2007. I. negyedév
TARTALOMJEGYZÉK
A lélek tisztulásának misztikus útja * Válságban a világ
Tanít a szellemvilág * Hiszem vagy tudom...
Találkozás a szellemvilággal * Emanuel Swedenborg - a tudós misztikus

     A szép a jónak megfelelő formája; a maga világában a jó a szépség ragyogását viseli magán.
     Így van az, hogy amint ti is megfigyelhetitek, javulás folytán az emberi arcon is kedvező változások állnak elő, s a különben durva vonások mintegy megszelídülnek s helyet adnak az alázatosság, szelídség és türelmesség kifejezésének; ugyanígy az értelmi fejlettség is a lehiggadtság és bizonyosfokú békesség formájában mint valami elért fokozat ad magáról kifejezést. Így aki azelőtt majdnem félelmetes volt, az a javulás által a kedvezőtlen külső dacára is később rokonszenvessé válik.
     Ezen az úton a jóra törekvő és haladó szellem a testtel együtt sok mindent levethet magáról.
     Én azonban azt mondom, hogy jóllehet az emberi lélek leveti azokat a gyengeségeket és gyarlóságokat, amelyek az emberi állapot tökéletlenségének folyományai, azonban nem veti le azokat a hibákat és bűnöket, sem pedig azokat a tévelygéseket, amelyek a saját lelki természetének mintegy kicsúcsosodott és elalaktalanodott részei, s amelyek ellentétben állnak azokkal a törvényekkel, amelyek az igazság és szeretet világában uralkodnak. Ezek a hibák pedig okvetlenül beleütköznek azokba a finom hálózatokba, azokba a finom szövevényekbe, amelyek a szellemvilágban arra vannak hívatva, hogy bennük a lélek mintegy függő állapotban fenntarthassa magát a következő testöltésig.
     Nem tudom ezt nektek, földi embereknek a képzelőerőtök által felfoghatóbbá és könnyebben érzékelhetővé tenni. Hogy mi ez a hálózat, azt a következőkben próbálom megvilágítani. Ennek a hálózatnak egyik tényezője az a bizonytalanság, amely azokban a lelkekben él, akik még nem teljesen értették meg a törvényeket, következésképpen nem is töltötték be azokat kifogástalanul, de sejtik, hogy azok a törvények vannak; másik tényezője pedig a bizonyosság világának azon erői, amelyek a testét levető szellemet fogadják.
     Ennek a bizonytalanságnak és bizonyosságnak az összecsapódása olyan, mint valami köd, vagy mint valami felhő. Helyesebben azt lehetne mondani, hogy a két tényező összetalálkozásából mintegy finom szálacskák képződnek, s ezek között kell egy ideig otthont találnia annak a szellemnek, akiben megvolt ugyan a jóakarat és szent törekvés, de vagy nem tudta a lelkének egyik vagy másik részén felfogni azokat az igazságokat, amelyeket a testben valósággá tehetett volna, bár törekedett utána, vagy pedig, ha meg is értette, gyenge volt ahhoz, hogy valósággá tehesse.
     Ez egy függő állapot, amely ugyan otthont ad a lélek vágyainak és álmainak, de - hogy a ti nyelveteken fejezzem ki magamat - számára még megélhetést nem biztosít, mert itt az ő létfeltételeit még nem képes megtalálni, mivel nem valósította meg azokat az elméleteket, amelyek neki otthont biztosítottak volna, s így nincs mit beváltania itt, ebben a világban.
     Ez a világ mindenesetre az ilyen lélek vágyait és elképzeléseit betölti ugyan, és boldogítja őt, de nem nyújt neki igazi otthont, mert igazi otthona ott van a szellemnek, ahol munkálkodhat. Mivel azonban ennek a világnak, ennek a szférának a törvényeiben még nem járatos, az ő természete még nem azonos teljesen ennek természetével. Ennélfogva itt számára még nem jöhet létre az a bizonyos adás-vevés, vagyis az adó és elfogadó természet még nem találhat egymásra, mivel itt az övénél sokkal jobb dolgok vannak, amelyeket elfogadhat ugyan, de értük nem adhat semmit, mert az ő munkája még nem üti meg azt a mértéket, amelyet itt értékesíthetne.
     Ezért az ő állapota csak addig tart, ameddig kipiheni magát, míg erőt gyűjt; de amikor az erői elérik azt a feszültséget, hogy már munkaképesnek érzi magát, és az erőinek feszülése folytán már vágyik is ezekből az erőkből valamit felhasználni, hogy a kapott erők ellenében a réginél jobb és igazabb eredményeket produkálhasson, akkor vagy munkát vállal egy alacsonyabb szférában, vagy pedig lejön a földre.
     Ezekkel az így megszerzett erőkkel a lélek most már nemcsak arra van beállítva, hogy hatásokat fogadjon el, de arra is, hogy hatásokat adjon le. A hatások leadása mindannyiszor próbát jelent a lételv számára, mert ha azok a hatások nem jók, nem egyenlők azzal, amit az értelme és elfogadott világossága szerint jónak és igaznak ítél, akkor ezek a hatások reá visszaverődnek. Ennek a visszaverődésnek pedig magát a lélek természetét kell érintenie, hogy minél gyorsabban tapasztalatot szerezhessen arról, hogy ezek a hatások nem jók, és az értelme és elfogadott igaz és jó mértéke szerint ő maga dolgozzon azon, hogy a hatóerőit más irányban és más minőségben foglalkoztassa. Így fokról-fokra megismeri a szellem önmaga természetét, és felveszi a munkát, hogy mindent, ami benne törvénytelen, letisztítson magáról, és olyanná tegye a lelkét, hogy az örökkévalóságban is használható munkát végezhessen.
     Mert hiszen - amint már sokszor mondtam - nincsen az embernek eldobnivaló érzése; nincs a lelkében semmi, amire egyszerűen azt mondhatná: "- ezt megölöm magamban, erre nincs szükségem." Mindenre szüksége van; de éppen az a tudomány, amit el kell sajátítania a szellemnek, hogy mindent a maga helyén és idején használjon fel, azaz mindent ott és abban a helyzetben, amelyre éppen az kívántatik.
     Abban hibázik tehát a szellem, hogy tökéletlensége folytán a lelki tulajdonságait összecseréli és helytelenül alkalmazza; ezért jönnek létre a nemkívánatos és kellemetlen eredmények, a szenvedések, a gyötrődések. Mert a szellem egy olyan természeti világnak ura, amelyben nem tudja, hogy mit, hogyan, hova és mikor használjon fel; erők felett rendelkezik, amelyeket nem ismer, és mindenféle erőt összekever, és használja a veszedelmes eszközöket anélkül, hogy előbb megtanulná azok használatát.
     De az élet kényszere munkára szorítja a szellemet, s akár akar dolgozni, akár nem, mozognia, cselekednie kell, s cselekszik az ő tökéletlensége szerint, és ezekből a tökéletlenségekből származik a sok zűrzavar, a káosz a világban.
     Amikor tehát ezt a káoszt meg akarja tisztítani, és magának benne utat akar vágni az örökkévalóság felé, akkor fokról-fokra minden kicsiny részecskét ismét helyére kell állítania, mindent fel kell dolgoznia, mindent meg kell ismernie, hogy egészen elvégezhesse azt a munkát, amelyet ő maga rontott el, hogy az utat kiépíthesse magának, s azután megindulhasson a fejlődés útján felfelé.
     Hiszen ameddig zűrzavar és káosz veszi körül a szellemet, addig nem emelkedhet, nem haladhat; kénytelen egy helyben szenvedni azokat a hatásokat, amelyeket téves felfogásával, helytelen ítéletével, és az abból folyó még helytelenebb cselekedeteivel, mint zavart hozott létre a mindenség és az önmaga erőiben.
     Hogyha valaki ezt a lelki szemeivel csak némileg is képes meglátni, és azt, hogy mi az ő feladata, akkor megállapíthatja, hogy milyen sok munkája van az embernek, milyen rengeteg a tennivalója!
     És az ember mégsem dolgozik, mégsem akarja a terheket hordozni ebben az ideiglenes életben, ebben a mulandó világban.
     Pedig egy tapodtat sem léphet tovább előre, ameddig rendbe nem hozza azokat az erőket, amelyeket önmagában is, és azáltal a környezetében is megzavart, s ennélfogva a mindenség erőiben, a természet összhangjában káoszt teremtett.
     Van tehát mit dolgoznia és miben fáradoznia az embernek, ha a maga számára valamelyes pihenést és boldogságot akar kimunkálni.

.....