|
A HIT IRÁNYA
"Névtelen Szellem" közleménye
Kétféle élet és kétféle irány van: örökkévaló és mulandó; az egyik az ember lelkét felfelé, az örökkévalóság felé vonzza, a másik pedig lefelé, a megsemmisülésbe. Kétféle a cél, egy-egy világnak a fejlődési idejére kiszabva, amelyet a lélek elejétől fogva magában hord, amely célt Isten eleve elrendelt; azonban az emberi lélek, az életre ébresztett egyéniesült lélek, vagy mondjuk, szellem dolgozza ki azt magában, hogy megüsse annak a világnak a mértékét, amelybe helyezve van.
Itt utalok a hűtlen sáfár példázatára, amely példázatot az emberek sokfélekép magyaráztak és magyaráznak. Ennek azonban sokkal mélyebb értelme van, mint azt ti emberek első pillanatra gondolhatnátok. A hűtlen sáfár, a hamis gazdagság története ennek a kétféle útnak, ennek a kétféle célnak a küzdelme, ami úgy a múltban, mint a jelenben is folyik; és mindaddig tart ez a küzdelem az átmeneti világokban, ameddig csak az emberi lelkek önmagukban az igazi irányt ki nem fejlesztik, ameddig a valódi célt fel nem ismerik, és erőket nem fejlesztenek magukban arra, hogy ezt a célt elérhessék.
Ti a jelenben élve nem láttok messzebb és egyebet, mint csak azt, ami körülöttetek történik; nem tudtok távolabbi múltba visszatekinteni, mint csak amit az írások őriznek és okulásotokra elétek festenek a múltakról, a megtörténtekről; a jövőt pedig eltakarja az isteni rendelkezés, hogy abba a ti tudásotokkal, a ti ismeretetekkel bele ne tekinthessetek, hogy azokat a küzdelmeket, amelyek még ott várnak rátok, ne láthassátok, hogy a reménytelenség csüggedésébe ne essetek.
Azonban ott áll előttetek a hit világában mennyei sugárral felírva Isten ígérete, hogy Ő nem hagy el titeket soha. Ő vezet titeket, csak bízzatok, higgyetek és reménykedjetek.
Akiknek a hitvilága megnyílt, akik a lelkükkel ebben a világban némi tájékozódást nyerhettek, azok már olyan tapasztalatokra tehettek szert, amelyek mindjobban megerősítik őket a hitben és mind több reménységet sugároznak a lelkükbe. Ezek előtt mind fényesebb a jövő, az elkövetkezendő, mert Isten kezének vezetését érzik az ő lépéseiknél, Isten kezének útmutatását látják az életükben, és minden eseményből azt látják, - legyenek azok kedvezők, vagy kedvezőtlenek az emberre nézve - hogy azok a lelkük javára szolgálnak.
A kétféle élet vonzza az ember lelkét itt a középúton, az örökkévalóság és megsemmisülés mesgyéjén. Az örökkévalóság kívánatos az emberi léleknek, mert fél, irtózik az igazságtól, amely a kárhozattal sújtja a tévelygést és a bűnt; fél attól az igazságtól, amely fekete mélységgel várja az emberi lelket, hogy eltemesse a tudatlanságba, a megsemmisülésbe. Ellenben vágyik az örökkévalóságba, mert az örökkévalóság felé vezető ragyogó út bővelkedik azokban az örömökben és boldogságokban, amelyeket hiába kerget, hiába erőszakol, ebben az arasznyi földi létben elérni nem képes.
És mégis hiába minden édesgetés, hiába minden törekvés, amit Isten az örökkévalóságban helyezett el a lélek számára: az ember csak a földön akarja elérni a boldogságot. Pedig ezt a földön el nem érheti, bárhogyan hajtja őt a vágya azokra a meg nem engedett, törvénytelen cselekedetekre, amelyek azzal bíztatják, hogy ha a törvényt átlépi, elérheti, amit kíván.
Ez a kétféle élet küzd az emberben egymással: az egyik a romolhatatlan, a másik az enyészetbe vivő; az egyik a látszatos világ képe, amely feléleszti az élet tüzét, az élet akarását, az élet kívánását, az élet javai után való vágyódást, a másik pedig, amely megnyugtat, megerősít, hittel és reménységgel árasztja el a lelket, és nemcsak ígéri, hanem az igazság törvénye szerint lépésről lépésre meg is adja azokat az eredményeket, amelyeket a földi ember az élet betöltésével, az igazság megtanulásával és az abban való munkával mint eredményeket, a magáéinak vallhat.
A földön minden hamis, ami látható. A láthatatlan világnak időről időre való testbeöltözése az, amit a látszatvilág mutat; de bármilyen csillogó szépségekkel kápráztassa is el a földi ember szemét, bármilyen erősnek és rendíthetetlennek lássék is a mulandó világ képe, porrá és hamuvá omlik minden; semmi sem állandó, semmi sem maradandó itt, mert az emberrel együtt minden csak materializációja azoknak a szellemi képeknek, azoknak a szellemi megjelenéseknek, amelyek a látható mögött dolgoznak és formálják az igazság betűje szerint a dolgokat.
A fejlődés mindent a felszínre hoz, mindent formába önt, mindent megmutat, amit csak az ember lelke fel tud fogni, el tud gondolni; mert hiszen minden gondolatnak megjelenési formája van, minden elképzelt dolog megvan a láthatatlan világban; tehát megvan a szépség, megvan a gazdagság, megvannak mindazok a kedvező és kívánatos dolgok, amelyekért az emberi lélek töri-zúzza magát, hogy valósággá tegye itt a látszat világában. De éppen, mert mindezek megvannak, megvan mindaz a gyötrelem, szenvedés és nem kívánatos dolog is, amitől az emberi lélek menekülni akar, amit minden egyes alkalommal, amikor csak teheti, önmagáról lerázni törekszik, s ha már valakinek viselni kell ezeket a terheket, önző természeténél fogva siet a hozzá közelálló nyakába vetni az igát.
Pedig minden gyönyörűséget, minden kívánatos dolgot sötét árny követ mindaddig, míg az emberi lélek az árnyaktól azokat meg nem tisztította. Itt a látszat világában minden élvezet, minden öröm, minden boldogság szenvedést, gyötrelmet és nyomorúságot alkot maga körül, mert hiszen a természet csak azt mutatja, csak azt tükrözi vissza, ami megvan; tehát az emberi léleknek, amikor megismeri a jót, a kívánatosat, meg kell ismernie a vele járó hátrányokat és szenvedéseket, a nemkívánatost is. És bárhogyan akar is szabadulni ezektől, bárhogyan akar kiemelkedni belőlük, és elhagyni ezeket: ezek utána zúdulnak, mivel ezek éppen olyan valóságok, mint amilyen valóságok azok az értékek, amelyeknek eléréséért mindent elkövet.
Mivelhogy ez így van, az embernek fel kell ismernie a maga beállítottságát ebben a világban, és fel kell ismernie azt a feladatot, amit el kell végeznie; meg kell tanulnia azt a feladatot, amit el kell végeznie; meg kell tanulnia azt, hogyan végezheti el a rárótt feladatot, hogyan teheti árnymentessé a fényt, hogyan szabadíthatja meg az örömöt a bánattól, a boldogságot a szenvedéstől, egyszóval hogyan tisztíthatja meg a kívánatos dolgokat a nemkívánatosaktól. Ezért van a földi ember a világba küldve, hogy tájékozódhasson a meglévő dolgok és események forgatagában, amelyek körülötte lejátszódnak, amelyeket a maga tudásával, a maga erejével sem uralni, sem előbbre vinni, sem megállítani nem képes.
Mert hiszen ki és mi az ember? Egy pehely, egy porszem, amit a fejlődés árama, az evolúció szele felemel, maga előtt hajt és letesz, leragaszt ott, ahol éppen a fejlődést irányító hatalmak elhelyezni jónak látják.
Ezt a nagy tudományt hagyta itt e mulandó világban a mi Urunk, Jézus Krisztus; ezzel a bölcsességgel sugározta át a mulandó világot körülvevő szférákat, ezzel a világossággal árasztja el a sötétséget, hogy az ezen keresztülvonuló szellemegyedek tájékozódhassanak és önakaratukkal irányt keressenek és találhassanak, amelyben haladva leküzdhetik az árnyakat, amelyeket a maguk tévelygéseivel és bűneivel hoztak létre, amely árnyak uralkodnak felettük és elfedik előlük a világosságot, hogy ne tudjanak összeköttetést találni Teremtőjükkel, akitől bűnbeesésük folytán elszakadtak. Ez a világosság az, ami uralja a változandóság világát, és mindent a helyére állít, mindent elrendez, mindent átdolgoz, azaz átdolgoz azokkal a szellemekkel, akik ezt a világosságot a lelkükbe befogadják.
Azt hiszem, ezzel, amit elmondtam, eléggé megvilágítottam előttetek a kármának helytelenül felfogott igazságát. Láthatjátok, hogy sokkal mélyebben vannak azok a gyökerek elrejtve, semminthogy az ember azokat a maga erejével meg tudná találni, hogy megsemmisítse, és a helyükbe jót és igazat ültethessen. Nem; ha az ember száz, ezer, vagy millió életet élne is végig egy világtesten, erre akkor sem lenne képes, mert az ember el-esett lény, bűnbeesett szellem materializációja. Ez az, amiért a szellem soha vissza nem találhatna Istenhez, a világossághoz; a hamisságon keresztül sohasem juthatna el az igazsághoz, hacsak az isteni kegyelem át nem sugározná azt a sötétséget, fel nem bontaná a hamisságot, fel nem ébresztené a szellem legbenső lényegét az életre, és meg nem mutatná az utat, amelyen haladva lépésről lépésre újra megtanulhatja az elfeledett igazságokat, és megismerheti azokat a természetben elrejtett és részére félretett ajándékokat, amelyeket ha felszed és önmagában feldolgoz, akkor ismét eljut a legközelebbi állomáshoz.
Mivel azonban ez az út sok visszaeséssel jár, s a tudatlanság folytán a szellem sok tökéletlen eredménnyel rakja ki a fejlődés útját, azért szükségesek az átmeneti világok, szükségesek a különböző életek és állapotok, hogy a lélek tanuljon, ismeretet szerezzen, és ezekből az ismeretekből gazdagítsa a maga belátását. Mert csak amikor ezek a mulandó dolgok lejárnak, és a lélek a tapasztalatokban megedződött, amikor már megérett arra, hogy az értékesebbet, a maradandót is szemlélheti és abból magának tudást szerezhet: akkor kezdhet el munkálkodni a maradandóért, az üd-vösségért.
Az ember bizony kicsiny pont ezen a széles, nagy életvonalon, ami előtte áll. Először az átmeneti életben kell megtanulnia azokat a törvénye-ket, amelyek szerint a mozdulatait véghezviheti.
Hiszen látjátok, hogy aszerint, amint az élet a halálba mélyebben és mélyebben alásüllyed, válik mozdulatlanabbá, nehezebbé, és amint magasabbrendüvé lesz, aszerint válik mozgékonyabbá, tevékenyebbé, sokoldalúbbá, tisztultabbá, nagyobb örömök befogadására késszé.
Pedig az élet: mozgás. És a mozgást a léleknek úgy kell intéznie, úgy kell kihasználnia, hogy minden megmozdulásával - amennyire a világossága és ismerete képesíti - a nagy fejlődéstörvényének betűit töltse be. Mert minden megmozdulással, amely nincs harmóniában a nagy törvénnyel, a fejlődés irányával, csak szenvedést, gyötrelmet és szomorúságot okoz, nemcsak magának, hanem a körülötte lévő életnek is.
Az élet formákba ömlik, és minden forma különböző élet-értékeket mutat. Ha a lelked törvénytelen mozdulatokat tesz, az egész teremtett világnak ártalmára vagy vele; mert nemcsak azt bántod meg, aki a közvetlen közeledben van, hanem meggátolod az azon keresztülsugárzó élet fej-lődését, és ezzel meggátolod Isten akaratának érvényesülését; eltaposod a csírázó magot, amelyből pompázó virág fakadhatott volna; meggondolatlan lépéseddel eltaposol egy kicsiny állatkát, amely gyönyörűséget okozhatott volna valakinek; útját állod egy mennyei rezgésnek, amely a melletted levő szívből fakad: a szeretet érzésének. Mindezzel rombolója lettél a mulandó világban azoknak az Isten által kigondolt formáknak, amellyel mind téged, mind a teremtett mindenséget lettek volna hivatva előbbre vinni.
Mire van tehát szüksége elsősorban az emberi léleknek, amikor eb-ben a világban, a testben felébred és mozogni kezd? Hogy helytelen mozgást ne végezzen, helytelen ténykedést ne hozzon a világba, hanem minden megmozdulása, minden cselekedete, minden beszéde olyan irányt kövessen, ami előbbre viszi, ami megtanítja őt, hogy miképpen kell cselekednie, hogy az üdvösséget elnyerhesse.
Mert ha ezt az ember nem tudja, nem mentheti magát azzal, hogy "nem tudtam, hogyan kellett volna cselekednem". Igenis, tudtad, embertestvérem! Hiszen a lelkedben fel van írva az élet; a lelked vágyában ott él az isteni akarat, mert boldogságra születtél, mert örömöt óhajtasz, megelégedésre vágysz, a lelked pihenni szeretne abban az örömben, amely után vágyik! A lelkedben ott él az, amit nem tudsz elveszíteni, amit nem tudsz elhagyni a kárhozat legmélyebb sötétjében sem: a boldogság utáni vágy.
Mindenkinek szívében ott él a törvény. Minden ember vágyódik a szeretet cselekedeteire, arra, hogy vele szeretetteljesen bánjanak, hogy szeretetteljesen vegye őt körül a természet, mert szereti a szépet, örül a kényelemnek, az egészségnek, mindennek, ami neki kedvez.
Mivel mentheted hát magadat? Hogyan mondhatod, hogy nem tudtad, mit kell cselekedned? Hiszen a te szíved vágyódik a jóra: miért nem cse-ekszed hát azt mással szemben?! És ha még nem tudod cselekedni, miért nem igyekszel megtanulni, hogyan, miképp kell cselekedned, hogy magad körül jó és örömteli életet teremthess? Miért tiprod el a szépség magvát, miért ölöd meg az öröm kifejezését, miért igyekszel megölni a szeretet kiáradását, miért akarod megölni az Isten akaratát magad körül törvénytelen cselekedetekkel, a hamisnak, az igaztalannak elgondolásával, beszélésével és cselekvésével?
Az ember azt hiszi - mert a tévedés szelleme már egyszer legyőzte - hogy joga van mindenhez, ami szép és jó ebben a mulandó világban, joga van azokhoz a formákhoz, amelyek előtte tetszetősek és kívánatosak, azonban semmivel sem járul hozzá, hogy ezek a formák élhessenek, szaporodhassanak, nagyobbodhassanak és érvényesülhessenek itt e világban. Igyekszik a külső forma szerint a törvényt betartani, a törvény külső formáját, üres hüvelyét mutogatja a tettetésben, az álszeretetben, a hazugságban, s elfelejti, hogy Isten, aki mindenütt jelen van, az igazság tör-vénye által mindent megrögzít körülötte.
Mikor azután a következmények rázúdulnak, akkor panaszkodva járja végig az élet útját, amely nem terem részére örömöt, csak fájdalmakat és szenvedéseket, s igazságtalannak tartja az életet, nyög és panaszkodik, mert megcsalódott. Pedig az élet, ami őt körülveszi, nem egyebet, mint az ő lelkét tükrözi vissza.
Tehát az embernek meg kell tanulnia az igazságot; nem az igazság külsejét, nem az igazság formáját, hanem magát az Igazságot. Az igazság pedig a szeretet, az élet szeretet. Aki az életet szereti, Istent szereti, mert az élettel Isten ajándékozza Önmagát az embernek napról napra, percről percre azokban az igazságokban, azokban az örömökben, amelyeket nem a test és vér érez, hanem amelyekre a felébredt szellem eszmél rá, amikor minden kicsiny dologban felismeri Őt, és boldog ámulattal sóhajtja: "én Uram és én Istenem!"
Isten elrejti a nagy igazságokat a rest lelkek elől, és csak a dolgozó, munkálkodó emberszellemek elé adja, akik mint a kibányászott drágakövek csillogásában, úgy gyönyörködnek azokban az igazságokban, amelyeket napról napra, lépésről lépésre találnak az életúton. Mert ha az ember ezt az utat Istennek átadott lélekkel járja, akkor telve találja örömökkel, mert az Isten mindenütt velünk van, és megmutatja Magát nekünk.
De a testi ember ezt az életet, amelyet Isten neki - őt a fejlődés törvényébe belehelyezve - ajándékozott, napról napra pazarolja. Minden helytelen elgondolásával, minden hamis következtetésével, minden igaztalan cselekedetével, minden Isten nélkül való akaratkifejtésével törvénytelen megmozdulásokat és rombolásokat visz véghez, tehát azokat a javakat pazarolja, amelyeket Isten neki az élettel adott.
Mert hiszen a mulandó életben vannak azok a mennyei drágakövek elrejtve, amelyeket fel kell szednie, ki kell bányásznia a szenvedések és nyomorúságok mélyéről. Ezek a drágakövek a gondolkozó emberi lelket mindarra a bölcsességre rávezetik, amelyre szüksége van a szellemnek, hogy hasznossá tegye magát az életben, az örökkévalóságban.
Mert nem olyan az élet, testvéreim, amilyennek azt ti elgondoljátok. Nem lehet felületesen semmihez sem hozzájutni! Minden kicsiny értéket innen a mélyből, a harmóniátlan világból kell kiemelni, kibányászni. Mindent, ami örökkévaló, a léleknek önmagában kell felébresztenie, hogy majd amikor elérkezik az idő, hogy Isten őt egy magasabb létállapotba hívja el, hogy ott éljen, nagyobb dolgokat vigyen véghez és így nagyobb boldogságot is élvezhessen.
Mindezeket a dolgokat, mindezeket az igazságokat meg kell tanulnia az embernek. Mert hiszen mint az Írásban van: "ki bízná rátok a magatokét, ha a mulandóban nem tudtok helyesen sáfárkodni?" Ott vár minden lélekre a maga jutalma, a maga mennyei része, de itt kell azokkal az értékekkel bánni. Mert aki a mulandó értékeket nem helyesen használja fel, és nem az örökkévaló törvény betűit tölti be velük, vajon rábízhatja-e arra a mennyei Atya a valódi értékeket?
Tehát itt a mulandó életben kell megtanulnotok igazán Isten igazsága szerint élni. Az emberek a látszatigazság szerint igyekeznek élni, a mi Urunk azonban rámutatott arra, hogy Isten nem a külső forma szerint akarja az embert üdvözíteni, és a ti üdvösségtek nem is aszerint van fenntartva számotokra, hanem a szívetekben elrejtett értékek szerint. Mert akinek a szívében, lelkében az örökkévaló értékek ki nem fejlődtek, akiket a mulandók érdeklik, akiknek a hamis gazdagság, a mammon köti le figyelmüket, vajon azok megkaphatják-e az örökkévalóba a bemenetelt? Nem; itt kell megtanulnotok sáfárkodni, mert a mulandó élet igazsága számon kéri tőle-tek, amivel megbízott benneteket.
Igen, a mulandó élet igazsága, a természet igazsága számon kéri tőletek a testet, és mindazokat az előnyöket, amelyeket egy-egy testöltéssel ajándékként kaptatok, hogy hogyan gazdálkodtatok; vajon a hamisban, t. i. ami nem volt a tietek, amelyet csak az örökkévaló értékek megszerzésére kaptatok, jól gazdálkodtatok-e? És jaj nektek, ha ennél a számadásnál nem lesz, aki mellettetek álljon, nem lesz, aki szót emeljen, hogy a mulan-dóban - ha mulandó értékűt is - de legalább az igazhoz, a jóhoz hasonlót cselekedtetek!
Az élet Ura születésetek alkalmával ajándékokkal árasztott el benne-teket, de kötelességeket is szabott elétek: a munkát. Minden léleknek hor-doznia kell az élet terhét, ez alól nem lehet senki kivétel; és jaj annak, aki nem veszi ki részét a munkából, jaj annak, aki másnak a nyakába dobja a munkát, ő maga pedig felelőtlenül akarja élvezni az élet örömeit, amelyekért semmit sem tett. Idő előtt bevádolnak titeket a cselekedeteitek, gondolataitok, érzéseitek, hibás megmozdulásaitok, ténykedéseitek, sőt még azok a cselekedetek is, amikre ti azt mondjátok: "nem tudtam máskép, nem akartam így cselekedni".
Miért nem tanultad meg, hogyan cselekedjél? Miért nem tanultad meg, hogyan mozdulj meg az életben, hogy kárt ne tégy senkinek és semminek?!
Nem ment ki titeket az igazság számonkérő ereje előtt, hogy nem tudtátok, hogyan kell cselekednetek, mert az élet Ura azt mondja: "Elpazaroltad a rádbizottakat, nem lehetsz többé sáfár, kiemellek téged azokból a javakból, és az élet javai felett nem rendelkezhetsz tovább, számolj le a rádbizottakkal!"
Ha az élet Ura mindnyájotokat egyenként megkérdezne, és számon kérné tőletek az életetek eredményét, szorongó szívvel állanátok Előtte, és az igazság világosságánál bizony nem lennétek megelégedve az önmagatok lelki ténykedéseivel a mulandóban sem.
Isten elveheti tőletek azokat a javakat, amelyeket adott, és másoknak adhatja, talán azoknak, akiket ti nem szerettetek, akiket megvetettetek, akik előttetek senkik és semmik voltak. Akkor aztán azokkal a javakkal, azokkal a tehetségekkel, azokkal az adottságokkal rendelkeznek, és nektek néznetek kell, mint olvad el a szemetek előtt minden, ami a tietek volt, mint megy semmibe minden, amivel rendelkezni véltetek. És ti is szívszorongva tekintetek körül, hogy mit tudnátok magatoknak megmenteni abból, ami reátok volt bízva.
Ha így jártok, vajon nem siettek-e hamarosan megbocsátani azoknak, akik ellenetek vétettek, nem siettek-e menteni azt, ami menthető, nem siettek-e egyik-másiknak a szeretetéhez, hogy "tégy mellettem vallomást, hogy én szerettelek téged, hogy én a te javadat munkáltam"? És nem fog-e lelketek csalódva és könnyhullatással visszaemlékezni azokra az időkre, amikor jót tehettetek volna, amikor elnézhettetek volna, amikor ajándékozhattatok volna, de nem tettétek, mert azt hittétek, hogy mindaz, ami felett rendelkeztek, a tiétek! Pedig csak sáfárai voltatok annak, amit nektek kamatoztatnotok kellett volna!
Legyetek hát okos és eszes sáfárok! Amikor magatokban megállapítjátok, hogy bizony az élet Ura visszakéri tőletek mindazt, amit adott, akkor gondoljatok arra, hogy legyen mellettetek valaki, aki hálával és szeretettel tanúskodik róla, hogy juttattatok neki is azokból a javakból, hogy legyen, aki így emlékezzék meg rólatok: "igaz, hogy gyarlóságokat cselekedtem, de nem büntetett meg, nem dorgált és nem szégyenített meg; azért én sem hagyom őt megszégyeníteni az igazság előtt, mellette állok és támogatom az én szeretetemmel."
Legyetek eszesek, ébredjetek tudatára idejében mindennek, még mielőtt be nem vádolnak titeket, hogy rosszul gazdálkodtatok azokkal a javakkal, amelyeket az élet Ura adott nektek.
Az életnek minden órája, minden perce ajándék, amelyben cselekedhettek a lelketek megmentésére, s megbánva tévedéseiteket, bűneiteket, cselekedhettek helyettük jót és igazat. Ha hamisak voltatok, ha hazugok voltatok, javítsátok azt ki igazsággal, szeretettel, őszinteséggel; ha rossz-akaratúak voltatok, cselekedjetek jót; akit megbántottatok, ahhoz közeled-jetek jóakarattal; ha a munkátokat nem végeztétek el becsülettel, ezentúl minden alkalmat használjatok fel, hogy becsülettel és tisztességgel végez-zétek azt a munkát, amit el kell végeznetek.
Mert ha felületesen végzitek el a munkát, amit el kell végeznetek, megállítjátok a világ előrehaladását a jóban; mert hiszen a rosszul végzett munka miatt újból vissza kell térnetek, hogy végre jól végezzétek el. És ha ti nem végzitek el jól, jönniük kell a világba olyanoknak, akik jól végzik el, mert Isten akaratának véghez kell mennie arra az időre, amely Istennel elejétől fogva el volt határozva.
Sem az ítéletet fel nem tartóztathatjátok, sem a fejlődés vonalából ki nem téríthetitek a világot, mert mindennek egyeznie kell az igazsággal, és csak aki ezt a célt a maga részéről eléri, az emelkedhet feljebb a szenve-dések világából.
Mindebből tehát az következik, hogy meg kell térnetek. Nem a felületes, külső felfogás szerint, hanem a szívetek mélyén kell az igazságot éreznetek, s ott kell megváltoznotok, hogy az Isten akaratát cselekedhessétek.
Isten akaratát pedig csak úgy cselekedhetitek, ha leültök Krisztus lábaihoz, és Tőle tanuljátok meg azokat az igéket, amelyek a ti üdvösségetekre, a ti megtartásotokra valók.
Ne keressétek a mély tudományokat, az alig érthető bölcselkedéseket, mert azok a ti lelketeket nem viszik előbbre, nem emelik feljebb! Csak a munka becsületes elvégzése, az őszinte beszéd, a helyes cselekedet visz előbbre, az egyengeti az utaitokat.
Ha így cselekedtek, akkor megelégedéssel tekinthettek vissza, mert akkor Isten megadja a megelégedést és a békességet a lelketeknek, hogy örülhessetek a munkátoknak. Nem mintha a magatok akaratából cselekedtetek volna, vagy a ti erőtökből és képességeitekből termeltétek volna ki a jó eredményt! Nem; Isten kegyelméből történt az, mert Isten kegyelme nélkül a lelketek meg sem tudja ismerni a jót és igazat. Csak ha az Isten kegyelme irányítja az értelmeteket, az érzéseiteket, akkor tudjátok helyesen megítélni itt a látszat világában, hogy mi az örökkévaló jó, mit kell megtartanotok, és mit kell elhagynotok; mit kell fontosabbnak tartanotok, és mit kell hiábavalónak ítélnetek.
Ez a ti munkátok.
Hiszen az egész természet, az egész zűrzavar, káosz, az egész szenvedéssel és gyötrődéssel összekevert öröm- és boldogságkeresés mind a helytelen tájékozódás következménye, mert az ember, mivel bukott lélek, keresi a boldogságot, keresi a megoldást, de nem találja meg, s azért a természete önzővé lesz, és csak a maga hasznát keresi, a maga javát akarja munkálni.
Pedig Isten nem erre teremtette az embert. Egymás boldogságán munkálkodni, egymás érdekeit szolgálni: ez hozza el a kivánt eredményt, a közös megelégedést, a közös megértést és a közös boldogságot.
Mindenkinek el kell végeznie a maga munkáját! Senki ne idegenkedjék a munkától, mert legyen bár az a legmegvetettebb munka, ha becsületesen végzi az ember, annak igazi jutalma el nem marad. Ha a csatornatisztogató becsületesen elvégzi munkáját, munkájának érdeme nagyobb, mint azé, aki tudományokkal foglalkozik, de helytelen tudományt szed magába, és helytelen tudományokat tanít. Az ilyennek a dicsősége - ha az egész világ magasztalja is, ha hírnév övezi is - elmúlik, mint füst és pára, s ő maga alázuhan a sötétségbe, míg a csatornatisztogató becsületes mun-kája révén felmagasztaltatik.
Semmiféle munka, semmiféle szolgálat ne legyen hát terhes vagy szégyellnivaló, csak a helytelenül elvégzett munka, a becstelenül eltöltött élet legyen szégyellnivaló előttetek, még ha dicsőség követné is azt a látszat szerint.
Az alacsonyabbrendű szellemeknek, akiknek még a jóról és a rosszról való fogalmuk nem tisztult meg, kisebb fontosságú munka jut osztályrészül, de nem azért, mintha a Gondviselés őket kisebbrendű szellemeknek ítélné, hanem mert így kisebb számukra a tévedési lehetőség.
Azért senki ne törtessen nagy feladatok után, mert a nagy munkánál, ha Isten nélkül munkálkodik, ha emberi tudására, emberi bölcsességére támaszkodik, nagyobbat tévedhet, és nagyobb rombolást vihet véghez a lélek, mint a kicsiny munkakörben.
Aki a kicsiny munkát becsületesen, legjobb akarattal és tisztességgel végzi el, az tölti be földi hivatását tisztességesen és Isten előtt is helyesen; annak jut az a békesség, az a megelégedettség, amelyért sok irigyelt szellem vágyódva tekint fel reá.
Ne igyekezzetek hát se a tanításra, se a hírnévre, vagy dicsőségre, se nagy hatáskörre, hanem a kicsinyt végezzétek el legjobb tudásotok szerint, a kicsinyt világítsátok át, és nagy, hihetetlenül nagy lesz az eredmény!
Ti, akik megismertétek az igazságot, akik előtt dereng a valóság, már más szemmel nézitek, és más ítélettel bíráljátok meg a világi dolgokat, a mulandó dolgokat is, mint azok, akiknek az igazságról csak igen kicsiny, halvány fogalmuk van.
Ez a mulandó világ csak átmenet; azért senki ne tekintse ezt se érdemnek, se büntetésnek, se bűnhődésnek, hanem tekintse Isten kegyel-mének, és örüljön élete minden napjának; örüljön a legkisebb munkának is, amit el kell végeznie. Mert a legkisebb mozdulattal is, amivel jót és helyeset cselekedtek, Isten ügyét, Isten akaratát viszitek előbbre a mulandóban; és amit a mulandóban előbbre visztek, az a ti üdvösségeteknek biztos kialakulását hozza el a ti részetekre az örökkévalóságban.
* * *
Forrás:
HIT, REMÉNY, SZERETET
A "NÉVTELEN SZELLEM" TANÍTÁSAI ESZTER MÉDIUM ÚTJÁN (1-18. old.)
Kiadta: A Szellemi Búvárok Pesti Egylete - Budapest, 1938.
|
