2007. I. negyedév
TARTALOMJEGYZÉK
A lélek tisztulásának misztikus útja * Válságban a világ
Tanít a szellemvilág * Hiszem vagy tudom...
Találkozás a szellemvilággal * Emanuel Swedenborg - a tudós misztikus

KV.: 10,23.: "Mert elhatározta az Úr, a Seregek Ura, hogy elpusztítja az egész országot," - mondja Ézsaiás próféta. Ezt érthetjük-e a figyelmeztetés nyomatékául? De ugyanakkor az Úr végtelenül türelmes, jóságos szeretete nem ismer totális pusztítást. Ilyen kollektív büntetésről máshol is olvasunk, de bíztatásokat is, mint pl.: "Ne félj népem, Sion lakója Asszíriától, ha megver bottal, rövid idő múlva véget ér kárhoztató haragom".
TSZ.: Ha az egyik elmondott részt összehasonlítjuk a másikkal, rögtön kiderül, hogy nem egy földi és totális pusztulásról szól. Nem helyi, vagy tömeges méretű pusztítás, amiről szó van. Ilyen soha nem volt, nincs is értelme. Ha ebbe a két szóba akadtok bele, hogy ország és annak elpusztítása, rögtön kiderül, hogy nem földi országról van szó, hanem arról a világról, arról az országról, arról a birodalomról, amelynek apróbb-nagyobb, több-kevesebb részlete a Földön minden jelenlévőben benne van. Ezt nevezzük hibáknak. Annak a minőségnek az összefogott jelzése ez, hogy: ország, amelynek a lakói mindazok, akikben ennek a birodalomnak a ható erői még működnek. Ez a birodalom egyénenként is, összefogott csoportonként is, pusztulásra van ítélve. Tehát gyakorlatilag itt nem helyi, földrajzi értelemben vett általános pusztításról esik szó, hanem átvitt értelemben egy sokkal komolyabb birodalomról, illetőleg annak a kivetült részleteiről és képviseletében azokról, akik behódoltak nekik. Így egyszerűbb és azt hiszem sokkalta inkább értelmesebb is, mint esetleg megrettenni, hogy most vajon milyen pusztításról esik szó.

KV.: 10,28.: "Az Úr, a Seregek Ura kegyetlenül levagdalja az ágakat,... kivágja fejszével az erdő bozótját... ledőlnek Libanon büszke cédrusai!" Miről lenne itt szó? Mert ez nyilván nem csak a hadiesemények történethű leírása. Jelez ez előre valami lelki-szellemi utat is?
TSZ.: Az imént előzőleg egy országról volt szó, itt egész más kifejezésekkel ugyanarról. Nevezzük ezt inkább a jobbra, tisztábbra törekvő szándéknak. Más-más kifejezésben sokszor ugyanaz a jelentés van, pontosan azért, hogy mindenkihez pontosan az szóljon, ami az ő számára a legjobban érthető, amit a legjobban tud magába fogadni.
KV.: Ézsaiás igen keményen ostorozza Izraelt a bűneiért, aztán egyik versről a másikra, teljesen ellenkezően, minden közbenső történés nélkül a legcsodálatosabb jövőt jósolja. Mi ez a figyelmeztetés és biztatás kettőssége? TSZ.: Óriási pedagógiai fogás, ha megértitek, hogy valami különleges van mögötte. A fenyegetés, a mindenféle fájdalmas következménnyel járó baj felsorolása az egyik oldalon, mégpedig ugyancsak kemény szavakkal, és akkor hirtelen, minden átmenet nélkül annak pontosan az ellentéte, fölmutatva azt, hogy mit kell elérni és hová jutnak el azok, akik figyelnek ezekre a szavakra. A kettő között egy óriási szakadék áll, éles szavakkal hívva fel a figyelmet, mindenféle elterelő gondolat nélkül, sokkal eredményesebben. A fekete és a fehér között, a rossz és a jó között az ellentétek hatalmas méretkülönbsége az, amely ugyancsak fényesen beszél. Ezt neveztem én gyenge szavakkal egy nagyon erőteljes pedagógiai fogásnak. A letörésből egy felemelkedés.

KV.: 14,29.: "Ne örüljetek filiszteusok, hogy összetört a titeket verő bot, mert kígyó gyökeréből vipera sarjad és gyümölcse repülő sárkány lesz." Mit szimbolizál ez a rész?
TSZ.: Mindazt a nemcsak eredménytelenséget, hanem az általuk végzett és megtett dolgoknak a bottal kezdődő és egyre nagyobb és egyre jelentősebben emelkedő következményeit: a hamisságokat, túlzásokat, nemértéseket és akarnokságokat, azokat a rossz magatartásokat, amelyekkel viseltettek. Először botot kellett kapjanak, egy bizonyos ütést, külön-külön és együttesen is, a maguk munkájáért, felfogásáért, a maguk összességének egybeálló és rájuk jellemző tévelygéseikért: Ne örüljetek, hogy a bot összetört rajtatok, mert az a gonoszság, rosszaság, elferdültség, amelyeket megalkottatok, azok kígyó gyökerei, vagyis eredeztetői. A további származék már vipera, már mérges, maró és nagy veszedelmeket rejtő valami, egészen addig, amíg még az is fokozódik, és ami itt repülő sárkány képében van felhozva. Hiszen azt ember nem láthatta, az egy elképzelt szörnyeteg, amely minden földön található rossz, még a viperánál, a mérges kígyónál is egy emeltebb és jelentősebb büntetés. Talán nem is annyira büntetés, mint önbüntetés. Ez egyszer és mindenkorra figyelmeztetés mindazoknak is, akik először csak egy kicsiny kezdeményből, még csak azt se mondhatom, hogy elferdüléseket hoznak létre, hanem itt nagyon is földi, anyagi léthez kötött önös érdekekből, hatalomvágyból, uralkodási hajlamból, mások letöréséből és kihasználásából valami olyat alkotnak meg, amelynek először a botja suhintását érezhetik. Ha erre nem térnek magukhoz, akkor ott már vipera marása következik, majd olyan következmény, amelyet megállítani és jelentőségében eltaposni már nem tudnak. A lényeges megfigyelni valója az egésznek nem a bot, nem a vipera, nem a repülő sárkány, hanem az az indíték, az az emberhez nem méltó, de különösen a lélekben fejlődő embernél nem, ami az egészet indította, keletkeztette: az önös érdek, az uralomvágy és minden hozzácsatolható. Az, amivé fajul annak következményeként.

KV.: 14,31.: "Jajgass, kapu, kiálts város, rettegjetek ti filiszteusok! Mert füst gomolyog északról." Mi ez a gomolygó füst? Ez csak közvetlen azokra az időkre vonatkozik, amikor elhangzott a prófécia, vagy ahogyan a jelen történéseket látjuk a világban és főleg azon a tájon, kitolódik akár máig, vagy még továbbra is?
TSZ.: Abban az időpontban, amikor ez a figyelmeztetés keletkezett, akkor pontosan arról az égtájról volt várható egy olyan valóban reális veszedelem, annak a füstjének a feltűnése a távolban, ami tűzvihart jósolt arra a szemléletre, arra az életvitelre, arra az egész légkörre, ami kialakult azon a helyen. Itt egy szűk kör, egy város van megemlítve, és a filiszteusok, amit szintén átvitt értelembe kell érteni, mert gyakorlatilag az egész földeteket lehet olyan városnak gondolni, ahol hol itt, hol ott, nem filiszteusok, hanem más egyéb vonatkozású, de valami nagyon rossz üti fel a fejét. Félni kell előbb utóbb egy olyan tűzvihartól, amelyet az ember indít el, hozzájuk tér vissza, és cselekszik meg olyan égetést és pusztítást, amelyet egyáltalán nem szándékoztak saját magukra vonatkoztatni. Itt a kibocsátott és visszatérő önbüntetés más kifejezésekkel való nyomatékolt figyelmeztetése van.

KV.: 16,4.: "Légy rejtekhelyük, ha jön a pusztító!" - olvassuk a moábiak elrejtését Júda részéről. Moáb nem éppen a segítője a választott népnek, nem is nagyon törvénytisztelő. Miért kellett segíteni őket? Az ősi, közös múlt és testvériség miatt?
TSZ.: Itt nem a múlt játszik szerepet, hiszen ismeretes, hogy Izrael történetében a moábi beavatkozások és az egész moábi jelenlét mindössze arra szolgált, arra volt eszközül, amely Izrael, - mondhatni - tűzben és veszedelemben való kialakulását és megerősödését szolgálta. Tehát eszközül szolgáltak arra, hogy egy honfoglaló nép megerősödhessék és meggyökerezhessék a maga helyén. Gyakorlatilag itt a múlt nem számított. Pontosan azt fejezte ki, ami már a jövőre nézve volt: csaknem utasítás. Moáb beolvadt az izraeli nép soraiba, átvette, felvette Izrael Egyisten hitét, vallását, szokását, minden egyebet, tehát majdnem, hogy egy régi rokon származású nép, amely egy bizonyos feladatot teljesítve, egy időben ellenséggé, eszközzé válhatott, amely sok szenvedés árán, de hasznot hozóan működött közre. Amikor ez a korszak elmúlt, akkor a múltból eredeztető és ezt a korszakot átlépő, de már a közös jövő számára volt egy felhívás, hogy: Mentsétek őket! Így, egy ilyen hármas időben való tagolódás és egy felfutó erősödő, közös együtt éléssel, már jobban érthető gyakorlatilag az, ami ebben az írásrészben megtalálható. Itt már nem is a bűnbocsánat, hanem a hibáknak visszafogása az, ami a jelentősebb mondani való. Ilyen moábi nép nem egy található a napjaitokban is, körülöttetek is. Adná Isten majd annak idején, hogy tudjatok nekik menedéket és megbocsátást, testvéri ölelést adni!

KV.: 16,8.: "Nyögni fogtok összetörten Kír-Hareszet aszú szőlőjéért..." Hosszasan szól utána az Írás, hogy a lemetszett szőlőért és vesszőért nyögni fogtok. Van-e összefüggés a későbbi krisztusi szőlőtővel?
TSZ.: Itt szintén átvitt értelemben kell gondolkodni, kertészeti szemmel és mégis szellemi vonatkozásban. Ha a gyümölcs lemetszésekor pusztítva, levágva lesz az a vessző is, amely azt termelte, ami annak a lehetőséget adta a fejlődésére, beérésére, akkor itt nemcsak a gyümölcs leszüreteléséről, a következő gyümölcs keletkezésének, eredményének a megsemmisítéséről van szó, hanem gondatlanul kezelik azt a szőlő tőkét, amely a következő esztendőben is termést kellene hozzon. Egy rossz szándékú metszéssel és irtással, bizony sokáig nem fog teremni úgy, mint ahogyan arra számítottak. Ismét egy átvitt értelmű dolog. Tehát vigyázni kell a szőlőtőkére, annak a vesszejére is, amely a gyümölcsöt hozza majd. Azt kezelni, ápolni kell és nem gondatlanul rongálni, rombolni, semmisíteni. Figyelmeztetés ez, hogy előre kell gondolni a termés létrehozásáért és annak a lehetőségnek a megadásáért.

KV.: 17,1: "Damaszkusz nem lesz többé város, rom és omladék lesz." Hogyan értendő ez? Nyilván nem fizikailag, hisz a város ma is létezik.
TSZ.: Gondoljunk vissza a damaszkuszi úton történtekre. Jézus tanításait nagyon is befogadó közösség az, mely az akkori Damaszkuszra jellemző, hiszen Saul pontosan azért indult oda, hogy ezek ellen tegyen valamit. Az ismert, hogy mi történt a damaszkuszi úton. Az a közösség, szellemiség, ami akkor ott jelen volt, az idők folyamán elpusztult, romokká lett, bár tényleges valóságában a város ma is fennáll. Az a város, amelyről ez a szövegben szól, áttevődött máshová, és gyakorlatilag most a Földnek több más pontja is mondható damaszkuszinak, amely igenis befogadta azt a tanítást és a szerint él.

KV.: 17,4.: "Azon a napon lehanyatlik Jákob dicsősége, kövér teste lesoványodik." Mikor van ez a nap, miért hanyatlik le a dicsősége, és mit jelképez a szimbolikus lesoványodás? Természetesen a nem naptári időre gondolunk, hanem annak a történésnek a beteljesülésére.
TSZ.: Hosszú évszázadokra kell visszagondolnotok és napjaitokra is, ha emberi történetről van szó. Itt Izraelről van szó, felfogásáról, egész terjedelmes, mindent magába foglaló létéről, amit addig úgymond felhizlalt, mert az Úr kegyelméből, adományaiból mindent elért. Megerősödöttnek érezte magát, és visszaélve ezzel a számtalan adománnyal, sem szellemileg, sem az emberi történelemben nem úgy használta és használja fel azt, ami neki adatott. Izraelt, magát a népet és a szellemiségét is olyan mérhetetlenül sok megpróbáltatás érte ezért, éppen a szétszóratás által. Az elmúlt évtizedeitekben tapasztalható eseményeket egybevetve és összefoglalva: itt valóban egy lesoványodásról, egy nagyon megerősödött és magát nagyon hatalmasnak tudó és mindenkinek és minden felé irányt adónak és parancsolónak érző nép szellemi felfogásának a meglehetősen kemény kezű helyre tevése volt az, amely az évszázadok alatt, mind emberi történetben, mind szellemi vonalon is bekövetkezhetett.

KV.: 17,7.: "Azon a napon Alkotójára tekint majd az ember, és meglátja szemével Izrael Szentjét." Mely időre vonatkozik ez a prófécia, mit ábrázol ki az ige?
TSZ.: Itt nemcsak Izraelről van szó, hanem már az emberiségről: azon a napon, amikor odáig jut, hogy Isten arca felé néz. Hiszen óriási tömegeknek most még oly távol van, és oly homályos előtte Isten arca. De amikor már szemébe nézhet, vagy úgy is lehet mondani, hogy szembe állhat Vele, - mégpedig azért, mert a kezdet kezdetén a "képére és hasonlatosságára teremtetett" - akkor meg is teszi, hogy a jobban hasonlatossá válásában már Urára tekinthet, feléje nézhet. Átvitt értelemben meglátja már szemeiben a szentségét, hatalmas voltát, és abban nem az ószövetségi Istennek parancsoló, szigorú és igen sokszor nagyon sok szenvedéssel, bottal, kígyóval, sárkánnyal nevelő Urát látja, hanem a Szentségét, amely felé most már ő is törekedni kezd. Már nem a büntetés és nem a kínos alakulás korszaka ez, hanem amikor a hasonló a hasonlóval kissé szembe tekinthet. Nehezen fogalmazom, mert nem időpontról van szó, hanem eredményről. A számotokra se időpontot jelentsen, hanem bíztatást és egy megtett utat, a szemtől szembe állhatóságra.

KV.: 17,10.: "Mert elfeledkeztél szabadító Istenedről, erős Kőszikládra nem gondoltál, azért ültetsz gyönyörű ültetvényt és teletűzdeled idegen vesszőkkel." Miket jelképeznek ezek?
TSZ.: Ha ültetvénynek vesszük a Föld ember-szellemeinek leendő gyümölcs termő, kiviruló kertjét, szellemi teremtő voltát, akkor ez nem idegen népet, idegen gondolatot jelent, hanem oda nem illőt, és nem azt termőt, amelynek a gyümölcseiből táplálkozni lehet és az eredményével dicsekedni: íme én ültettem, én dolgoztam meg, itt van Uram, ez a gyümölcs termett rajta. Tehát az eredményét láthatja, de ha ahhoz nem illő és nem gyümölcshozó, hanem gyomtermő dologról van szó, az ott idegen, és rontja annak az ültetvénynek az értékét és gyümölcsözőségét a jövendőre nézve. Itt a szükséges elővigyázatosságról van szó. Minden olyan gondolat, minden olyan érzés, minden olyan emberi megnyilvánulás, mely nem azt a gyümölcsöt, nem azt az eredményt hozza, amelyet elvár, és amelyet szorgalmaz, csak hátráltatja annak termésre hozatalát.

KV.: 18,1.: "Jaj a szárnysuhogás országának." Azt tudjuk, hogy az Igehely Etiópiára vonatkozik, de miért ezzel az érdekesnek tűnő szárnysuhogás jelzővel?
TSZ.: Amikor ez az írásrész keletkezett, Etiópia felszálló, felfejlődő, repülhető állapotában volt, mind szellemileg, mind katonailag is. Ugyanakkor annak a szellemiségnek és a politikai hatalomnak megvolt a maga veszedelme is, amely ennek a szárnyra kelésnek a későbbiek folyamán a lezuhantát is már előre vetítette. De ekkor még csak egy állapothelyzetnek a megjelölése volt a "szárnysuhogás országa," mert Etiópiának akár gazdasági, akár katonai, akár szellemi voltában is, megvolt a maga olyan korszaka, amit valóban a felszállás, a felrepülés, a magasba emelkedés szóval lehetett kifejezni. Később megtapasztalható volt a gyengébbnek bizonyuló szárnyak leejtő volta is. Ez történelmi és szellem-történelmi tény is egyúttal.

KV.: 18,2.: "Induljatok gyorsan, követek, a szálas és simaarcú néphez, a közelben és távolban rettegett néphez." Kik ezek és kiknek, miért kellett követeket küldeni?
TSZ.: Itt egy olyan teljesen reális veszedelemről volt szó, amely mint elfoglaló hatalom, mint fenyegető szomszéd nép volt Izrael számára kifejezve. Nem egy, inkább kettő is számításba jöhetett. Az egyiptomiak javarészt sima arcúak voltak, az ő betörési hajlandóságuk a Közelkeleten és Izrael területére nagyon is reális veszedelem volt, mert sokkalta távolabbra, messzebbre is elkerültek, mint Izraelnek későbbi hazája, vagy akár a mai kiterjedettsége. Itt főképpen egyiptomi veszedelemről volt szó, hozzájuk csatlakoztak olyan és akkori csatlós népek, akik megerősítették az ő katonai erejüket és elnyomó hatalmukat. Ezt megelőzendő kellett követeket küldeni, olyan felajánlást, olyan adófizetői ajánlkozásokat tenni, amellyel legalább a következő időkre kivédhették a veszedelmet. Az északi oldalról fenyegető népek szakállasok voltak, itt viszont kifejezetten csupasz arcúakról van szó, és ez rögtön megmutatja számotokra, hogy egy másik égtájról való veszedelemről szól. Ami ennek a szellemi értelmű magyarázata, vagy figyelmeztetése: ha valahol, valahonnan várhatóan egy erős veszedelemről tudna az ember, akár fizikai, akár szellemi értelemben, (itt fizikairól volt szó) annak jó, ha elébe megy egy lecsökkentő és elterelő szándékkal, követséggel. Szellemi szempontból is támadhat olyan veszedelem, amelyet nagyon hasznos és jó megelőzni, kivédeni, elébe menni. Itt erről van szó. Az ilyen megelőző követjárás sokkal nagyobb, hatalmasabb erőket tud elterelni, mint amilyen maga a követjáró nép, vagy szellemi gondolat, irányzat.