|
TALÁLKOZÁS A SZELLEMVILÁGGAL
Az alábbiakban egy olyan "szenvedő" esetet közlünk, mely jól érzékelteti a földi életből eltávozott fel nem ismerését a helyzetéről, gondolati-érzelmi kötődését.
Sz.: Szenvedő szellem; Kv.: Körvezető.
Sz.: Nem érzem magamat jól, nem érzem magamat jól!
Kv.: Isten hozott!
Sz.: Köszöntelek. Ki vagy te?
Kv.: Olyan valaki, aki most szeretettel fordul hozzád.
Sz.: Ilyen rosszullétben mit tudsz te nekem segíteni?
Kv.: Elbeszélgetünk egy kicsit. Tudod, azt szokták mondani, ha az ember gondját-baját kibeszéli magából, már az egy kis könnyebbséget ad.
Sz.: Nagyon bánatos vagyok, és ennek kapcsán rosszul is érzem magamat. Olyan furcsa minden! Rossz közérzetem van, félek, aggódom és semmi nem jó körülöttem. Kérlek, mit tudsz te nekem segíteni, úgy, ahogyan mondtad? Azon felül, hogy panaszkodom neked?
Kv.: El fogod majd mondani, hogy mi az oka ennek a bánatnak! Hiszen magad mondtad, hogy ez a rossz közérzeted és nyugtalanságod a bánatodból ered. Mondd el nekünk, mi az a bánat, ami téged így marcangol, de előbb azt, hogyan szólíthatlak, és milyen évszámot látsz most magad előtt?
Sz.: Évszám? 1..9..47.. A hetes számot homályosan látom. Mintha egy feliratot olvasnék le ebben a különleges állapotban, de nincs tábla, nincs semmi, csak a szám. Azt látom még felírva, hogy ... de különös! Budapest.... Budapest....
Kv.: Arra a kérdésemre nem válaszoltál még, hogy hogyan szólíthatlak?
Sz.: Anna.
Kv.: Kedves Anna, mondj valamit arról a szomorúságról, ami téged bánt!
Sz.: A gyermekeim! A gyermekeim!
Kv.: Miért, mi történt?
Sz.: Többféleképpen elhagytak engem. (Nagyokat sóhajt.) Elhagytak úgy is, hogy kéréseim dacára olyan társasághoz kapcsolódtak, amit nem helyeslek. Vitáink, megbeszéléseink nyomán itt hagytak engem, nemcsak lelkükben, szívükben, de el is mentek. Nem látom őket többé, nem tudok rájuk hatni, hogy a jó felé menjenek!
Kv.: Azt mondod, hogy szívükben és lelkükben is elhagytak téged. Én ebből arra következtetek, hogy te egy hívő valaki vagy.
Sz.: Így van, így van. (Sír.) És itt a rákfenéje a dolognak!
Kv.: Van Istenhited?
Sz.: Van!
Kv.: Akkor nyilván vannak olyan ismereteid, amiből tudod, hogy a földi életünk után van folytatás is, hogy amikor a földi testünket elhagyjuk, meghalunk, a lelkünk tovább él, mert az örök életű!
Sz.: Igen. De miért mondod ezt nekem, egy ilyen komoly, vallásos nőnek, mint amilyen én vagyok?
Kv.: Tulajdonképpen neked az a lelki fájdalom okoz szomorúságot, hogy nemcsak fizikailag hagytak el a gyerekeid, hanem azokat az elveket, a hitedet, amit te nekik nyilván tovább akartál adni.
Sz.: Megtagadták, amire neveltem őket, ami, úgy gondoltam, a vérükké vált. Micsoda csalódás! Hol követtem el hibát a nevelésükben, hogy pont a fordítottját csinálják, vallják, követik, mint ami utat mutattam nekik?
Kv.: Nem biztos, hogy a hibát te követted el.
Sz.: De én vagyok az anyjuk, én neveltem őket! Hol követtem el hibát? Hol?
Kv.: 1947-et mondtál és Budapestet. Akkoriban ebben az országban nagy-nagy változások történtek, melyek a te gyermekeidet magukkal ragadták és elvitték olyan irányba, amely akkor úgy nézett ki, hogy a megvalósulás, az előbbrelépés útja. Minden mást bizony sokan megtagadtak, mert ehhez az új irányzathoz kellett csatlakoznia annak, aki fenn akart maradni.
Sz.: Azt ne mondja nekem senki, hogy ha már hitehagyottá válik és egy olyan gondolkodásmód mellé szegődik, ami idegen és semmiképp nem jó, miért kell bűnözővé válniuk?
Kv.: Konkrétan tudsz róla, hogy ők valóban bűnözőkké váltak?
Sz.: Tudok, de nem tőlük... és nem egyszerre váltak azzá! Először csak elhanyagolták azt, amire neveltem őket, aztán már teljesen közömbössé váltak az én tanításom és kéréseim iránt. A következő lépés a homlokegyenest ellentétbe fordulás volt, melynek érthető következménye az, hogy teljesen eldurvultak! Másoktól hallottam, hogy egy olyan egyenruhás szervezetbe léptek, amelynek tagjairól egyre többször hallottuk, hogy ütnek-vernek, sanyargatnak, megölnek embereket, akik olyasfélék, mint a szülőanyjuk! Jobb sorsra méltó, jobb szándékú, tisztább emberek, mint ők! (Sír.) Az egyenruhás, fegyveres... ó, de ne a katonaságra gondoljatok!
Kv.: Tudjuk, ismerjük....
Sz.: Olyan helyen vállaltak szolgálatot, amiről az a hír járja az emberek között, hogy rosszabb, mint a pokol! Úgy bánnak ott élő, eleven emberekkel az én fiaim, akiket nem erre neveltem! (Zokog.) És még azt mondod, mitől vagyok rosszul?
Kv.: Én ezt nem tudhattam, de most elmondtad és én tökéletesen megértem a fájdalmadat, anyai szívednek ezt a keserűségét. Magad mondtad, hogy aki megtagadja mindazt, amit tanítottál, vagy a szellemi igazságok, a hit, az erkölcs tanít, annak természetes következménye, hogy oda jusson, ahová a te fiaid.
Sz.: Ez olyan, mint egy rossz regény, ami nem is igaz, csak az emberek kiagyalták! Nem is lehet igaz! (Kiáltva sír.) De való mégis! És most azt kell mondanom: felelős vagyok értük, valamit nem tanítottam meg nekik jól, vagy eléggé! Én nem vagyok egy erőszakos természetű ember, de keményen fogtam őket. Szigorúan neveltem őket, megtanítottam őket mindenre. Hittanra járattam, templomba jártunk, rendszeresen lelkigyakorlatokon vettünk részt családilag. Amíg szegény, drága jó uram, aki az én másik felem, el nem tűnt a háborúban, ott, az ország határain kívül! Itt maradtam a két nagyocska fiúval, és bizony nagyon sok megpróbáltatást éltünk át, nagy szegénységet! De a szegénységnek is van méltósága, hite és ereje! Nem feltétlenül kell úgy előbbre jutni az életben, ebben a zűrzavarban, ami most van a városban, hogy ilyet tegyenek! Hová juthatnak előbbre így, hová!? Ezt az én anyai szívem nem tudja elviselni!
Kv.: Akkor engedd meg, hogy megnyugtatásodra elmondjam: ezek a szörnyű idők, amit te 1947 kezdetével mondasz, már elmúlt! Valóban, ebben az országban akkor kezdődtek el azok a szörnyűségek, amelyek jó negyven évig tartottak, de túl vagyunk rajta, elmúlt! És most hadd hivatkozzam a te hitedre, amire azt mondtad: tudod, hogyha a földi életünket befejezzük, akkor a lelkünk tovább él.
Sz.: Ilyen nyugtalanságba, amiben én vagyok? Nem kívánkozom ebbe az állapotba!
Kv.: Az az idő elmúlt, ötven év telt el azóta, hogy a fiaid erre az útra léptek.
Sz.: Hol teltek el azok az évek?
Kv.: Itt is, mert az idő egyformán halad mindenhol. De most mi Magyarországon, Budapesten beszélünk veled, és 1997-et írunk!
Sz.: Hogy lehet az, hisz itt ötven évet mondasz és egy évszámot!?
Kv.: Igen, te ebbe az ötven évbe bezártad magad az anyai gyötrődésedbe, fájdalmadba, a fiaid iránt érzett felelősségedbe!
Sz.: Nem lehet! Már ötven év!?
Kv.: Igen, ötven év telt el azóta, te már nem a fizikai világban élsz, és a te lelked, a szellemed, aki örökké él, az szól most hozzánk, így tudunk veled beszélgetni, egy - mi így mondjuk - eszközön, médiumon keresztül. Nem tudom, hogy ilyesmiről hallottál-e?
Sz.: (Rémülten reszket) Médium? Médium!? Hát természetes, hogy hallottam! Nem vagyok én tájékozatlan nő! A médium (gyanakodva mondja) az egy olyan szörnyűséges dolog, tudom nagyon jól! A papunktól hallottam azt, hogy vannak olyan emberek, akik esténként összegyülekeznek, és van közöttük egy nő, azt nevezik médiumnak, és ott szellemidézéssel foglalkoznak! Holott ez borzasztó bűnös dolog! Milyen médiumról beszélsz te!?
Kv.: Ez nem egészen úgy van, ahogy te tudtad, és ahogy neked a papok ezt elmondták! És hogy ez mennyire nem így van...
Sz.: A papok szavahihető, nagyon művelt és jó emberek!
Kv.: De ők sem tudnak mindent, őket kötik a dogmáik, az előírásaik, mást nem mondhatnak, mint amit a szabályaik a számukra előírnak.
Sz.: Mennyivel másabb ebben a kérdésben a helyzet, mint amit a plébánosunk mondott?
Kv.: Annyival másabb, hogy most te saját magad bizonyítod, hogy nem pontosan úgy van, ahogy ők ezt mondták! Ha most te megtapogatod például az arcodat, kérlek, mondd meg, mennyire ismered fel az akkori önmagadat?
Sz.: (A médiumon keresztül a szellem tapogatja önmagát.) Én nekem rövid, göndör hajam van! (A médiumnak nagy hajfonat van körben a fején.) Itt valami fonadék van! De miért van nekem ilyen hajam?! (Nagyon meg van ijedve.)
Kv.: Azért, mert te most ezen a médiumon keresztül beszélsz...
Sz.: Médiumon!?
Kv: ...akiről te, rossz ismereteid folytán, olyan félelemmel nyilatkoztál.
Sz.: De hogy jön ő mellém!?
Kv.: Nem ő jött melléd, hanem téged hozott ide a te lelki, szellemi Vezetőd.
Sz.: (Ijedten vág közbe.) Az is olyasféle, mint a médium? (Majdnem sír.)
Kv.: Nem, nem. Mondd, lelki vezetőről, szellemi vezetőről már hallottál?
Sz.: Ilyen szót nem ismerek.
Kv.: Mert te nyilván úgy tudtad, hogy "őrangyal".
Sz.: (Boldogan, hogy ezt a kifejezést ismeri, felkiált.) Őrangyal? Igen, igen! De az nem szellemi vezető!
Kv.: Az őrangyal nem testben van, ugye?
Sz.: Nem.
Kv.: Tehát lélek...
Sz.: Lélek. Jó lélek...
Kv.: És az őrangyal az, aki az embert vezeti, irányítja, óvja, vigyáz rá...
Sz.: Igen!
Kv.: Tehát akkor azt is mondhatjuk, lelki Vezető, irányító...
Sz.: Óh, értem már! Egy más szóval fejezi ki azt, hogy őrangyal!
Kv.: Így van.
Sz.: De mi azt mondtuk mindig, hogy őrangyal. (A hangja kezd megnyugodni.)
Kv.: Ez az őrangyalod - mindegy, hogy minek nevezzük, az a lényeg, mit jelent - hozott most el ide téged azért, hogy ezen a médiumon keresztül szólni tudjunk egymáshoz. Mert hiszen aki testben eltávozott már...
Sz.: Testben eltávozott?
Kv.: ...az meghalt. Mondd, hány éves voltál te 1947-ben?
Sz.: 48.
Kv.: Akkor te most 98 éves lennél, ha a testedben élnél a földön. Ez nyilván nem nagyon valószínű!
Sz.: Nem, nem.... az nem lehet!
Kv.: Az előbb azt is mondtam neked, hogy azok az idők már elmúltak, nem kell félned, rettegned a fiaidért!
Sz.: Az az 50 év hol múlt el? Hol vagyok én?
Kv.: Te most már a lelki, a szellemi világban vagy, amit ti így mondtatok talán, hogy a túlvilág, a másik világ, a másvilág. Te most már ott vagy és onnan szólsz hozzánk ezen a médiumon keresztül, akinek kitapogattad az előbb az arcát és a haját. Ebből láthatod, hogy nem kell félned tőle.
Sz.: (Ijedten kérdi.) Nem rosszindulatú?
Kv.: Sőt! Szeretettel adja a lehetőségét annak, hogy mi itt beszélgethessünk, és hogy te felismerhesd a helyzetedet.
Sz.: Én valakin keresztül beszélek!? Hogyan?
Kv.: Úgy, hogy a lelki Vezetőd, őrangyalod elhozott ide, és te, - mert hiszen mi már a lélekben élőket nem hallhatnánk - felhasználod most az ő száját, érzékszerveit, mert mi nem tudnánk téged másképp meghallgatni!
Sz.: Ez nekem valami varázslatos dolog, de tényleg hallom, ahogy beszélek, és hallak téged! És itt vagyok! De, hát...
Kv.: És tapasztalhatod, hogy fizikailag nem te vagy, a külsőd már nem az!
Sz.: Nem, ez nem az én hajam! (Újra megtapogatja a hajfonatot.)
Kv.: Tehát meg kell értened, el kell fogadnod azt, hogy te már nem testben élsz, hanem lélek vagy, aki örökké tovább él! Aki te valójában vagy, az van most itt, és így tudunk egymással beszélgetni.
Sz.: Jó, el kell fogadnom, hogy lélekben vagyok itt, másképp nem lehet! De akkor én... én itt vagyok, és nem ott, ahol hitem szerint lennem kellene! (Majdnem sír a felismerés döbbenetében.)
Kv.: Te most mit értesz a "máshol" alatt?
Sz.: A másvilágon, ha megérdemlem, - a Mennyországban!
Kv.: Te most már ott vagy, a másik világon, a másvilágon, de ezt nem ismered fel, mert még nagyon kötődsz ide a földhöz. Az anyai szereteted köt ide, a gyermekeidért való aggodalom!
Sz.: Aggódom a fiaimért! Semmi jó elé nem néznek, ha így folytatják! Én nem tehetek egyebet, minthogy imádkozom értük. (Zokog.)
Kv.: Nos, megtetted azt az imádkozást?
Sz.: Azt mondtam: Uram, a gyermekeimet segítsd jó útra térni. Segítsd meg! Engem már csak ez az egy gondolat foglalkoztat, hogy őket visszatereljem, és ezt csak imával tudom megtenni!
Kv.: Az Úr biztosan meghallgatta ezeket az imákat. De te az imán kívül visszavártad őket, reménykedtél, hogy testben újra láthatod őket.
Sz.: Megkeresni őket, és ha lehet, a közelükbe férkőzni valami módon! Valahogy visszaédesgetni őket hozzám, mert ha visszajönnek, akkor már jó helyen vannak, tudok velük beszélni! De már hetekig, hónapokig nem is láttam őket!
Kv.: Ez mind azért van, mert te már egy másik világban vagy, de nagyon könnyen lehetséges, hogy az elmúlt ötven év alatt már a gyermekeid is átköltöztek és ők is abban a másik, a szellemi világban élnek.
Sz.: Csak reménykedni tudok, hogy valami történt velük, hogy belátták, hogy nincsenek jó úton! Csak reménykedem!
Kv.: Ne szűnj meg őértük továbbra is imádkozni, hogy ők is megkapják ezt a felismerést, az Úrnak ezt a kegyelmét!
Sz.: Hogyan is szűnnék meg? Ne tréfálj velem! (Most már nyugodtabb a hangja.) Egy anyának ilyet mondani! Nem, nem!
Kv.: Az érzéseidben most már bocsásd el őket az útjukra, mert az imán kívül nem a te feladatod, hogy őket valamerre is terelgesd! Te a szeretetedet, a jó érzéseidet, az imáidat küldheted utánuk, de lélekben el kell őket bocsátanod, mert téged is ez köt meg, e miatt nem ismerted még fel, hogy hol vagy, mi történt veled!
Sz.: Rákényszerülök, mert nem tudok a közelükbe menni. Akkor nekem ezt a médiumot is magammal kéne vinnem oda, hogy beszélni tudjak velük, és ez nem megy! Én csak boldog lehetek, hogy egyáltalán szólni tudok, elmondani, hogy mi az, ami engem ennyire nehéz, kínos helyzetben tart!
Kv.: De már nem tart, elmúlt az az idő! Tedd le hát a szorongásaidat, ezeket a félelmeket! Nézd, adok neked egy kis erőt, világosságot, meleget.... (Kezét felé tárva, erőt sugároz.)
Sz.: Egy ötletem van! Ha én méltó lennék arra, hogy a Mennyország befogad, ha a Jóisten megsegít, akkor én onnan sokkal többet tudnék tenni a gyerekeimért!
Kv.: No, látod! Hát ezt kérd az Úrtól!
Sz.: De hogy jutok oda? Mert ez nem a Mennyország!
Kv.: Mondtam: tedd le a szorongásaidat, a félelmeidet, mert ez már ötven éve elmúlt.
Sz.: Nagyon sajnálom a gyerekeimet, de most nem annyira szomorúságom van az irányukban, hanem inkább terveim! Én azt nagyon jól tudom, mert erről a plébános úrral beszéltünk már, hogy azok a kedveseink, akik meghaltak és felmentek a Mennyországba, onnan olyan jó hatásokat tudunk kelteni, úgy imádkozhatnak, hogy azzal a sok imával sokkal többet tudnak tenni, mint ahogyan azt el tudnánk képzelni! Ha itt lenn a földön sokat és erősen imádkozunk valakiért, az egyszer csak meggyógyul, vagy rendeződnek a dolgai. Ha a földön az imáinkkal ennyi jót tudunk tenni, akkor százszor többet tehetünk onnan fentről! Ezért mondtam, hogy énnekem tervem van a gyerekeimnek többet használni imádságokkal. Az őrangyalom is segít talán ebben, és ketten leszünk már! Én is tervezhetem azt, hogy a gyerekeimnek - akár testükben, akár esetleg már lelkükben - többet tudok használni! De hogy kerülök én, méltatlan lélek oda, aki még saját magamnak sem tudtam használni, hanem hibát követtem el?
Kv.: Mondtam neked! Egyrészt ne akarj még mindig azért küzdeni, hogy őket megtaláld, hanem bocsásd el őket lélekben! Másrészt kérd a Mennyei Atyát, hogy már annak tudatában, hogy mi történt veled, a tervedet is meg tudd tenni, ahhoz is adja meg az erőt és lehetőséget. És ha így fogsz imádkozni, akkor biztosan meghallgat és elküld melléd egy olyan valakit, aki kézen fog és elvezet oda, ahová annyira vágysz, és ahol még jobban meg fogod ismerni mindazt, amiről mi itt most csak nagyon röviden tudtunk beszélni. Az imáiddal a gyermekeid sorsát, helyzetét oldani tudod, akár itt vannak még a földön, akár már odaát! Elmondhatunk egy imát együtt ezért? Mert bár csak én beszélek veled, de itt sokan vagyunk, akik ugyanilyen szeretettel vannak irántad.
Sz.: És mind segítenek nekem?
Kv.: Mindenki segíteni akar rajtad, az erőink együtt vannak.
Sz.: Akkor én nagyon jó helyre kerültem! Végre az első örömteli dolog, ami hosszú idő óta ért! Üdvözöllek benneteket, kedveseim! (Mindenki köszönti őt.)
Kv.: Hallod?
Sz.: Tudom, hogy segíttek nekem! Kérlek benneteket, ha még valami tanácsra szorulnék, vagy valamit tudnom kell, mondjátok meg!
Kv.: Én azt kértem tőled, hogy közösen mondjunk el egy imát, hogy teljes felismerésre és lelki megnyugvásra juss, mert most ez a legfontosabb. Elmondhatnánk egy imát közösen?
Sz.: Akár kettőt is, örömmel! De valamit még kell, hogy tudjatok. Amikor ilyen általam felfoghatatlan és csodálatos módon idekerültem közétek, azt mondtam, hogy rettenetes bánatom van, és nagyon rosszul érzem magamat, sírtam, és panaszkodtam nektek. És most ki van előttetek? (Mosolyog.) Egy viszonylag megnyugodott lélek, akinek tervei vannak, és aki végtelenül hálás, hogy fogadtátok őt, ehhez az óriási átalakuláshoz segítettétek! Mert magamtól ezt el nem érhettem volna soha!
Kv.: Az Úrnak adj hálát! Mi csak éppen olyan eszközök voltunk a számodra, mint amilyen eszközön, médiumon keresztül te most szóltál hozzánk.
Sz.: Óh, kérlek, mondjátok meg annak a személynek, aki ilyen jó volt hozzám, hogy ne haragudjon, amiért én olyan sötét, bűnös, elítélendő személynek gondoltam! Most már érzem, hogy itt másról van szó, nekem nem lett volna szabad ilyen ítéletet mondanom róla!
Kv.: Meg fogjuk neki mondani. De hidd el, ő ezért nem neheztel rád, hiszen pontosan azzal, hogy fogadott téged, már bizonyította neked, hogy szeretettel gondol rád.
Sz.: Köszönöm neki, és kérlek, segítsetek engem olyan helyzetbe, amiről beszéltünk, hogy a tervemet végrehajthassam!
Kv.: Ezért mondtam, hogy először mondjunk el közösen egy imát ezért, és azután nézz jól körül. Talán meg fogod látni azt, aki érted jön, akire olyan nagyon vársz, és majd az imáiddal jobban fogod tudni segíteni a gyermekeidet, akik bizony rászolgáltak erre. Az Úr kegyelme meg fogja hallgatni az imáidat, és rajtuk is segíteni fog.
Sz.: Nekem azt mondtad, hogy az őrangyalom hozott ide, és aztán hová ment?
Kv: Nem ment el, itt van, és örömmel várta ezt a felismerésedet. Lehet, hogy ő fogja meg a kezedet és vezet tovább!
Sz.: Itt van? Itt van? Kérlek mindnyájatokat, imádkozzunk!
Kv.: (Közösen elmondják a Mi Atyánkot.)
Sz.: Az ima kapcsán jutott eszembe: bizony, van az Úrnak mit megbocsátania, mert nem lehettem olyan jó anya, mint ahogyan én azt elképzeltem magamról! Ami nagyon fontos gondolat most a számomra: "Ne vígy minket a kísértésbe!" Abba a kísértésbe, amellyel mások dolgát, sorsát akarjuk minden áron elintézni, javítani, holott van más megoldás is. Ez egy nagyon komoly és nagyon rossz eredménnyel záruló kísértés volt részemre, belátom!
Kv.: Ezért kértelek, hogy bocsásd el őket lélekben, érzéseidben. Ne szűnj meg értük imádkozni, de ne akard őket magadhoz láncolni, magadhoz kötni!
Sz.: Ezt láttam be, és az ima ezt nagyon jól kifejezte a számomra.
Kv.: Mondd, látsz-e most magad körül valakit, vagy valamit?
Sz.: Világosabb lett. Érdekes, most tűnik csak fel, hogy eddig nem voltam világosban! Nem tűnt fel eddig, hogy alkonyi szürkület van körülöttem! Tényleg, világosabb lett minden! Ez biztosan azért van, mert imádkoztunk, és akkor minden fényesebb és szebb!
Kv.: Így igaz. Az értelmed, a gondolataid és az érzéseid is megvilágosodtak.
Sz.: Még valamit mondanom kell nektek! Olyan furcsa, nem én gondolom, hanem mintha valaki mondaná nekem, aki üzenni akar nektek. "Tanuljatok ebből!" - ez az a gondolat. Nem tudom, mit jelent, de talán ti tudjátok. "Tanuljatok ebből..."
Kv.: Mi tudjuk....
Sz.: Tanuljatok... Milyen udvariatlan vagyok, hogy így beszélek. És még meg sem köszöntem, hogy együtt imádkoztatok velem!
Kv.: A legszebb köszönet az volt, amit te most elmondtál erről a változásról. Ennél több és szebb köszönetet nem kaphattunk volna!
Sz.: (Sírva.) Nem vagyok szomorú, nehogy azt higgyétek! De mintha valahogy... elgyengültem volna...
Kv.: Az Úr áldása kísérjen!
Sz: (Távozik.)
+ + +
Közreadja: Kotányi Ottó
|
