|
TALÁLKOZÁS A SZELLEMVILÁGGAL
Egy édesanya és fia vallomása
Ismét egy "szenvedő" szellemtestvér mediális úton elhangzott megnyilatkozását közöljük. Az ő esetében valóban indokoltnak tűnik a "szenvedő" kifejezés, ami - teste már nem lévén - csak az emlékeiben van meg. Az utóbbi időben - a szellemi Tanítókkal egyetértésben - a helyzetüket jobban kifejező "köztes-léti", vagy "szürke-zónás" kifejezést használjuk.
Jelen esetben ez különösen áll a második, az elsőhöz kapcsolódó megszólalónál. A két manifesztáció 1999 májusában, Anyák-napján hangzott el.
KV.: Körvezető, SZ.: Szenvedő, szürke-zónás szellem.
SZ.: Nem jön a halál... nem jön...
KV.: Köszöntelek szeretettel. Miért várod ennyire a halált?
SZ.: El akarok menni már!
KV.: És tudod, hová akarsz menni?
SZ.: El a Földről... nem bírom tovább!
KV.: Tehát tudod azt, hogy a testi halál után folytatódik a lélek élete?
SZ.: Nekem mindegy... csak a test múlna már el!
KV.: Miért szeretnéd ennyire elhagyni a testi létedet?
SZ.: Mert ez már nem test!
KV.: Kérlek, mondj egy kicsit többet magadról. Hogy szólíthatlak?
SZ.: A 25-ös! Nincs már nevem... csak egy sorszámom... A kis házikóm falára ez a szám van felírva.
KV.: Tudsz nekem helyet és időpontot mondani?
SZ.: Egy szigeten vagyok... Nem számít a nevem... Sem az időpont. A halál számít! Ez egy... de hát nektek tudnotok kell, ha itt vagytok: ez egy lepratelep! Akkor ugye világos, hogy miért akarok meghalni?
KV.: Teljesen világos. Miután ennyire vágytad, akkor nem fogsz megijedni, sőt talán még hálás is leszel, ha azt mondom neked: ez a vágyad teljesült. Már csak az emlékeidben vannak a szenvedések, mert a testedet letetted. Ahogy te mondanád: meghaltál. De újra mondom: csak a tested!
SZ.: Nem... még érzem... érzem azt a borzalmat, hogy széthullik a testem! Ez nem lehet igaz, hogy még mindig nem tudok meghalni!
KV.: Hidd el nekem, hogy meghaltál, a testedet letetted és most már csak az örökké élő lélek van itt jelen, és nem mi mentünk el hozzád, hanem téged hoztak el ide.
SZ.: Engem nem lehet már "hozni!" Én hozhatatlan állapotú vagyok.
KV.: Nem egészen így van! Mondd, te tudtál valamit arról, hogy a testi halál után mi történik?
SZ.: Hogy biztosan mi történik, nem tudhatom, mert még nem mentem át azon a haláleseményen. Kifejezetten... nem érzem... tényleg, nem érzem! Az előbb még... Mi történt velem!?
KV.: Átmentél azon a folyamaton, amiről az előbb beszéltél és így most te, saját magad bizonyítod ennek a változásnak a valódiságát.
SZ.: Meghaltam!?
KV.: De csak testben!
SZ.: Akkor én most lélek vagyok?
KV.: Igen...
SZ.: És itt vagyok a szigeten?
KV.: Nem. Egy kis közösségben vagy, akik szeretettel vártunk téged azért, hogy...
SZ.: (Kiáltva) Nem megyek el a szigetről!!
KV.: Pedig azt már réges-régen elhagytad.
SZ.: Nem! (ingerült) Ha elhagytam, akkor vissza kell mennem! Ott van a fiam is! Ő orvos. Ő gondoskodik a legnehezebbekről. Az édesanyjáról is! Nem mehetek el!!
KV.: Kedves Édesanya! Engedd, hogy most így szólítsalak, ne számmal...
SZ.: Nem a 25-ös vagyok már? Akkor szólíts valóban anyának.
KV.: Kedves Anya! Mi most itt az Anyák Napját ünnepeljük. Biztosan tudod, mi az?
SZ.: Nem. Mit jelent ez a szó?
KV.: Mi itt minden évben, egy bizonyos napon, május első vasárnapján az Édesanyákra gondolunk, nekik mondunk hálát, köszönetet az áldozatos munkájukért.
SZ.: Május!? Az anyáknak? A fiúknak kell hálát mondani! Minden szempontból, ha megnézzük. Az anyák csak előkészítik a fiaikat, - a fiúk cselekszenek! Az anya erőivel és szívével. Úgy érzem, helyeset mondtam...
KV.: Nagyon helyeset mondtál. De hogy mondtad? Az anyák erejével és szívével cselekszenek! Tehát magad is kimondtad, hogy milyen fontos az édesanya, az Ő munkája, szerepe...
SZ.: És ez az anyák ünnepe a világon mindenütt van? Én miért nem tudtam róla?
KV.: Majdnem mindenütt van. Én pontosan nem tudom neked megmondani, hol igen és hol nem. Talán abból is adódik ez, hogy az az időszak, amikor Te a Földön éltél, olyan régi, amikor még nem tudták ezt a napot. Ezek után tudsz magadról időpontot mondani?
SZ.: A II. Világháború már véget ért itt a szigetcsoporton, az én eredeti hazámban is, a Fülöp-szigeteken. Én orvosnak neveltem a fiunkat. Éppen azért, mert itt a világnak ezen a táján rettenetes betegség az, amelyet én is megkaptam... meghaltam. A fiam is, az én kérésemre ilyen orvosnak tanult. Én tanácsoltam és a végén én is a betege lettem. Azt nem tudom, hogy már a kérésem előtt is beteg voltam-e? Bár ki tudja megmondani, hogy a Jó Isten hogyan keveri össze a dolgokat!? Rosszat tettem vajon, hogy a fiamat erre tanácsoltam? Ezért kaptam ezt büntetésül?
KV.: Nem! Nagyon jól tetted! De fel szeretném hívni a figyelmedet, hogy Isten nem összekeveri a dolgokat, hanem kitisztázza, elrendezi. Itt a bizonyíték, hogy a fiadat, amikor még nem is tudtad, hogy beteg leszel, már erre az orvosi pályára küldted. Tehát a bölcs isteni előrelátás és elrendezés az, amit Te összekeverésnek gondoltál.
SZ.: Ez csak egy hibás mondás volt tőlem!
KV.: Tudom, hogy nem így gondoltad.
SZ.: Nem gondoltam én azt komolyan! Pontosan én, aki a leginkább tudtam azt, hogy mit jelent a leggondosabb orvosi ápolás! Rajtam nem tudott segíteni, de őt magát is egy olyan környezetbe vezettem ezzel, hogy most aggódom. Vissza akarok menni! Látni akarom, hogy mit dolgozik, le akarom imádkozni hozzá az Isten minden kegyelmét, hogy segítsen neki! (Zokog) Hiszen az anyák még a holtuk után is egyik kezükkel a gyermekük kezét fogják, a másik kezükkel Isten keze után nyúlkálnak, hogy segítsen!
KV.: Kedves Édesanya! Ahhoz, hogy te az Úr elé járulj a fiadért, neked nem kell oda visszamenned. Most, itt is megteheted és én kérnélek is erre. Azok után, hogy felismerted a helyzetedet, tudod, hogy mi történt, mert ez már egy óriási ajándék a számodra, hogy az Úr kegyelme megadta ezt a felismerést. Magad mondtad, hogy enyhülnek a fájdalmaid, a betegséged elmúlt.
SZ.: Nem érzem a kínjaimat...
KV.: Nem, mert azt csak az anyag, a test, a fizikum érzi. Te már lélek állapotban vagy, a te számodra a betegség egyszer s mindenkorra elmúlt. Hidd el, hogy te már sokkal többet tudsz segíteni a fiadnak azzal, ha az imáiddal járulsz az Úr elé, nem pedig fizikálisan visszamenni akarsz, ami egyébként pillanatnyilag megoldhatatlan is! Ha vissza is mehetnél a szigetre, a fiadnak mit tudnál segíteni? Ugyan mit segíthetnél?
SZ.: Egy emlék van előttem: már az öreg pap se jött be a házba! Csak az ajtónyílásból szólt, imádkozott, szentelt vízzel hintett meg. A félelme rosszul esett, de megértettem. Neki is nagyon vigyáznia kellett magára. Rajta kívül nincs még egy pap a szigeten, csak néhány kedvesnővér. Mi lesz a betegekkel, ha egy ilyen rossz állapotú betegtől esetleg Ő is megkapja? A fiam viszont, Ő nem maradt kívül! Amíg eszméletnél voltam, gyógyszert adott és igyekezett enyhíteni a bajomat. Kérem, azt nem lehet elképzelni, hogy rettegtem és hogy fájt a szívem, és mégis, milyen büszke voltam rá! Milyen büszke! Ő itt állt az ágyam mellett... ezért akarok visszamenni! De ön úgy véli, hogy nem lehet!? Tudomásom szerint, ha énnekem már testem nincs és én nem a 25-ös vagyok, akkor talán szállhatnék, repülhetnék! Ki az, aki megakadályozhat ebben?
KV.: Senki. Ezért mondtam neked, hogy itt, most, bármikor az Úr elé járulhatsz a kéréseddel a fiadért. Hadd mondjam meg, minthogy 50 év telt el az átköltözésed óta, könnyen lehet, hogy most már a fiad is ott van, abban a világban. Most már 90 év körüli lenne.
SZ.: Erre nem gondoltam! Mi az, hogy 90 éves lenne?
KV.: Most mi 1999-et írunk, egy év híján 2000-et. Ez azt jelenti, hogy ha fiad a II. világháború után 40 év körüli volt, akkor nagyon valószínű, hogy most 90 év körüli lenne, ha még itt van a Földön. De én ezt nem tartom valószínűnek és most nem ez az elsődleges.
SZ.: Akkor már értem, miért volt az a mondás, hogy már nem kell visszamenni! De én ezt még jobban nem tudom megérteni... A szívem nem érti. Nem, neki élnie kell!
KV.: Ő ugyan úgy él, mint Te! Már csak lélekben, a jobbik, szebbik világban.
SZ.: Hm... Ha nem zárom el ostobasággal a fejemet... Ennek az igazságát meg kell gondolnom. Kérem, a mi családunk nem egy nagyon szegény, elmaradott család! Nagyon művelt, én is iskolákat végeztem, a fiam meg kiváló orvos lett! Az értelmem, úgy látszik, még nem állt teljesen helyre... Elnézést kérek, hogy ilyen nehezen értettem meg az egész helyzetet.
KV.: De most már tudod. A következő teendőd az lenne, és mi arra kérünk, hogy köszönetképpen és hogy tovább tudjál menni azon az úton, mely számodra az egyetlen út lehet, adj hálát az Úrnak, hogy erre a felismerésre eljuttatott. Azt mondtad, hogy a pap ott állt az ajtóban és szentelt vízzel meghintett, ebből arra következtetek, hogy olyan pap volt és olyan vallást követtél, amelyet mi kereszténységnek mondunk.
SZ.: Mélyen vallásos család tagja vagyok. Katolikus vallású az egész családom.
KV.: Akkor most már tudod, kinek kell hálát adnod ezért a felismerésért, és kitől kell kérned a tovább vezetést, a megismerést, hogy elvégezhesd mindazt, ami még rád vár. Mert vannak még bejárandó utaid és feladataid. De ez már a lélek dolga, odaát, abban a világban, ahol most te vagy és ahol lám, már mosolyogsz is! Mert megkönnyebbültél, tudod mi van veled, a fájdalmad elmúlt, előtted már csak a reménység van.
SZ.: A reménység az, amit soha fel nem adtam. A legrosszabb állapotban sem, bár akkor már nem a gyógyulásom reménysége volt előttem, hanem az, hogy minél hamarabb kerülhessek az én Uram színe elé! Lehetőleg minél kevesebb terhet jelentve a környezetemnek és főleg az én orvosomnak. Ő érte kell elsősorban imádkoznom és vele együtt magamért is, mert mi ketten összetartozunk, az utolsó pillanatig.
KV.: Jól mondod. Megkérünk téged, itt, előttünk mondd el ezt az imádat, és mi lélekben, érzéseinkben veled együtt fogjuk mondani.
SZ.: Köszönöm, hogy meghallgatták az én értetlenségeimet. Nagyon röstellem, de magamnak is rá kellett volna jöjjek és nem ilyen hosszadalmasan arra, hogy amiért annyit fohászkodtam, íme, bekövetkezett! Bocsánatot kérek! Az én lelkem már nem fertőző! Nyugodtan fogadhatják maguk közé... Én már csak egyre könnyebb és fényesebb kívánok lenni, úgy, ahogyan azt a szóbeszéd mondja, és ahogy a hitem tanítja. Kérem önöket, hogy amit mondok, azt tiszta szívvel úgy adják vissza és fel, - nem tudom értik-e, ahogyan azt az én ostoba szavammal mondom...
KV.: Tökéletesen értjük és egyáltalán nem voltak ostobák a szavaid. Mi is így mondanánk!
SZ.: Végtelen magasságokban trónoló Istenem! Majdnem azt mondtam, hogy olyan messze vagy, de nem vagy messze! Itt vagy a szívemben, itt vagy velem. Te adtál és Te adsz reményt és bizalmat arra, hogy egyszer találkozhatom Veled, Fénylő Magasságok Istene! Egy szerencsétlen anya kér segítséget. Először is nem magamért, hanem a fiamért fohászkodom Hozzád, aki veszélyes körülmények között, áldozatos életével, minden tudásával azért küzdött - bár lehet, hogy már nem küzd -, hogy a szerencsétlen betegeken segítsen. Kérlek, légy rá tekintettel, és ha reá nézel és segíted Őt, egy parányi fénysugarat vess énreám is, anyjára, aki most is őérte esedezik elsősorban. Kérlek Uram, ha valamit tévedtem életemben, ha valamit rosszul cselekedtem, - hiszen bűnös emberek vagyunk mindnyájan, és úgy tesszük a rosszat, hogy nem is vesszük észre - bocsásd meg bűneimet. Bocsásd meg, ha a gyermekemet nem úgy neveltem, ahogy esetleg Te akartad volna! Hiszen én késztettem, én kértem erre a pályára, ilyen veszélyes körülmények közé. Kérlek, bocsáss meg mindkettőnknek! Hajolj le hozzánk... Ámen.
KV.: Ámen. Az Úr hallgassa meg a könyörgésedet. És hogy meghallgatott, arra bizonyíték, hogy most itt vagy és ha körülnézel, akkor biztos fogod látni azt a fényt, amely felé elindulva, azt követned kell, hogy bejárhasd még az utadat.
SZ.: A szigetet tényleg nem látom. Hiába meresztem a szememet...
KV.: A szíveddel kell lásd azt a fényt. Mert a léleknek is van szíve! Nem olyan, mint a földi testnek, de ott van a szív a lélekben is. Az édesanyai szív...
SZ.: Remélem sem emberi, sem anyai mivoltomban nem volt akkora hiányosságom, amely akadályt képezne most abban, hogy elmenjek...
KV.: Az Úr kegyelme kísérjen az utadon.
A második "szenvedő":
SZ.: Mélységes köszönetem és hálám! Hogyan is fejezzem ki azt a jó érzést, azt a szellemi voltomban is hallatlanul emelő csodát, amelyet a szerető emberi szívek nyújtani tudnak? Alighanem ismeretlen vagyok aki szólok, de már csak a régi, földi udvariassági szabályok szerint is közölnöm kell, hogy az én földi édesanyám csodálatosan szép és számomra is örömteli segítségnyújtását végezték. Én ő körülötte már egy ideje mint segítő tevékenykedtem, mert drága édesanyám - immáron szellemtársam - olyan rettenetes körülmények között hagyta el a földi világot, hogy nem tudott ébredni. Minden igyekezete ellenére sem tudott világosságra jutni, nem tudtuk őt kezelni. Mert a szellemi oldalon az ilyen esetekben az orvostudomány nem mindig eredményes. Ahogy szegény, agyongyötört testén nem tudtam segíteni, csak valamelyest enyhíteni, amennyit gyógyszereimmel egyáltalán elérhettem, de kínjaitól nem válthattam meg. Rettenetes volt számomra tudni azt, hogy nem tudok neki segíteni, hiába próbálok, mert olyan állapotban volt, amelyhez erőink kevésnek bizonyultak. Ezért mondtam, hogy a szellemi orvostudomány nem mindig eredményes. Sajnos, a testi sem volt azt!
Átjövetelem egy szerencsétlen vízi katasztrófa volt, nem fertőzés okozta. Túlságosan heves, viharos körülmények közé jutott az a kis hajó, amellyel át kellett menjek újabb gyógyszerekért a központba. Tehát az én átjövetelem gyors volt és mondhatni fájdalommentes. De már ezen az oldalon, itt, a mi világunkban, aránylag hamar megtaláltam azt a helyet, azokat a társakat, akikkel közösen, éppen úgy, mint a Földön, itt is segítségnyújtás, ápolás szempontjából tevékenykedhetem. Nem hagytam el eddig őrhelyemet és nem kívántam kérni Felsőbb Vezetőinktől, hogy a magán utamat folytathassam, amíg édesanyámon nem segíthettem! Én vagyok az a boldog lény, aki őt ide, önökhöz kísérhette! Az önök jó szívére bíztam, és nem csalatkoztam reményeimben. Közösen tudtunk segíteni neki. Kérem, fogadják hálámat, fogadják társaim minden áldását és jókívánságát további hasonló munkálkodásukért. Mert önök nem tudják elképzelni, mit jelent akár az a néhány segítség is, melyre alkalmuk nyílik. Immáron emberi szóval mondhatom azt, hogy Anyám kezét fogva távozhatom - bár ezt mondani egy kissé furcsa a mi körülményeink között -, de önök talán megértik! Együtt mehetünk el egy olyan "világrészbe," amely mindkettőnk továbbfejlődését segítheti. Isten áldja meg önöket, és helyettem legyenek továbbra is jó orvosok!
KV.: Köszönöm azt a bizalmat, amellyel az általad oly nagyon szeretett Édesanyádat az Úr engedelmével elhoztad közénk.
Kérjük az Urat, hogy hallgassa meg a kérésedet, és immár közösen járhassátok azt az utat, amit az Ő szeretete a számotokra kijelölt.
Az Úr áldása kísérjen mindkettőtöket!
Közzéteszi: Kotányi Ottó
|
