|
AZ IGAZAKNAK MINDEN A JAVUKRA VÁLIK
Amit a jó Isten a kezébe vesz, az minden kisimul, kitisztul, mert az Ő jósága mindent úgy formál, úgy igazgat, hogy a rossz is bizonyos jó eredményt hozzon.
Tévedés azonban azt hinni, hogy minden rossznak hivatása van a jó mellett, hogy az jobbá legyen. Nem. Mindennek megvan a maga következménye és csak a jó hozhat jó eredményeket. A rossz mindig csak rosszat teremhet. De vigyázni kell, az elméletek között könnyen el lehet tévedni, mert Isten valóban mindent az emberek javára fordít, de csak azoknak, akik Öt szeretik, akik Őbenne bíznak, akik Őtőle várják sorsuk megváltozását. Ezeknek, és csakis ezeknek válik javukra még a rossz is. Mert bár erejüket meghaladó módon kell küzdeniük a gonosz áramlattal, mely az ilyen alantas világban reájuk zúdul. Bár eme küzdelmükben elfáradnak, elernyednek, sőt néha el is esnek és be is sározzák magukat, de nem maradnak ott a sárban, a bűnben, a piszokban, mert nem érzik ott jól magukat. Lelkükben hamarosan felébred a vágy, és szabadulásért esedeznek.
Ezek Isten könyörülő kegyelmét magukhoz vonzzák és meg is szabadulnak. Az ilyenek részére az elesés, a bűnbejutás olyan tapasztalatot jelent, mellyel a lélek érzelmi világa nagymértékben kiterjeszkedhetik. Az ilyen bűnbeesés által olyan érzéssel gazdagodik meg a lélek, mely csak a bűnbeesés miatt való fájdalom által szabadulhatott fel az emberies előítéletek vastag rétege alól. Mert az élet során át megerősödött tévedések igen vastag rétegekkel vonják be a lelket.
A felületesen gondolkozó átlagemberek igazsága, jósága, ha még olyan szembetűnő is a világon, csak utánzata azoknak az erényeknek, amelyek boldogíthatnak, amelyek áldást hintenek szét, és a lélek benső rezdüléseivel mintegy új igazságot adnak a világnak. Akik ilyen mélyről jövő és mélyreható lelki kincsekkel gazdagították az életet, majdnem mind szenvedő lelkek voltak. Ezek beleilleszkedtek az életbe és együtt sírtak a szenvedőkkel és együtt örültek az örvendezőkkel. Nem a külső tettetés formáihoz alkalmazkodva, hanem igaz lelki érzéseikkel kapcsolódtak bele a mások világába. Az ilyen lelkek túl vannak már az önzés durva igazságán. Ezek már nem saját maguknak élnek, hanem az őket körülvevő világ is őbennük él. S mivel megosztották érzelmeiket a világgal, a világ szelleme is megosztja az örömöt velük és a kölcsönhatás törvénye folytán magasabb rendű élet részeseivé lettek. Itt élhetnek bár a földön, egyforma életkörülmények között a többi önző emberekkel, mégis óriási a különbség köztük. Tartozhatnak bár testi és vérségi kötelék folytán bármely csoporthoz vagy családhoz, lelkileg mégis mérhetetlen távolság választja el a kétféle embertípust egymástól.
A megértő lélek mindent magasabb szempontból tekintve mérlegeli azokat az eshetőségeket, melyek a jelenben mint kényszerítő okok mindenki körül fölszaporodnak, hogy megsemmisítsék és maguk alá temessék mindazt a jót, amit minden lélek ösztönszerűleg szeretne megvalósítani, amivel e világban való ittlétét megpecsételhetné. Mert valójában mindenki inkább a természetes jó felé hajlik, de azok a kényszerítő körülmények, melyeket a tévedő emberi lelkek cselekedeteikkel belevéstek a világi élet sorsdöntő törvényei közé, útját állják az egyszerű lélek természetes haladási vágyának
.
Az élet küzdelmeiben az ember munkába szólítja a lélek megszerzett jó és rossz tulajdonságait, melyeknek engedve, hol több jót, hol több rosszat hint szét élete folyamán maga körül. Ha a lélekben erősebb a jóra való hajlam és több jót cselekszik mint rosszat, akkor a jóban erősödik és a jó-nak különböző áldásaiban részesül, és így megerősödve lélekben kiegyensúlyozódva új munkába kezd. Új küzdelem új eredményei állnak előtte, és újabb előrehaladás lehetősége nyílik meg számára a jóban, mélyebb és erősebb rögzítés az igazban.
Azonban az eredmény nem mindig áll arányban a törekvéssel. Van rá eset, hogy látszólag a rossz győzedelmeskedik a jó felett. Ilyenkor a lélek elcsügged és kimerülve rogy össze, mert nem bírja tovább egyénileg sem hittel, sem reménységgel, mert az ember magában véve mégis csak röghöz kötött kicsiny palánta. Az erők mérkőzésében a legjobb akarat mellett is csak egy parány az ember, akit vagy lesodornak, vagy eltapodnak, de mindenesetre megtépnek a mérkőző erők.
Ilyenkor kemény próbára van téve az életek folyamán megszerzett jó, melyet bár szorongat a lélek, de az elernyedt kézből mégis kiesik. Ez az idő, amikor a magukat erőseknek és igazaknak hívő lelkek is nemcsak meginognak, hanem el is esnek. Ilyenkor, ebben a vergődésben érik a lélek a maga megismerésére, az alázatosságra, a beismerésre és a bűnbocsánat nagy, eddig előtte érthetetlen misztériumának a keresésére és megértésére. Mert bár ezerszer elmondta az ajka, ezerszer elimádkozta, de szívében át nem érezte ennek feltétlen szükségességét, és így átsiklott felette. De abban a pillanatban, amikor az ember lelke kénytelen belátni felületesen megalkotott, emberi igazságának csődjét, akkor mélyebbre be tud te-kinteni önmagába, és jobban megérti Isten bűnbocsátó kegyelmét és annak óriási szükségességét. Megérti, mire kellettek a próbák, a szenvedések, a küzdelmek, és belátja, hogy a kemény és felületesen megalkotott igazságoskodás tarthatatlan az emberi életben. A bűn annyira el van hatalmasodva, hogy már a jó szót alig hallgatják meg. Belátja, hogy még ahol az istenfélelem ismeretlen, ott is a helyesen alkalmazott jósággal, türelemmel, elnézéssel és megbocsátással sokkal több eredményt lehet elérni, mint az igazságosság szigorával.
Amikor a lélek a saját érzéseiből kiindulva eljutott, a következtetések által a szeretet igazságának nélkülözhetetlenségére, megismerte a legnagyobb törvényt, egyben magát vele összekapcsolta az érzései által és ezzel eggyé lett az egyetemes élettel. Ezentúl már az életet és az élet alacsonyabb régióiban küzdő embertestvéreit - még ha azok ártó szándékkal közelednek is hozzá - érzelmeinek magaslatáról tekintve inkább szánakozóan, mint elítélőleg szemléli. Megérti, hogy azoknak az érzéseknek, melyeket a hús és vér diktál, még sok szenvedésen, sok gyötrelmen kell keresztül szűrődniük, míg a boldogság és békesség állapotába eljuthatnak.
VAki az Egyetemes Élettel eggyé lett, azt a lelket a nagy megvilágosodás és a nagy megértés beleolvasztja abba az isteni szeretetbe, mellyel segítségére siet a kicsinynek, a tudatlannak, hogy megrövidítse a szenvedések és a hiábavaló próbálgatások útját. Világító fáklyát gyújt a sötétben járók tájékoztatására, a szeretet és megbocsátás balzsamát nyújtja a tévedések következményeit szenvedők részére, hitet, reményt hint a kétségeskedők és elfáradtak lelkébe. Mert átérzi, hogy a világnak nem a maguk igazságában rendületlenül megálló lelkekre, hanem Isten könyörülő kegyelméről tanúbizonyságot tevőkre van szüksége.
Isten azért engedi meg sokszor, hogy a rossz látszat szerint diadalmaskodhassanak még azokon is, akik előtte kedvesek, mert ezeket érzés szerint magasabbra akarja emelni. Kiválasztja őket az átlagból, hogy megérthessék az Ő kegyelmét. Ezeknek mindent javukra ad, mert ezeket fel tudja emelni abba a régióba, ahol minden a maga igazi lényegében mutatkozik.
Azért Istenben hinni, Őbenne bízni, az Ő kezébe tenni le testi és szellemi életünk sorsát: a legjobb megoldása életünknek.
Forrás: A NÉVTELEN SZELLEM KÖZLEMÉNYEI Eszter médium útján. (72-76. old.)
Kiadta: A SZELLEMI BÚVÁROK PESTI EGYLETE – Budapest, 1934
|
