hogy megtérve a szellemhazába, az ottani találkozást lehetővé tegye. Szeretetről ebben az esetben talán beszélni sem lehet, inkább a hasonlóság vonzásáról. Bár lehetséges úgy is, hogy azonos hibákkal, azonos bűnökkel terhelt emberek, akiknek a fluidjai egyenszerüek, a szellemvilágban is ragaszkodnak egymáshoz.
     Látszólagos szoros összetartozásban élők, akiknél az érzékiség játssza a főszerepet, ez a kapocs a halál pillanatában megszűnik.
     Itt a földön bűnös emberek (bűnről beszélünk!) legfeljebb annyira szerethetik egymást, amennyire a vérségi kötelék kapcsán tartoznak össze, tehát csak ösztönösen. Amint levetik a testet, megszűnik az ösztönösség, a szeretet is megszűnik.
     Az a szeretet, amire Krisztus tanított, bűnös ember szívében nem élhet, a bűn kizárja a szeretetet. Amikor azt mondja, "szeressétek egymást", az azt jelenti, hogy vessétek le bűneiteket. Ha egy emberről elmondható, hogy szeret, akkor elmondható róla, hogy nem bűnös.
     E megkülönböztetésben a bűn, vétek, hiba, tévedés fokozatai ismertté kell hogy legyenek. Makk István szokott ennek kifejezést adni: a szellemtannal való foglalkozás több ezer létállapot tanulmányozását tette lehetővé. S mindazok számára is, akik részt vehettünk a szellemvilág megnyilatkozásaiban, azt hiszem, így minden tudományos képzésnél valódibb pszichológiát tanultunk. Ebben az értelemben megyek tovább.
     Amikor elkövetkezik az az idő, hogy egy ember megváltoztassa addigi életvitelét előrelépvén, többféle képpen próbálhatja meg Isten. S milyen bölcs és könyörületes, ha olyan élethelyzet elé állítja, amikor valakinek az érdekében sok mindenről kell lemondania. Ez az élethelyzet az, melyben az ember fizethet, és egyben gyűjthet. Gyűjthet hálás ragaszkodást, szeretetet. Ez a szeretet az, mely elkíséri az örökkévalóságba.
     Mert ég és föld elmúlik, elmúlik az ember minden érzésével és indulatával, csak az marad meg, amit mint szeretetérzést tudott felszínre hozni önmagában.
     S akkor már a legnagyobb követelménnyel áll elő a mi megismerésünk.
     "Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért." (Jn.15,13.) S az ige megrettent, mintha bizony Isten végső fokon életünket kívánná áldozatul. Holott Isten semmiféle életáldozatot nem fogad el, egyedül Krisztusét fogadta el. Hogy valaki szeretetből meghaljon valakiért vagy valamiért, az szinte kizárt. Arra egyedül Jézus Krisztus volt képes, aki teljesen tisztában volt azzal, hogy amit Ő hirdet, azért Őt a földi hatalmak elveszejtik.
     Ember az ő bukottságánál fogva nem képes erre. Ez az ige azt jelenti, hogy valaki egész életét áldozatos szeretetben és szolgálatban tölti el! Vagy valakiért, aki közel áll hozzá, vagy egy eszme, egy közös ügy érdekében. Ez félreérthetetlen. És ha látszatra előfordulnak ilyen esetek, az nem lesz érdemül betudva, mert mindenütt ott van valami mellékgondolat. Élni kell tudni a földön, nem meghalni.
     Nem önfeláldozás, ha valaki a halálba követi azt, akit nagyon szeretett. Az öngyilkosság mindenképpen bűn. A katona, aki önként vonul a háborúba és úgy érzi, életét adja a hazájáért, titkon mégis a azt reméli, hogy győzelmesen fog hazatérni. Ha meghalt, az az ő sorsa volt és nem áldozathozatala, ezért sem bűnül, sem erényül nem tulajdoníttatik neki.
     Az a fanatizmus mely Indiában a feleséget tűzhalálra ítélte, minden felvilágosítást visszautasított, mert az asszonyok hitték, hogy ezt nekik meg kell tenniük, de gyötrelmeik közepette rájöttek, hogy ez bűn. Nem életáldozatot hoztak, hanem azt a sötétséget vitték máglyára, amely majd az evolúció során szünteti meg ezt a tévedést. Mint ahogy évezredek evolúciója szüntette meg a pogány kultuszok emberáldozatát.
     Évezredekig, sőt évmilliókig tartott, amíg a földön meg lehetett értetni az emberrel, hogy van egy Isten. És az sem belátható idő, amelyben Jézus Krisztus akarja elvégezni a maga munkáját a földön. Ismét évezredek múlnak el, amíg odafejlődik az emberiség, hogy birtokában lesz annak a szeretetnek, amit Ő hozott, és annak a bölcsességnek, amit Isten az Ő közvetítésével mindenki számára fenntart.
     Az első keresztények közül sokan haltak meg meggyőződésből, de ők is katakombákban, az éjszaka leplébe burkolózva rejtőzködtek és élt bennük a reménység, hátha nem ők lesznek, akiknek mártírhalált kell halniuk. De ha bekövetkezett, vállalták türelemmel és önfeláldozással, és ez messzemenően tudatott be nekik érdemül.
     Vannak hősies életmentők, akik berohannak égő házakba, vízbe vetik magukat a fuldokló után, de ők sem meghalni akarnak, sőt a másik életét is vissza akarják szerezni. Járványok orvosai is úgy küzdöttek, hogy ők talán kikerülik a ragályt, s ha mégis áldozatul estek, ezt Isten nem mint életáldozatot fogadta el, hanem mint egyikét a legmagasabbrendű emberszolgálatnak, mely a sorsszerűségen túl, az önzetlenség árán, többletként lett beszámítva nekik.
     Tévedés az a felfogás is, mely szeretetből akarja átvállalni a másik szenvedését. Ekkora áldozatra is csak Jézus Krisztus volt képes. Nem tudja az ember, hogy légió a neve mindannak, ami az embert szenvedteti és lesz-e ereje mindazzal megküzdeni.
     Átvállalni senkinek az életét nem lehet és nem is szabad, csak Cirenei Simonként (Mt. 27,32.) megemelni a keresztjét. De lehet egy egész életet áldozatos szeretetben és szolgálatban eltölteni! Mert "nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért!" (Jn.5,13.)
     Felfogjuk-e mindezen keresztül azt az atyai szeretetet, amely úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő Egyszülött Fiát adta érette. (Jn.3,16.) És azt a fiúi szeretetet, mely alászállt, hogy megváltsa bűneiből a földet.
     A "Szellem - Erő - Anyag" (A szellemtan egyik alapműve. Médiumi úton 1869-ben, Vay Adelma által írásban kapott tanítás.) azt mondja: az engesztelés abban a pillanatban indult meg, amikor az Istentől való elhajlás megtörtént, egészen le a földig, Krisztus engesztelő áldozatáig. Megmagyarázta már valaki, vagy megértette a Szentírásból, hogy Jézus Krisztus kit és mit, ki irányában engesztelt a maga áldozatával?
     Ezt egyszer így fogalmaztam meg anélkül, hogy a saját gondolatom mélyére hatoltam volna: Jézus Krisztus a föld kegyetlen lelkét engesztelte. Ismét ne értsetek félre, nem a föld szellemét, hanem a lelkét, azt a bűnhalmazt, mely a pokol mélységéig borítja be a földet. (S hogy magamat érthetőbbé tegyem: ahogy egy jó szándékú felnőtt egy makacs, engedetlen gyereket szelídséggel, jó szóval, ajándékkal engesztel, hogy jobb belátásra bírja.) Lehet, hogy ez egy nagyon naiv és tudatlan elképzelés, de ma is úgy értem: Jézus Krisztus tanítása által, példamutatása által, megváltó hatalma és szeretete által a bűnt, bennünket, bukott mivoltunkat engeszteli Isten irányában. S hogy magára vette a világ bűneit, az én számomra nem azt jelenti, hogy bennünket mentesített a bűn alól (ahogy ezt az egyházak tanítják), hanem hogy ezzel leemelte azt a sötét masszát, azt a vulkáni hamut, mely a bukás égszakadásában mindent beborított, hogy megfojtsa az isteni életet. S amikor ez a gigászi erő hátát feszítette s magára vette a világ bűneit, beáramolhatott a kegyelem oxigénje, a szeretet fénye és melege és újra kicsírázhatott a bukott teremtményben az isteni élet.
     Emeltetek fel már nagy követ, mely alatt sárgán, belepréselve a földbe, csíra lapult? Nagyon-nagyon sokára, valahol talán megtalálta volna a maga útját, talán sokkal, de sokkal tovább tartott volna a második halál állapota, mert ugyan a "halál az életet elaltatja, de az élet a halált megsemmisíti." Az Úr földreszállása nélkül sokkal, de sokkal később indult volna meg a Föld kibontakozása.
     Hatalmas nagy korszakok virradtak már erre a földre, melyekben szellemrajok vívták meg evolúciós harcaikat, élték a maguk boldog-boldogtalan életét, majd tovatűntek más csillagzatokra költözve, érlelték magát a földet is, hogy helyet adva újabb szellemrajoknak, feljebb és feljebb emelkedjenek. De olyan hatalmas korszaka még nem volt, mint mikor terhes lett, mert megakarta szülni az igazságot és a szeretetet: Akkor érte el ezt a fokot, amikor semmi másra nem volt szüksége, csak az igazságra és a szeretetre. Mert az igazság béna volt és vak, a szeretet pedig csak önmagát dicsőítette. Ezért az igazság és a szeretet testet öltött. És nézzétek, ma szinte reszket a föld, hogy érvényt szerezzen az igazságnak, még ha az ellenkezője látszik is, és a szeretetnek, még ha megannyi fegyvert csörtet is egymás ellen.
     Ebben a vajúdásban, amikor be vannak rekesztve az utak, meg van kötözve az igazság, és halálra van ítélve az élet, a legnagyobb bölcsesség a szeretet, amelyben semmiféle égi és földi hatalmasságok nem találhatnak kivetnivalót.
     Nem lehet csüggedten, reményvesztetten, félelemmel, vagy háborgó lélekkel, kishitű lemondással nézni eljövendő események elé. Mindennél jobban kell tudni, mit akar Isten az emberrel. "Nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen." (Ez.18,23.) Minden nagy, megrázó esemény az emberiség történetében ezt a célt szolgálja, és a folyamatot sietteti. Ez folyik most az emberiség szeme előtt. A bűn már nagyon nyilvánvalóvá vált. Amit az álerkölcs sokáig leplezni tudott, már majdhogy nem a gyerekek előtt is nyilvánvaló. S ha a hazugság, hamisság, önzés, cselszövés, kapzsiság alacsonyrendű lelki motívumai még sokakat a sodrásukban tartanak, szánjátok őket és könyörögjetek érettük.
     Ismét olyan követelményekkel állunk szemben, amelyek teljesíthetetlennek látszanak. "Szeressétek ellenségeiteket". (Mt.5,44.) Hiszen még felebarátainkat sem tudjuk helyesen szeretni. Pedig az Úr így kéri számon: "mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek mi jutalmatok van? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik."(Mt.5,46. - Lk.6,32.)
     "Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak titeket." (Mt.5,44.)
     Vallja be magának mindenki, nem tudja szeretni az ellenségét. Mi egyelőre csak a szemléletünket tudjuk megváltoztatni. Hogy kit és miért tekintünk ellenségnek? Egyébként mindenkinek lehetnek erős fegyverei az ellenséggel szemben, hogy ne legyünk Istennek legyőzött katonái (ahogy az előbb mondtam).
     A türelem szinte a legnagyobb fegyver. A szeretetben fogant alázatosság és a megbocsátás. A szelidlelküség, mely minden indulatosságnál erősebb.
     Mennyi igazságtalansággal szemben oltalmazott meg ez az egyetlen páli mondat: "...miért nem tűritek inkább a kárt?" (I.Kor.6,7.)
     Mennyi méltánytalanságot segítettek elviselni Dávid hitben szilárd zsoltárai.
     Van Mécs Lászlónak egy egyetemes szintű verse "Jártam az ellenség földjén". Ennek egyik versszaka így hangzik:

     Amikor már fizetségül tudom felajánlani az elszenvedett kárt, amikor szánni tudom az alacsonyrendűséget, amikor úgy szilárdul meg bennem az Isten iránti bizalom, hogy tudom: "Az Úr előtt nincs akadály, akár sok, akár kevés által szerezhet szabadulást." (I.Sám.14,6.) Talán akkor elfogynak ellenségeim.
     Hiszen térdre kell borulni annak a csodálatától, hogy mindezek felismeréséhez is az a szeretet vezetett, mely az Atya által a látható világ gyermekeit egy felbonthatatlan testvéri egységbe kovácsolta, láthatatlan tanítóival, kiknek könyörületes szeretete, ami ég és föld között tápláló manna és üdítő forrásvíz, elhozta az embereknek.
     Végtelen szeretettel és szánalommal tekint az a láthatatlan világ a mienkre alá. Azzal a szeretettel, amely kiáradt a Teremtőből és létrehozta a teremtés csodáját, és benne a legnagyobb csodát, a teremtményt. Azzal a szánalommal, amely meg akarja érteni az itt élő teremtmények botor törekvéseit, akik a lelkük mélyén rejtőző és kikívánkozó szabadságvággyal megostromolják mind a négy égtájat és minden hatalmat fölfelé és lefelé, hogy kivívják maguknak azt a szabadságot, amely nélkül nem élhet egyetlen teremtmény sem. De sehol, egyetlen élőlény sem követ el annyi balgaságot, mint maga az ember. Mindent kikutat. Leszáll a föld mélyébe, vizek alá, felszáll a levegőbe. Vegyelemez, felbont, összeállít, alkot és gyárt, újat és újabbat és sokszor megdöbben, elvakítja saját nagysága és sokoldalúsága. Ilyenkor elhiteti önmagával, hogy mindenre képes, mindent létre fog hozni és a magáénál nagyobb erőre nincsen szüksége. Miközben mindent megismer, ami körülötte van, nem ismeri fel saját elemét, ahol élnie kell. Lázas kutatásai közepette nem akarja felfedezni és elismerni a Teremtőt, mert nem lát mást csak a teremtést, benne a teremtményt, önmagát, és tagadja létének legnagyobb bizonyságát, a Teremtőt, magát. Ennél fogva nem tud rájönni arra a viszonyra sem, mely fönnáll és összeköti a Teremtőt a teremtéssel és benne a teremtménnyel. Véges okok és véges célok között bolyong és száguld. Kábultan ütközik fejével a partokba, és nem ismeri fel, hogy őérette van minden, és nem ő van azért, amiért feláldozza élete jó, jobb és legjobb részét.
     Nem emelheti ki a teremtményt semmi abból a kóválygó, esztelen forgatagból, amiben él, csak a felismerés. Felismerése a Teremtő, a teremtmény és a teremtés egymással való viszonyának és ennek a nyomában kialakuló, mind jobban és jobban növekvő, mindent rendező, mindent kialakító, mindent tökéletességre vivő szeretetnek.
     De itt a földön helyes fogalmat a szeretetről tulajdonképpen nem is alkothat senki, mert az egyetemes, mindenre és mindenkire kiáradó szeretet nem hasonlít az emberéhez. Mert az ember különbséget tesz. Az egyik szereti a Teremtőt, a másik szereti a teremtményt, a harmadik a teremtést és azt hiszi, miközben szereti a nagy mindenséget, nem kell hogy tudomást vegyen a Teremtőről, aki mindezt létrehozta. Vagy szereti a Teremtőt, de nem szereti a teremtményt, akivel benépesítette a mindenséget. Vagy szereti a teremtményt, és azt hiszi, hogy nem kell szeretnie a teremtést, amelyben él, és a Teremtőt, akinek létét köszönheti.
     Hogy megszűnjék minden különbségtétel, mely bennünket elválaszt teremtőnktől és embertársainktól, teljes erőfeszítéssel meg kell közelítsük tiszta, kristályos, fénylő magasságát a mindent átfogó szeretetnek.
     A szeretet problémáját a karácsony szelleme mindenkor a legaktuálisabbá teszi. Ezért lassan-lassan öltözze fel lelketek ünnepi köntösét és várja az ő Krisztusát. Várjátok Őt szent adventi vágyakozással.
     Nyissátok meg a szíveteket annak a kegyelemnek a befogadására, melyet Isten ajándékozó kedve még bőségesebben bocsát alá ilyenkor, amikor angyalok százai ereszkednek a földre, békét, szeretetet, megelégedést árasztva, így készítve elő az Úr Jézus születésének ünnepét. S majd ha úgy érzitek, hogy hozzátok eljött az Úr, dicsőítsétek Istent s mutassátok meg másoknak is Őt, a testet öltött szeretetet.