|
TALÁLKOZÁS A SZELLEMVILÁGGAL
Az alábbiakban ismét egy un. "szürkezónás, szenvedő szellem" (SZ.) mediális úton történt megszólalását adjuk közre. Külön jelentősége az, hogy utána Teréza anya jelentkezett. Újra és nyomatékkal szeretnénk emlékeztetni egy korábbi cikkünkre a névszerinti jelentkezésekről, ahol kifejtettük, hogy nem a kétségtelenül lehetséges "személyesség" a meghatározó, hanem az a szellemiség, ami ( aki) ilyenkor jelen van!
SZ.: (Félős gyenge hangon): Egyedül vagyok ebben a templomban? Homályosan látok!
KV.: Nem, többen is vagyunk itt. Isten hozott, köszöntünk szeretettel.
SZ.: Mikor jöttetek be? Nem hallottam.
KV.: Nem mi mentünk, hanem te jöttél be mihozzánk.
SZ.: A ti templomotokba? Az nem lehet!
KV.: Tulajdonképpen így is mondhatjuk, mert ahol és amilyen célzattal mi vagyunk, templomnak is mondható. Mondd, hogy szólíthatlak?
SZ.: Marija.
KV.: Kedves Marija, tudsz-e nekem időpontot és helyet mondani?
SZ.: 1912. ...és a templom, amit nem értek. Ha itt vannak velem, akkor kérem magyarázzák meg, hogy mit jelent.
KV.: Azt, hogy már te nem úgy vagy a templomban, ahogyan azt te képzeled, mert egy nagy változás történt veled.
SZ.: Valami borzasztó dolog lehet kérem!
KV.: Ne így fogd föl ezt, kérlek. Mi az az utolsó kép, amire emlékszel?
SZ.: Nem emlékszem, látom.
KV.: Mondd el nekünk!
SZ.: Sötét van ebben a templomban, de azért elég jól látok és félek.
KV.: Mitől?
SZ.: Úgy látom, itt gyászmise készülődik. Egy koporsóban fekszik egy asszony, az én ruhámban. (Felháborodva): Hát én azt a ruhát nem adtam oda senkinek! Látom, oda megyek, ránézek, a kendőben az arca alig látszik. Az én ruhám van rajta, de nem lopta el azt a ruhát senki!
KV.: Nem. Engedd meg, hogy ezt elmagyarázzam neked...
SZ.: Félek!
KV.: Nincs mitől félned.
SZ.: Egyedül vagyok itt ezzel a halottal, úgy látszik az emberek még nem jöttek ide be.
KV.: Majd mindjárt meg fogod érteni, hogy mit és miért látod azt, amit látsz.
SZ.: Nem félek a halottaktól, de ettől igen. Miért van ez az én ruhámban!?
KV.: Mielőtt megmondanám, hadd kérdezzem meg tőled, hogy vallásos voltál-e?
SZ.: Hát persze, kérem! Ebben a templomban sem először vagyok!
KV.: Akkor te tudsz arról, hogy van bennünk valami, ami örökké tovább él.
SZ.: A lelkünk, de hogy kerül ez ide?
KV.: Úgy, hogy te most mint lélek látod a te elhagyott testedet.
SZ.: Nem vagyok egy buta asszony, de kérem, ismételje meg ha lehet!
KV.: Elmondom újra, de nagyon óvatosan akarom ezt közölni, mert azt mondod, hogy félsz, pedig nincs mitől.
SZ.: Nagyon kellemetlen érzésekkel nézem én ezt a halottat.
KV.: De csak azért, mert nem tudod, hogy mi történt. Hadd mondjam el neked teljes egyenességgel: te a földi testedet letetted, meghaltál abban az értelemben, ahogy mi itt a Földön a halálról beszélünk. Te tudod azt, hogy a lélek tovább, örökké él, és pontosan ezt az igazságot bizonyítja az, hogy mi most itt beszélgetünk. Te mint lélek vagy itt jelen és az elhagyott testedet, ha szabad így mondanom: saját magadat, a volt magadat látod.
SZ.: Azért van rajta az én ruhám?
KV.: Igen. Az ott a te elhagyott tested.
SZ.: És akkor én mi vagyok?
KV.: Lélek! Mondtam: te mint lélek vagy itt. Azt mondtad, tudod, hogy a testi halál után tovább él a lélek. Te most itt ezt bizonyítod.
SZ.: Kérem, az nem én vagyok!
KV.: Az csak a tested. Aki te valóban vagy, az a lélek, aki éltette azt a testet.
SZ.: Akkor ez világos: meghaltam. De miért? Mi történt velem?
KV.: Mondd, hány éves voltál?
SZ.: Ötvenöt.
KV.: Hát ez még nem olyan magas kor. Volt valamilyen betegséged?
SZ.: Hát kinek nincs már ebben az időben? Mindenkinek hol itt fáj, hol ott fáj ebben a korban!
KV.: Ebben igazad van, ne azt firtassuk, hogy miért haltál meg, és milyen körülmények között, de ezt is esetleg megtudhatod.
SZ.: A halottat elvitték? Elvitték, kérem! Nem látom!
KV.: Elvitték.
SZ.: De akkor miért láttam eddig?
KV.: Azért, hogy rádöbbenj: mi történt veled. Ez egy figyelmeztetés volt.
SZ.: Akkor az nem is igazi? Akkor az egy látomány volt?
KV.: A te számodra egy bemutatás. Egy látomány, ahogy te mondtad, hogy rádöbbenj arra, hogy a testedet már elhagytad. Ez az, amire nem jöttél rá, ezt nem értetted.
SZ.: Akkor én egészen elhagyhattam, mert már semmi nincs itt belőle. Itt valami boszorkányság van, kérem! Ilyen gyorsan nem lehet elvinni azt a koporsót és azt a ruhás embert!
KV.: Minekutána 1912 évet mondtál és mi most 1999-et írunk, 87 év eltelt azóta,...
SZ.: Jaj kérem, mondom, hogy itt valami rendkívül zavaros dolog van!
KV.: ...így ne legyen az a problémád, hogy mikor és hogyan vitték el azt a testet. Azzal már neked semmi törődni valód nincs. Neked most önmagaddal, a lelkeddel kell foglakozni.
SZ.: Azzal a lélekkel, amely már nem lát semmit?
KV.: Azzal, aki te vagy. Aki most itt beszél, és akihez mi válaszolunk.
SZ.: Erőltetem a szememet, de nem látok semmit sem. Az előbb legalább láttam valamit! Miért nem lát a lélek?
KV.: Azért, mert már nincs rá szükség. Mos már tudod, hogy mi történt veled, tehát a látvány beteljesítette a célját.
SZ.: Én miért nem látok tovább? Lehet, hogy vak a lélek?
KV.: Nem, de ahhoz, hogy te tovább láss, most neked, mint léleknek, egy-két dolgot meg kell tenni.
SZ.: Biztosan, kérem, mert valami nagyon nem jól van.
KV.: Hogy tudd: hol vagy, mi van veled és hogyan tovább, előbb hadd kérdezzem meg: ha valaki valamire rájön, vagy megmagyaráznak neki, akkor mit kell tennie?
SZ.: (Megszeppenve) Szót fogadni, ha tanácsot kap. De én nem kaptam még tanácsot...
KV.: Az igaz, de ahhoz, hogy megkaptad ennek a felismerésnek a kegyelmét, mert ez egy isteni kegyelem volt, ...
SZ.: (Elképedve) ...ó hát persze!
KV.: Mit kell most tenned?
SZ.: ...hát azért láttam én magamat templomban!
KV.: Így próbált a Kegyelem figyelmeztetni téged!
SZ.: Kérem, ez teljesen igaz! Annyira lefoglalt az az ijesztő látvány és az a rossz érzés, ami elfogott, hogy nem jutott eszembe! Ha nincs is itt templom, ha nincs is itt semmi megszentelt környezet, de mégis van valami... Az én hitemnek erősebbnek kellene lennie, hogy az ilyen zavaros dolgokon túlvezessen! De ha én most lélek vagyok és ez tényleg a Gondviselés kegyelme, hogy én nem látom többé... Nem is kell nekem, elég volt!
KV.: Ne félj, nem fogod többé látni!
SZ.: Nagyon rossz érzés volt, higgyék el.
KV.: Ettől a rossztól szabadított meg most Isten kegyelme. Újra kérdezem: mit kell tenned?
SZ.: Összeszedni magamat és ha a félelemnek és bizonytalanságnak ez a rossz érzése így elmúlt, és senki nem tudta megmagyarázni, hogy az ott micsoda és nem volt velem ott senki, akkor örülnöm kell, hogy mégis csak beszélgetnek velem, meg hogy megmondják, mi történt. Én ezt nagyon köszönöm, de...
KV.: Ne nekünk köszöndd!
SZ.: Én azt komolyan mondtam, hogy egy jól nevelt, vallásos asszony vagyok. Nekem most meg kell köszönnöm az én Uramnak, hogy ennek véget vetett, mert biztosra veszem, hogy az Ő keze szabadított meg! Meg kell köszönnöm, hogy a Gondviselést elküldte hozzám, olyanokat küldött először ebbe a templomba, azután most, hogy még mindig beszélgetnek velem, akik nekem elmondják, mi történt velem. Jaj, de megkönnyebbültem...! Nem kell a családommal huzakodnom, hogy ne tegyék, ne csinálják, amiért annyi gondom volt velük... nem kell a rokonaimmal állandóan harcban állnom, hogy megvédjem a magam kis jussát, gyerekeim jussát... nem kell, hogy rettegjek és féljek, mert higgyék meg, a mi környékünkön, vagy az egész világon minden csak rossz, mintha minden és mindenki rossz lenne... Megszabadultam ettől... Kérem, ha én azt elmondanám, hogy mennyivel jobban érzem magamat!
KV.: Mi tudjuk, hogy neked most mennyivel jobb. De magad mondtad, hogy ennyi ajándékot és örömöt meg kell köszönnöd. Hadd kérjelek most arra, hogy itt, velünk együtt köszönd meg az Úrnak ezt az ajándékát és kegyelmét, mi pedig veled mondjuk a köszönő imádat.
SZ.: Kérem, a templom eltűnt előlem és most már egy kicsit értem is, hogy miért: nem is igazi templom volt, hanem egy olyan visszaemlékezés látománya.
KV.: Pontosan, nagyon jól mondod.
SZ.: Másképpen nem lehetett, és nem boszorkányság, hogy itt hirtelen eltűnik minden. Látomány lehetett! (Felbátorodva): De én nagyon szeretnék egy másik látományhoz is jutni, ugye megértik?
KV.: Meg, és én azt is tudom, hogy mit szeretnél látni, de akkor kérdd. "Kérjetek és adatik". Ismered ugye ezt a mondást? Adj hálát az Úrnak, hogy elhozott ide, erre az állapotra és kérdd, hogy lásd meg, amit szeretnél. Ha megteszed az imádban ezt a kettőt, biztos be fog következni és én meg is foglak kérdezni: mit látsz!
SZ.: Remélem, be tudok számolni róla. A nagy megkönnyebbülés és a nagy öröm után kicsit komolyabbra fordítom a szót. Önök katolikusok? Keresztény emberek?
KV.: Így jobb: keresztények. Hidd el a vallásnak már nincs jelentősége a hívő emberek között.
SZ.: Ez bizony így lehet. Mennyi olyan rendes embert ismertem, aki nem katolikus volt és mégis például szolgálhattak volna nagyon sok, úgynevezett templomjáró embereknek! De erről nem szeretnék szólni, mert az gonoszkodás és pletykálkodás. Ha önök keresztények, akkor megértik azt a kérésemet, hogy fohászkodjunk együtt ezért a szegény Marijáért, aki ilyen teljesen érthetetlen és buta helyzetben volt, amiből kikerült.
KV.: Így lesz, mondd az imádat és mi veled mondjuk.
SZ.: Uram Teremtőm! Ostoba és értetlen gyermeked nem teszi fel azt a kérdést Neked, Aki mindent tudsz, hogy mi történhetett velem, hogy kerülhettem én ilyen helyzetbe. Ez az egész varázslatos, csodálatos dolog egyenlőre még nem egészen értett a számomra, de úgy érzem, nem ez a fontos, hanem hogy megköszönjem a jóságodat, azt a gondoskodást, amiről biztosra veszem, hogy Tőled kaptam. Most itt állhatok és szólhatok Hozzád, megköszönve azt, amit tettél értem mindig is, a családomért is, és a sok-sok köszönet után csak egyetlen egy nagyon kicsi és nagyon kevéske kérésem lenne Hozzád! Kérlek, hogy jól viselkedhessem, hogy a családom dolgait úgy intézhessem, úgy próbáljak elsimítani gondokat, bajokat, összetűzéseket, haragokat, mindent, ahogyan a Te szent parancsolatod azt előírta. Mindig úgy igyekeztem tenni, hogy lehetőleg énreám túl nagy megrovással ne tekints, bár tudom, hogy nagyon sok hibám van. Köszönöm, hogy segítettél, bár eredményesebb lett volna az én igyekezetem! Köszönöm, hogy idáig eljutottam, hogy ilyen jól érzem magamat. Kérlek, segíts engem tovább lépnem, mert úgy érzem, hogy ebben a furcsa helyzetemben, amiben már nagy megkönnyebbüléssel vagyok, valami még vár reám, valamit még tennem kell és nem tudom, hogy mit! Te eddig is mindig segítettél, kérlek ne hagyj engem árván, ne hagyj engem továbbra sem a Te szent vezetésed nélkül, hanem támogassál továbbra is, hogy el tudjak köszönni azoktól a kedves embertársaktól, akik idáig énvelem törődtek. Gondolj velem egy kicsit kérlek, mert nagyon, nagyon rá vagyok szorulva a segítségedre! Ámen.
KV.: Az Úr hallgassa meg a könyörgésedet! Engedd meg, hogy megkérdezzem: most mit látsz?
SZ.: Nem annyira látok, mint még jobban érzem magamat. Hm.... de érdekes! Nem csak jobban érzem magam, - nem értem, már megint nem értem...
KV.: Mit nem értesz?
SZ.: Kérem, itt egy nagy ragyogás van, de lámpát vagy ilyesmit nem látok mögötte, egy nagy ragyogás... nem látok világosan...
KV.: Indulj el a ragyogás felé.
SZ.: Mintha egy fényalak lenne, de nem az.
KV.: De bizony az.
SZ.: Én még ilyet nem láttam, kérem!
KV.: Ő az a segítő, aki tovább visz téged azon az úton, amit te nagyon jól úgy kértél, hogy tudd, mi az, amit még tenned kell. Már Ő vesz át téged és Ő vezet tovább. Nyújtsd ki felé a kezedet!
SZ.: Kérem, ha itt valami nagyon magas égi angyal, vagy ilyesmi lenne, kérem szépen, kérem segítsen! Segítsen! A Jó Jézus Krisztus nevében!
KV.: Az Úr áldjon meg és segítsen további utadon, Marija!
+
TSZ.: Szeretett testvéreim. (Teréza anya!) Nem szeretném, ha félreértésekre támadna lehetőség, de igen nagy szükségünk van erre a testvérünkre, aki most a Marija névvel mutatkozott be. Vártuk őt és most gondosan fel fogjuk készíteni, mert ahogyan az ő megnyilatkozásából hallhattátok, egy igen tiszta és jó lélekről volt szó, aki elé sokkal magasabb feladatokat kell kitűznünk ezentúl, mint amelyet eddig betöltött a Földön. Ne azt tekintsétek, hogy ilyen hosszú földi ideig gyötrődött azon, amiről beszámolt nektek. Ez semmit nem számít. A lelki emelkedettsége, fokozata, tisztasága most nem kerülhetett felszínre és így nem ismerhettétek meg, legfeljebb egy parányit láthattatok. Őt most magunk közé fogadjuk és amikor elvégezte a többi, már komolyabban haladó szellemtársunk kötelező feladatát, ami egy utolsó tisztogatás előtti felkészülés, akkor egy meglehetősen gyors lejövetelre számíthat, egy olyan testöltésre, amelynek a feladata olyasféle lesz, ha nem is ugyanott, amelyet én elhagytam és amelyet az én nővéreimre bíztam, hogy folytassanak az én távoztam után.
A Földön nagyon sok helyen van szükség olyan rendszerű önfeláldozó munkásokra, mint amilyenek mi voltunk és vannak is még társaink. Egyike lesz azoknak, akik egy nagyon komoly segélyhelyet fognak megszervezni, kiterjeszteni, lehetőség szerint még szélesebb körben és nagyon komoly hatókörzettel, mint amellyel a miénket sikerült. Ebből látható az, hogy nem volt Marija egy nagyon alacsony helyzetű valaki. Ő már nagyon jól tudja, hogy még egy óriási feladattal le kell érkeznie. Kettőnknek ez a kapcsolata. Az egyik láncszem kapcsolódik a másikba, feladatainknak a múló idővel és a változatos terekben is haladnia, mennie kell. Ne lepődjetek meg azon, hogy most az én kíséretemben távozik egy szent hazába, éppen azért, mert ebben a feladatban bizonyos fokig idősebbik nővérének tekintem magamat.
Mindezt azért mondom el nektek, mert mindannyitoknak volt és van olyan testöltése, amelyet úgy fog folytatni, olyan eredmények elérése után és egy olyan különös helyzetben, olyan feladattal, amelyért már most, itt dolgoztok és amelyet el lehet érni. Mert egyikteknél sem várható az, hogy rosszabb körülmények között, vagy alacsonyabb helyzetben dolgozik majd tovább, mint ahogy jelen pillanatban van.
A szorosan összekapcsolódó láncszemek, élettörténések és feladatok, az életről életre egyre emelkedőbb, csiszoltabb és egyre komolyabb tennivalók nem idegen előttetek, de az, hogy vannak ilyen kapcsolódások is, mint amelyet itt most nektek ünnepi búcsúzóul (az 1999-es tanévzáró volt, szerk.) bemutattunk, erről legyen tudomásotok ezentúl nektek is!
Kedves testvéreim, a magam részéről az én nagyon csekély, semmit mondó kis tájékoztatásomat elmondtam, szeretném a szívetekbe belesugározni, hogy ott maradjon és felkészülhessetek már most, már itt, ha nem is olyan feladatokra, mint amely most előttetek feltárult, de mindeniktek a maga területén az eddigieknél sokkal komolyabbra és jelentősebbre számíthat. Ehhez kívánok nektek végtelenül sok kegyelmet, áldást, erőt, elhatározást és minden jót!"
+ + +
Közreadja: Kotányi Ottó
|
