1. Az anyagelvű felfogás és az okkultizmus.
A külső és belsőember.

     Az utolsó ítéletet, ezt a nagy korszakalkotó elválasztást egyedül a fejlődés folyamata teszi szükségessé! Krisztus az" utolsó "idők alatt civilizációnknak azt a végső stádiumát értette, amelyet a földön a jelen anyagi és szellemi - vagyis külső és belső - atmoszféra mellett elérhet.
Hogy ennek a civilizációnak más a levegője, mint Isten Országának, azt élesen látjuk most is, ha szembeállítjuk a jelenlegi anyagelvű társadalom emberével annak a krisztusi világrendnek tagját, aki valamennyire tisztában van az okkult törvényekkel. Azokat nemcsak ismeri, de némileg már alkalmazni is tudja.
     Nézzük tehát, meddig jutott el az egyén: évezredek előretörésében. Vizsgáljuk meg, hol tart ma. Kutassuk, hogy hová készül. Bíráljuk el, vajon jövendő útja: végbemehet-e a fennálló keretek között. Nincs szüksége más körülményekre, más miliőre, vagyis más életfeltételeket nyújtó keretre. Mert ezt a miliő-módosulást, éghajlatváltozást csakis további kibontakozásának feltétlen szükségessége igazolhatja! És nem önkény vagy fantázialovagok balga ítélkezése.
     Döbbenetes már az a különbség is, amellyel a jelen civilizáció és a már napjainkban kialakuló, szellemi életre törekvő embertípusának belső élete között találunk! S itt elsősorban nem formai, hanem lényegbevágó tényekre mutatunk rá. Ámbár a külső, tehát alaki eltérések is természetszerűen együtt járnak a belső tartalmi lényegváltozással!
     1. Az anyagelvű egyén, legyen hívő vagy hitetlen polgár: egyaránt a külvilág meghódításától, a földi javak halmozásától reméli elsősorban a boldogságot. Irtózik a gondoktól. A világi uralomra törekvő egyéneknél csak formai eltérést találunk. Ő is elsősorban a külső, anyagi javak elrendezését sürgeti és a gondoktól kollektív módon igyekszik szabadulni. - Ezzel szemben: a rejtett törvényeket ismerő egyén, akit krisztusi embernek, biblikus szellemben élő egyénnek, az Új Jeruzsálem emberének vagy Isten Országa tagjának nevezhetünk: elsősorban önnön belvilágának elrendezésétől várja a "boldogságot". Tudja, hogy a keblünk az Isten temploma: egyedül bennünk alakulhat ki a boldogító harmónia. S éppen ebből kifolyólag tisztában van azzal, hogy az anyagiak gyűjtése elvonná belső önmagától! Az a belső Rend, a meg nem rontható - szilárd! - békének az alapja: nem az anyagi bőséget, hanem az egyszerűséget követeli. Egyszerűség: a táplálkozásban, a ruházkodásban, a lakásberendezésben, az építkezésben, a közlekedési eszközök elkészítésében, a törvénykezésben, az állam berendezésében, tehát a hivatalokban, az iskolákban, az ünnepek megtartásában és a munkában! A polgári ember érzésvilága, gondolkodása, életrendje, államberendezése és ezzel kapcsolatban egész igazságszolgáltatása stb. túlságosan komplikált!
     2. A külső ember, vagyis az az egyén, akit civilizációnk átlagemberének (prototípusának) mondunk: minden kellemetlenségéért, gondjáért, szenvedéseiért elsősorban a családját vagy a társadalmat, vagyis a külső tényezőket okolja. Még tudós orvosai is a betegségek okául a legtöbbször külső okokat említenek. A szenvedést igaztalannak tartja. Miután a külső körülményektől várja a "boldogságot", csak természetes és logikus, hogy ha boldogtalan: akkor a miliőt, a fennálló külső tényezőket kell okolnia szenvedéseiért. Ezzel szemben az okkult tényekkel -- az anyagelvűek előtt rejtett törvényekkel - tisztában lévő krisztuskövető ember tudja, hogy minden kellemetlenségének, bajának, fájdalmának okát elsősorban önmagában kell keresnie s a szenvedés éppen ezeknek a "gátlásoknak" a megszüntetésére irányul. S ha békére vágyik, úgy szabadulhat támadóitól, ócsárlóitól, hogy elsősorban önmagában teremt rendet: megfékezi indulatait s nem sugároz ingerlő hatásokat testvérei felé, hanem szeretettel gondol rájuk, szívmeleggel árasztja el őket. Tudja azt, hogy sem a ragályos, sem a járványos betegségeket meg nem kaphatja, hogy ha erre lelki (!) hajlamok, vagyis belső diszpozíció nem determinálják! Ugyanis tisztában van azzal, hogy a belső tisztasággal feltétlen egészség jár. S mindenki belső gyógyulásához szükséges átélésekhez jut! Ha pedig Krisztusban él mégis gyöngélkedik, hamar rájön, hogy vagy túlbuzgóságból mértéken felül dolgozott; vagy hitereje kerül újabb megpróbáltatás alá, hogy a betegség alatt elmélkedve: még teljesebbé váljon; vagy példát kell szolgáltatnia a hosszú tűrésre. Tehát itt is nem külső hatásokra, hanem lényegbevágó - belső! - tényezőkre következtet!
     3. Civilizációnk jelen fokán élő átlagembernek vajmi kevés fogalma van a szó, a kifejezések jelentőségéről. Ámbár hall és tud valamit már a telepátiáról, tehát eljutott a szellemáramlás felületes megismeréséig, igazában nem tudja, hogy a szavak, kifejezések: indulatok, szenvedélyek, vagy pedig érzések, istenértékek hordozói! Ezzel szemben az okkult törvényeket alkalmazni tudó, krisztuskövető egyén: tisztában van azzal, hogy minden szeretetlen, indulatos, durva kifejezés megfertőzi a szobát, a falut, az országot, a szellemi légkört... Tudja, hogy nemcsak fizikai atmoszféra van, hanem lelki "levegő" is, s hogy ezt a sokkal fontosabb - szellemi - atmoszférát valósággal megrontják a szájon kiáradó: gyűlöletviharok, izgató, lázító beszédek, veszekedések! És visszahatnak azokra, akik ezt a pokoli áramot önmagukból kivetítik.
     4. Civilizációnk jelen nívóján élő átlagember - legyen "nyárspolgár" vagy szabadelvű, lényegében mindegy, hiszen csak formailag igyekszenek különbözőképpen kielégíteni igényeiket! nem is sejti, hogy a régebben kiröpített fenyegetései, elégedetlensége, bosszútervei, cselszövései hatnak vissza esetleg ma reá és okai mai izgalmainak, bosszankodásának. Éppen ezért fegyelmezetlenül ébred és indul a munkába. Idegen áramlások hányják-vetik egész nap s indulatosan tér nyugovóra. Ezzel szemben az okkult törvényekkel tisztábanlevő ember már reggel megkezdi harcát feltorlódó indulatai ellen, amelyek e világból áradnak feléje és el akarják borítani. Kíméletlenül űzi el a kebelébe tolakodó kufárokat, és csendet teremt szívében, hogy megtisztítva önmagát: megtisztíthassa maga körül a lelki atmoszférát, munkakörét és kapcsolatba juthasson a valóban tiszta szellemi áramokkal. Így üdvösen végezze hivatását. Békét hordoz keblében, a krisztusi békét viszi mindenhová, ahol megfordul. Amelyről ugyan beszélhet a jelen civilizáció "hívő" gyermeke is, de fogalma sincs arról, hogy hogyan lehet ennek az üdvözítő békének ő is a részese, s hogyan segítsen hozzá másokat.
     5. "Kultúránk" szülöttje könnyen ígér, hiszen valójában nem ismeri a szó, az érzés, a gondolat, a szellemi valóság hatalmát és befolyását! A belső ember ezzel szemben csak kivételesen ígér valamit "biztosan", mert aki Krisztust igyekszik követni, annak élete legjavát a szolgálat vonalába kell állítania. Már pedig a Szentírás keskeny útján mindig megelőzi a fontosabb: a kevésbé lényeges tennivalót. Tehát ha a Gondviselés fontosabb dolog elé állít, mint amit tegnap tűztünk ki programunk tárgyául, akkor el kell hagynunk - apánkat, anyánkat, testvérünket - ezt a tennivalót, még ha oly kedves és vonzó is, vagy ha még oly derék barátunknak kellene is a segítségére lennünk. Az okkultista "biztosan" csakis szellemi vonatkozású kérdések megbeszélésére, rnegoldásaira vállalkozhat.
     6. Civilizációnk lelki gyermeke: ítél és elítél, holott már az eddig mondott tények is bizonyítják, hogy a lényegből keveset lát, hogy gyermekmódra: külső játékok után kapkod s többnyire csakis a formákon akad fenn. Ezzel szemben az az ember, aki valóban igyekszik Krisztust követni, senkit meg nem ró, de mindenkit megért, mert tudja, hogy az evolúció végtelen vonalában ezer és ezer változaton át bukdácsol előre, csakis előre az élet! Mindent megítél, de senkit el nem ítél, mindent számba vesz, hogy a legcélszerűbb módon segíthessen. A legtöbbször gyöngéden és tapintatosan, de ha kell, tehát kivételesen: szigorral áll a szellemi gyermek segítségére.
     7. A mai külső ember mindent elkövet, hogy vágyainak, elképzeléseinek érvényt szerezzen. Mindent gyűlöl, ami "bölcsessége" ellen szól. Éppen ezért nyomban felgerjed, indulatba jön és közbeszól a legszentebb harmóniába is, élesen vitatkozik, ha úgy látja, hogy az ő kis érdekei ellen való a békességes megnyilatkozás! Vagyis igyekszik a krisztusit is "letorkolni", ha apróka, törpe törtetését "veszélyeztetve" látja. Ezzel szemben az isteni törvényvilággal tisztábanlévő egyén tudja, hogy ez a lelki beállítottság ugyan a fejlődésnek egy szükségszerű, tehát át nem ugorható és ki nem hagyható fázisa, de tudja azt is, hogy soha sehol sem szabad az összhangot megbontania! Még abban az esetben sem, ha esetleg felfogásával ellenkeznek a hallott dolgok. Mert ha az elmondottak nyomán valóban csönd és békesség támadt, akkor a közölt gondolatok megfelelnek azon gyülekezet szellemi fokozatának és érzésvilágnak, ahol jelen vannak. Tartózkodik tehát minden vitától. Valóban csendben ülve: igyekszik emelkedettebb érzéseket sugározni és a tisztább érzésekkel karöltve: a miliőt, a gyülekezetet magasztosabb szempontok megértésére és követésére alkalmassá változtatni. Vagyis csendben, névtelenül és mégis hathatósan segít.
     8. A külső ember akaratos. Csalhatatlannak tartja elgondolásait, s azoknak igyekszik érvényt szerezni. Ha kell, erőszakkal is. Ezért szinte állandó konfliktusban él környezetével. A belső ember nemcsak hiszi, hanem tudja, hogy szellemi óriások építik, irányítják az evolúciót. Isten tervének, Isten akaratának a végrehajtói ők. Ezt a felsőbbrendű akaratot igyekszik felismerni, hogy az egyetemes tervvel ne kerüljön összeütközésbe. Sőt, a bölcsen eltervezett irányításnak a maga akarata odaszentelésével igyekszik érvényt szerezni.
     9. A külső embert könnyen eltérítik elhatározásától úgy külső, mint belső hatások. Újabb elhatározások, vagy "akadályok". - A belső ember nem csügged és miután belső összhangra törekszik, belső békéjét semmiféle külső sikertelenség meg nem ronthatja. Még barátai hűtlensége, esetleges elfordulása, vagy csalárdsága sem. Fontos számára elsősorban az, hogy érezze, hogy az isteni akarattal kooperál.
     10. A külső ember hamar kétségbeesik... elveszti lélekjelenlétét... miután nem él benne az összhang, még ha hisz is Istenben: sokallja a terheket, a megpróbáltatásokat... így látja, hogy "nem képes" megoldani a feladatát... "hiába akar" segíteni ismerősein, rokonain, gyermekein, családján: nem hallgatnak reá... "képtelen" meggyőzni őket... stb. A külső ember nyugtalan, sehol sem találja a helyét. Sokszor nyűgös, undorító számára sok minden. Válik a feleségétől, férjétől... "külföldre" futkos... félti a békéjét... aggódik a holnap miatt... "nem meri megmondani az igazat"... "kegyes csalásokhoz" folyamodik... Vagyis meghasonlik önmagával, mihelyt erőszakos akarásai csődöt mondanak. - Ezzel szemben a belső életet élő ember nem tágít az övéi mellől. Türelmes velük szemben, még ha ellenkeznek is vele, mert tudja, hogy mit adhatnak, mire képesek és önmagukat nem múlhatják felül. Minden munkát és minden feladatot szeret, mert még a "veszedelmet" is a javára tudja fordítani, tehát például az igaztalan meghurcoltatásból is erőket merít. Türelmet, elnézést, alázatot, kitartást tanul belőlük. Kétségbe nem esik, mert tudja, hogy az örök, isteni törvények folytán csakis azzal jut kapcsolatba, amire szüksége van, ami előbbre viszi. Tudja, hogy van Gondviselés és igyekszik alkalmazkodni a fejlődést szabályozó törvényvilághoz! Tudja, hogy nála hatalmasabb égi hatalmak állnak mellette, követik az útját és segítik a kibontakozását. Velük senki sem dacolhat. Őket senki sem győzi le. Miért esnék hát kétségbe? Tudja, hogy örök, elpusztíthatatlan az élete. Tudja, hogy éppen az üdvösség útját járja! Tudja, hogy az isteni fény, a mennyei harmónia benső tökéletességének arányában lesz a sajátja!
     11. A külső életre törekvő embert kora aktualitásai teljesen lekötik és uralják. Egész belső valója eltelik velük. Az aktuális eseményeken való tanakodás képezi a legfőbb belső táplálékát. - Addig a belső ember a korszellem megnyilatkozásait mint jellemző tüneteket látja és értékeli. Szuggesztív hatásuktól mentesül. Nem is tudják elsodorni. S így a "hamis" bálványok előtt nem hódol. Keblében csakis isteni értékeket tűr meg. Ezért állandó harcban áll sötétlő erőrétegeivel és céltudatos, tervszerű léleképítéssel igyekszik alkalmassá válni nem ennek a világnak a befolyására, hanem a Szentlélek sugalmazására, a szellemi világtanítók ihletésére.
     12. A külső ember nem is sejti, hogy a belső értékek kibontakozására irányuló törekvések számos változatban folynak már a földön. Őt a nagyvilág zajlása érdekli elsősorban s még ha fülébe cseng is egy-egy hívó szó: hamarosan elfordul tőle.
- Akit elválasztott, elhívott az Úr, az nyomban ráérez hovatartozására, mihelyt hallja az égi szózatot. S boldogan tapasztalja, hogy a külső lármától távol: számtalan helyen csöndesen dolgoznak az Ő megbízott eszközei. A névtelen kiküldöttek az Ő jövendő országát készítik elő, amely teljességében a bálványok lejáratása után jelenik meg.

     A 12 pontba foglalt szembeállítás nem jelent sem merev elhatárolást, sem pontos meghatározást, sem pedig kimerítő tájékoztatást. Csupán támpontokat nyújt a jelen és a jövő társadalmának világnézeti különbözőségére vonatkozólag. Még további 12 pont sem volna elégséges ahhoz, hogy az elkövetkező evangéliumi átértékelést teljességben ismertessük. Hiszen például a nevelés, a szociális kérdés, az egészségügyi problémák teljesen eltérő megoldást nyernek a jelen kiviteltől.
     Isten Országának pedagógiája úgy viszonylik a ma uralkodó nevelésügyhöz, mint például a jelen olvasástanítás viszonylik a sillabizáláshoz. S amint a felcserek és kuruzslók pepecseléseiből kinőtt a mai higenikus gyógykezelés, úgy fejlődik ki az isteni terápia. S míg a nevelés a lélek-szellem évezredes élettartamát a legkülönbözőbb okkult módszerek segítségével vizsgálja, másrészt meghallgatja szellemi vezetőit, hogy a gyermeket születése előtt vállalt hivatásának megfelelően híven előkészítse; ugyanakkor az egészségügy kiválasztott pedagógus orvosai elsősorban azokat az erőrétegeket keresik ki, amelyek durva hullámzásaikkal a lélek és szellem célközelítő aktivitását hátráltatják.
     Ha egyelőre tartózkodtunk is a pontosabb megjelölésektől, felfedtük az evolváló élet kifejlésének irányvonalát, amely a nemes, felsőbbrendű érzésáramok egybeszövődését eredményezi majd. Mert ez az egyetemes életösszhang, a tiszta delejerőknek ez az általános együttrezgése és kiáradása képezi az isteni közösség harmonikus életének az alapját: az egészségét!
     S csak természetes, hogy ezeket az utópisztikusnak tetsző változásokat a jelen hiedelmek csődje, a materialisztikus világszemlélet és életberendezkedés katasztrofális veresége és bukása előzi meg.
     Ezek után még kézenfekvőbb, hogy a fejlődés nem állhat meg azoknál a kereteknél, társadalmi szerveknél, közintézményeknél, iskola, kórház stb. típusoknál, amelyeket civilizációnk uralkodó anyagelvű felfogása mellett ért el. A haladás eszmeibb csúcsok felé mutat. S ez a szellemi magasság szintén életrehívja a maga belső sajátosságának megfelelő közéleti gócait. Az evolúciónak kiküszöbölhetetlen stációja a közelgő átmeneti hullámvölgy, mely zúzódás életrehívja a szívekben az istenembert.
     Íme: az utolsó "ítélet" - e korszak nagy elválasztó manifesztációja - nem egy önkényes és erőszakolt bíráskodás. Ennek az együtthaladó családnak a benső élete a fejlődés folyamán önmagából érleli és képezi ki azokat a kiforrtabb szellemű egyéneket, akik haladottabb életlátásuk folytán már most is keresik egymást. Akiket viszont a még anyaghoz tapadt, lekötözött lelkek szinte "bolondoknak" tartanak. Ha az elválasztás még nem is következett be, a kiválasztás, az isteni kegyelem megjelölő és elhívó munkája már minden "látó" előtt ellenőrizhetően nyilvánul meg, mint az "ítélet" számtalan összetevői között a legjellemzőbb.

     Amennyiben a fejlődés vezérlő szellemei megérlelték a nyugati civilizációban azt a végső stádiumot, amelyet az anyagelvű - külső hatalomra törő - lélekalkat elérhet és ha ez az evolváló szellem már vajúdik, hogy megszülje a romolhatatlan üdvösséget: akkor ennek a krisztusi világrendnek az előkészítő tényezőit éppen úgy fel kell már napjainkban találnunk, amint nyilvánvalóak civilizációnk összeomlásának előjelei: Az égi harmónia sem alakulhat ki egy csapásra. Krisztusnak az "ég felhőiben" való váratlan és villámgyors megjelenését hosszú, évtizedes, hozzáértő előkészítő munka előzi meg.
     S aki csak e "világ végének" harci dalát - ezt a félelmetes halálhörgést - hallja, az valójában mit sem lát és lényegében semmit sem ért Isten nagy alkotó tervéből.
     Nem a kárhoztatás, hanem a felszabadító megváltás a Gondviselés célja.
     S éppen ezért a hullámvölgy előestéjén már látnunk kell az előkészítő munkálatokat, amelyek hidakat építenek a szakadék fölött, amelyek tervszerűen bontakoztatják ki a belső emberben a hegytetőt: az istenvalóságot.
     Mert egyedül ez a krisztusi lelkialkatú szellemlény alkalmas az evangéliumi társadalom, a szent közösségi élet megvalósítására.
     Helyesen mondják egyesek, hogy a "vég" és "elválasztás" végére vall az általános spirituális ébredés, különösen az okkultizmus különböző elágazásainak hatalmas és rohamos térhódítása. De tévednek, akik nem látják, hogy >ez a lendületes életáram nem állhat puszta fogalmi megismerésből.      Mert tulajdonképpen mi a felszabadult szellem legjellemzőbb sajátsága? A sok és még több ismeret talán? Nem. Hanem belvilágának szellemi kikristályosodása. Ekívül pedig a Szentszellemmel, az evolúció építőivel s a legfőbb Mesterrel való benső kapcsolat. Csakis az Ő irányító akaratuknak az ismeretében valósíthatjuk meg kielégítően vállalt kötelezettségeinket. S erre pedig egyedül az isteni értékek képesítenek, s nem a puszta, üres ismeretek.
     S hogy a jelen uralkodó felfogás mennyire számkivetette éppen ezt a legfőbb törvényt, azt meggyőzően tanúsítják az "új" spirituális áramlatok, amelyek kivétel nélkül a Szentlélekkel való kapcsolatot keresik, sürgetik, mert érzik a hiányát.
     Kétségtelenül, hogy a legcéltudatosabban és a legtervszerűbben az okkultizmus különböző elágazásai szövögetik ezt a szent fonalat. Ezek között is elsősorban az evangéliumi spiritizmus, amelynek hívei arra törekszenek, hogy lelkükben minden szenvedélyt és indulatot átnemesítsenek, hogy átalakulva, újjászületve alkalmassá váljanak a vezérlő szellemekkel, az isteni építőmesterekkel való közös munkálkodásra.
     Miután hazánkban élénk az evangéliumi szolgálatra való törekvés, jellemzésül ismertetjük egy spiritiszta társaságnak a tevékenységét, amely csak töredékét képezi annak a széles mederben folyó ébredésnek, amely a hajnalhasadás előkészítője az Ő méltó fogadására.
     Hangsúlyoznunk sem kell, hogy e szellemi irányzat kisebb-nagyobb csoportjainak - nem, felekezet, foglalkozási különbség nélkül - minden spiritualista a tagja lehet, tehát nemcsak a spiritiszták. Egyetlen követelmény - az okkultizmus alapvető kérdéseinek az ismeretén kívül - a krisztusi életre való komoly igyekezet.
     Miután a szeretetteljes testvérszolgálatra törekszenek, az érdeklődő azt várná, hogy már a megindulásnál a szeretet lényegéről, ennek változatairól, a segítés mibenlétéről, a helyesen alkalmazott szolgálatról beszéljenek. De ezekben a csoportokban a vezető szellemekkel való kooperatív munkára készülnek a testvérek. Ezért az első munkaévben a társadalmi életben való magatartást beszélik meg. Vagyis számbaveszik azt a munkaterületet, ahol majd a hitélet kiépítésére és a szeretet gyakorlására sor kerül.
     Mielőtt azonban a közös megbeszéléseken megtárgyalnák, hogy a krisztusi életre törekvők miként viselkedjenek a családban, a munkahelyükön, az egyesületekben, az egyházakkal, a nemzettel és a nemzetekkel szemben, először kitűzik a végső célt, amelyet hét évi együttmunkálkodással igyekeznek elérni. Ugyanis hozzávetőlegesen ennyi ideig tartó vállvetett egy célra törekvés nyomán épülhet ki a minden részletében megvilágosodott és a bensőségteljes szolgálatra alkalmas szellem. Hét esztendőn át tartó, közösen végrehajtott életprogram nyomán csakugyan krisztusi barátokká alakulnak az eszmetársak, akiket az Ő igéi megtisztítanak. (János 15,15.)
     Így érthető, hogy minden csoport megindulását az evangéliumi barátság megbeszélése képezi. Mert ennek a barátságnak a mibenlétét szem előtt tartva, viselkedhetünk csak hűséges, megértő, helytálló barátok módjára: a családban a közvetlen hozzátartozóinkkal szemben; a munkahelyünkön a munkaadóinkkal és munkatársainkkal szemben; az esetleges egyesületünkkel kapcsolatban; nemzetünkben szorgoskodó vallásfelekezetekkel összefüggésben; nemzeti családunk és más testvérnépek vonatkozásában. Ám, hogy ez a baráti szolgálatra való törekvésünk lehetőleg minden megnyilvánulásunkban harmonikusan érvényesülhessen, múlhatatlanul szükséges, hogy megtanuljunk megnyilatkozásaink előtt - ha csak egyetlen pillanatra is - benső önmagunkba visszavonulni és ott a Szentlélek indítását elnyerni. (Máté 6, 6.)
     Éppen ezért az evangéliumi barátság megbeszélését követő havi összejövetelen: a belső csönd mibenléte és annak kialakítása képezi a tárgyalás anyagát.
     Ezek után érthető, hogy a csoportok munkája már az első "tanévben" rendkívül gazdag. Hiszen mielőtt valaki a sorra kerülő kérdéshez hozzászólna, egy hónapon keresztül igyekezett otthon elnémítani vágyait, türelmetlenségét s más természetű nyugtalanságait, hogy a beállott belső csendben, emelkedett szellemi állapotában csakugyan a benne és általa munkálkodó Szentlélek utalásainak megfelelően lássa a felmerült kérdést.
     És valóban azok a csoportok, melyeknek tagjai tisztában vannak azzal, hogy az utolsó idők egyik előkészítő munkájának a részesei, az összejövetelek végén, - ámbár az idő későre jár: meghitt Istenközelségben élnek. Oly boldog összeforrottságban, hogy noha a tárgykört már régen kimerítették, senki sem kíván távozni. Ellenkezőleg, imádságos együttérzéssel olvadnak egybe mennyei tűzzel átitatott szíveik. S érzik, egyre világosabban élik át, hogy ezek a megszentelt ünnepi órák, amelyek hónapról-hónapra visszatérnek, az eljövő Isten Országának természetes szellemi állapotát vetíti előre.
     Ám lehetséges-e a Szentlélekkel való szilárd kapcsolatról beszélni ott, ahol egyrészt indulatok, szenvedélyek akadályozzák a kapcsolatot, másrészt pedig az isteni életértékek csak nyomokban élnek még a szívekben? Hiszen a tartós kapcsolódás éppen az istenvalóság által lehetséges. De ugyan melyik társaság hívja tudatosan életre az egyénekben az isteni értékeket?
     Éppen ezért a csoportok a második és harmadik esztendőben benső önmagukkal foglalkoznak. A második munkaévben az isteni kapcsolódás gátlásaival: a türelmetlenség, a harag, a hiúság, az érzékenykedés, az önzés, az érzékiség, a testi mohóság mibenlétével, alapvető okaival és az ellenük való küzdelemmel. Az őszinte vallomások nyomán tárul meg igazában, mily sok a földi ember lelkében a megkötöző erő s mennyi a rendezni való. Természetesen a kérdések spirituális vonatkozásai domborodnak ki. Például a haragnak megenyhült változata, amikor a megbántott ember látszólag megbocsát, - ő nem haragszik, de... - nem akar többé találkozni az "illetővel", mert megint megsértené. Az ily lelki gátlásokat egyáltalában nem oldják fel azok a társaságok, egyesületek és körök, ahol a tagok éveken át: passzív hallgatók. (Máté 10,1-5. Márk 6,7-13. Lukács 10,1-15.)
     Olyan hiányokat látnak meg a kölcsönös megbeszélések alatt a csoportok tagjai, amelyekre eddig nem is gondoltak. Vagy éppen - elég gyakran - erényeknek vették gyengeségeiket.
     De hogy hol tartunk, hogy mennyi a tennivalónk és mily komolyan kell felhasználnunk minden időnket, azt még szembeötlőbbé teszik a harmadik munkaesztendő közös megbeszélései. A megértés, a szelídség, a hit és önbizalom, a reménység, az irgalom, az alázat és a minden értéket magába záró Szeretet őszinte taglalása nyomán bontakozik ki teljesen, hogy a mi kegyeskedő ájtatoskodásunk, szenvelgő mosolygásaink mögött mily sok még a képmutatás. Bizony sokan vallják be, hogy amikor látszólag a legjámborabb dolgot művelték, telve voltak hamissággal, mert farizeus lelküknek fájt, ha nem vették észre jótékonykodásukat, vagy ha nem honorálták kellően ügybuzgóságukat. Hányan ismerik fel mély, őszinte magukba szállásuk meghitt perceiben, hogy irgalom, alázatosság, szeretet nincsen még bennük! Pedig mily jó és becsületes embereknek tartották önmagukat...
     De mert e megbeszéléseken ünnepélyes, szent lélektárulásról van szó, mert itt a testvérek egymás kezébe helyezik a szíveiket: természetesen csak valóban komoly egyének kerülhetnek egy-egy csoportba. Akiknek az életszentség megközelítése benső, forró vágyódásuk. Éppen ezért egymást fokozódó gyöngédséggel ölelik körül és sohasem tiszteletlenek. (Pál: Efezus 6,9-10.)
     Egy munkaesztendő 9-10 hónapból áll. Az utolsó hónap rendszerint az egész évi anyag ismétlését öleli fel. Olyképpen, hogy a csoport minden tagja azt a dolgozatát olvassa fel, vagy mondja el, amelyik a legközelebbről érinti, illetőleg amelyiknek kihangsúlyozását a legfontosabbnak tartja.
     A negyedik munkaévben a csoportok tovább folytatják a fogalmak, ismeretek tisztázását. A benső megvilágosodás alaptényezői, az ezotérikus élet fundamentuma azonban e munkaév végén a cél pontos meghatározását követeli. Mert a még hátralévő három esztendő alatt a testvérek az életszentség kivitelének a gyakorlatát tárgyalják meg. A negyedik esztendő tehát az áthidaló munkaév. Amelyik összekapcsolja az első három tanévnek inkább ismeretelméleti és világszemléleti megalapozását, valamint az ezzel kapcsolatos önismeret kiépítését: az életszentség megvalósítását szolgáló módszeres megbeszélésekkel.
     A IV. tanév anyaga: a teremtés-bukás-fejlődés, a determinizmus és indeterminizmus, a szó jelentősége és az ígéret fontossága, a halhatatlanság, a foglalkozáshivatás - életszentség és ennek külső megnyilvánulása az egyszerűség - természetesség-közvetlenség. (Evangéliumi élet.)
     Ez a sietségnélküli, bensőségteljes készülődés egy örömteljes szolgálatra az első négy esztendő alatt: a csoportok közös megbeszéléseivel bővül ki. Kell, hogy az együtt haladók megismerjék egymást és egymás hite által is felbuzduljanak. (Pál: Róma 2,12.)
     Évenként 3-7 közös megbeszélést tartanak az együttérző, együtt növekvő testvérek. A megbeszélés előtt alkalom nyílik arra, hogy a távollakó testvérgyülekezetek tagjai elbeszélgessenek. Ezeken az összejöveteleken válik nyilvánvalóvá a felszabadító önmunkálkodás lendítő ereje s a Szentlélek megszentelő munkája. A szétválasztó individuális vágyak, a középszerű törtetők akarnoksága, valamint a túlzók nagyotakarása itt már távolról sem kísért. Akik a csoportok munkájában cselekvőleg vesznek részt, azok szívbéli barátok módjára egyetlen szellemmé forrnak össze a közös megbeszélések tartamára. Az égiek ily gazdagon fonják át az alázatos és állhatatos munkára törekvőket, hogy ezután a mennyei nász után heteken át vágyakoznak. Tulajdonképpen ezeken a közös megbeszéléseken teljesedik ki részint az össztevékenység megújító ereje és az istenfiúság lényegének átélésen alapuló megismerése, melyet semmiféle meghatározás sem nyújthat.
     E közös megbeszélések tárgyköre, amelyet a csoportvezetők ismertetnek, a következő: a koncentráció; az ima válfajai és fokozatai; az önfegyelmezés, a gáncsoskodás-ítélkezés és a helyes kritika; a tévedés - hiba - vétek -bűn. Majd a férfi és nő tevékenysége a spirituális mozgalmakban; hogyan alkalmazkodjunk meggyőződésünk fenntartása mellett más felfogású embertársainkhoz; a világ vallásai és az okkultizmus viszonya; a jövő spirituális művészete és esztétikája; végül a különböző bölcseleti rendszerek és spirituális monizmus (egy alapelvre visszavezető) ismertetésére kerül sor.
     Hogy ennek a tervszerűen és fokozatos egymásutániságban végbemenő léleképítésnek mekkora a benső, szunnyadó értékeket felszabadító és megelevenítő hatalma, azt élesen tanúsítják a leírt és megőrzött hozzászólások, amelyeket a jó Isten segítségével majd közreadunk. Már a második munkaév végén megtagadják, átírják, helyesbítik első esztendőben vallott nézeteiket. De még szembeötlőbb az egyes csoportvezetők csendben, észrevétlenül folyó előtörése. A szolgálatra kész, nyíltszívű, mások gyöngeségeit mentegető, egyszerűségre törekvő, elmélyedésre hajló és éppen ezért önmagukat keményen ostorozó egyénekből kerülnek az élre. Pódiumok körül tolakodni, szenvedélyektől fűtött vitákban résztvenni őket nem láttuk. De halkan közbeszóltak egy-egy feszültségenyhítő, engesztelő szóval, ha az ellenfelek megfeledkeztek istengyermekségükről. S ott voltak mindenhol, ahol névtelenül kellett és lehetett segíteni vagy másokért helytállni.
     Amikor reájuk esett a választás, őszinte megilletődés borította el egész valójukat és szelíden kértek felmentést, mert egyáltalában nem éreztek hivatottságot sem egy csoport vezetésére, sem a nyilvános szereplésre. Ám hónapok elteltével meglepve tapasztalták az Úr megvilágosító hatalmát. Ámbár sokáig vívódtak önbizalmatlanságukkal, szellemi vezetőik olyan kincseket hívtak elő rejtett valójukból, amelyeket szinte nem is mertek a sajátuknak tekinteni. A harmadik-negyedik év végén a maga helyén jól alkalmazott szolgálat, valamint a földi élet céljának és képviseletének a tekintetében sokkal előbbre kerülnek azoknál, akik nem akartak a végső megoldást kereső testvérek segítségére sietni.
     Mielőtt a további három esztendő programját jellemeznők, meg kell még jegyeznünk, hogy a harmadik-negyedik esztendő végén egyesek lemaradnak. (Pál I. Korinthus 11,18-19.) Vannak, akiket régi életek terhe nyom, előttük is ismeretlen ok s nem képesek felszabadulni levertségükből. S úgy érzik, hogy jelenlétük nyomasztó és hátrányos a többiekre nézve. Ezeket úgy a csoportok tagjai, mint a csoportvezetők maguk az otthonukban keresik fel. S így foglalkoznak velük. Szórványosan akadnak olyanok is, akiket még visszahív a világi élet. Ezeket békességgel bocsátják el, a visszatérést mindig lehetővé téve számukra. Végül előfordult, hogy egy-két testvér eltelt önmagától s azt hitte, hogy az önmunkálkodást egyedül jobban képes elvégezni. De keserű csalódás, kiábrándító visszaesés lett ez önkényes kísérlet eredménye. Míg az együtthaladók örömben, békességben gyarapodtak, addig az elbizakodottat mintha kifosztotta volna valaki.
     De még idejében látta be, hogy Isten Országában a Szentlélekkel való állandó és emelkedett kapcsolat és a velejáró örömteljes szolgálat: kétirányú szellemi aktivitásnak az összekapcsolásából létesül.
     Részint a magányosságban való elmélkedésből. Amikor az egyre mélyülő önvizsgálódást és szolgálatra való felajánlást megszenteli az Üdvözítő. Az egyedüllétnek ezek az imádságos, ihletett állapotai azonban csakis akkor érnek el még magasabb ormokat és kristályosabb, átfogóbb életlátást, ha a közösség életében rügyeket, majd meg gyümölcsöt hajtanak. Az elszigeteltség nem az Isten Országának életmódja. Ez előbb-utóbb elernyedésre, életuntságra, egykedvűségre, vagy lassú elszürkülésre vezet!
     Ezzel eljutottunk a munkaprogram második ciklusáig, amely három munkaévből áll.
     Most kezdi az istenfiúságára ébredő szellem igazán átértékelni magatartását és alkalmazni az eddig tanultakat. Az első sorrakerülő kérdés a "Hogyan elmélkedjünk" problémája.
     Önkéntelenül is észreveszi, hogy mielőtt elmélkedne az elmélkedés módszere felett, előbb meditál. (1.) Csendet teremt önmagában: hogy alacsonyrendű idegen behatások, sem pedig a maga távolálló lelki erői ne zavarják. Íme a "belső csend" kialakítása, amelyről már az első munkaév második hónapjában szó volt, de amelynek jelentőségével annakidején még nem volt teljesen tisztában. Ezután előhívja a kérdéses tárgyat, amelyről elmélkedni akar. (2.) Egész figyelő megkülönböztetni tudó képességét összpontosítja. Alkalmazza a már jól ismert koncentrációt. (3.) Ezúttal az elmélkedésről gondolkodik, tehát előidézi régi elmélkedéseit. Maga előtt elvonultatja emlékezetében régi megnyilatkozásait. Hogyan is készültek azok? Melyek voltak a sikeresebbek és miért? Íme az összehasonlítás mellett most már kifejezetten megbírálja, felboncolja saját magatartását. Alkalmazza a helyes kritikáról hallottakat. (4.) Megállapítja, hogy ámbár az elmélkedés túlnyomórészt értelmi művelet és az elvont meghatározásokra, elvek konstruálására hajlik, nagy, szinte a legfontosabb befolyásuk volt egy-egy téma fölötti elmélkedéseknél: a közvetlen átéléseknek. Amikor tehát elmélkedünk valamilyen dolog felett, feltétlenül a magunk életébe kell visszanyúlnunk. (5.) A szóbanlévő kérdést oly módon vizsgáljuk, hogy úgy a negatív, mint a pozitív alkatrészeit felsorakoztatjuk. Például a barátsággal kapcsolatban a barátság kizáró tényezőket - tiszteletlenség, bizalmaskodás, fontoskodó jóakarat stb. éppen úgy mérlegeljük, mint a krisztusi szellemben munkálkodó egyének eszmei magatartását. (6.) A tárgyra vonatkozó megállapításainkat egybevetjük mások mérvadó véleményével. S esetleg helyesbítjük nézeteinket vagy kimutatjuk az ellenkező vélemény hiányosságait. (7.) A kérdést heteken át ismételten felidézzük. Átértékeljük, kiegészítjük. (8.) Ámbár az intenzív koncentráció túlnyomórészt értelmi művelet, számottevő szerephez jut úgy a megérzéseken alapuló intuíció, amely többnyire a probléma magvába való beleérzésből áll, mint a szellemi vezetők részéről érkező inspiráció. (9.) Végül nem kielégítő az az elmélkedés, amelyik megállapításait nem bírálja felül az evolúció mértékével. (10.) Ezalatt pedig főleg azt értjük, hogy a felmerült kérdést vizsgálva, számot kell vetni arról, mennyiben szolgálja a közös Jót, az egyetemes Szépet, mennyivel járul hozzá az általános isteni Összhang kialakulásához. Nincs magasabbrendű erkölcs, eszményibb esztétika és dicsőbb nevelői megnyilatkozás, mint életre hívni a szellem isteni értékeit.
     Az ötödik esztendőnek problémaköre most már e tíz pont szem előtt tartásával kerül megbírálás alá. Éppen ezért rendszeresebbek és kimerítőbbek lesznek a hozzászólások. Visszanyúlnak az előző évek témaköréhez, megállapításaihoz és helytállóbban alkalmazzák azokat. Ezek a visszatérő hivatkozások nemcsak megóvják a feledéstől és elkallódástól a már feltárt értékeket, de a belső harmónia szerves részeivé forrasztják azokat. Hiszen amint eszmemenetünkön végigvonul annak az érzékeltetése, hogy az utolsó ítélet számos összetevőből áll, úgy nem mulasztjuk el állandón szemléltetni, hogy a benső összhang számos tényező együtthangzásából szerveződik egységessé, egyetemes egésszé. S az a helyes léleképítés, amely lehetőleg minden megismert istenérték gondozásából áll, illetőleg az égi összhangba való szerves beilleszkedésre törekszik.

     Ezért az elkövetkező szorgalmi időben határozottan még az értelmi tényezők túlsúlyban maradnak. Az 5. év anyaga tehát: hogyan elmélkedjünk; hogyan küzdjünk a káros hangulataink ellen; hogyan győzzük le kívánságainkat; hogyan mérsékeljük testi fáradságainkat és fokozzuk szervezetünk ellenállóképességét és munkabírását; hogyan enyhíthetjük a testi és lelki fájdalmainkat; hogyan ismerhetjük fel, és hogyan ápoljuk hivatástudatunkat; hogyan óvjuk és állandósíthatjuk emelkedett szellemi állapotainkat és végül a tökéletesség és a megpróbáltatások viszonyáról értekeznek. Tudvalévő, hogy a megpróbáltatások a fejlődéssel arányban súlyosbodnak. Az egész ötödik esztendő a szolgálatra való készséget építi és azt az állandó testi-lelki-szellemi készenlétet alakítja, amelyik arra képesít, hogy minden körülmény között alkalmasakká váljunk a segítésre, a helytállásra, az üdvterv munkálására.
     De ha az intellektus mint a szellem életének legfőbb ellenőrzője és rendezője az ötödik év folyamán domináló helyet foglal is el: a Szentszellem sugalmazása és irányító befolyása egyre meggyőzőbben érvényesül nemcsak a magános elmélkedések alatt, hanem a közös megbeszéléseken is. Amikor dacára annak, hogy minden hozzászóló készül s lehetőleg írásba is foglalja mondanivalóit: gyakran belső indításra, szellemi ihletésre spontán érzéseit fejezi ki. S egy-egy szavából ilyenkor az ég melegsége ömlik.
     A közös munka, az egy célra irányuló felajánlás az ötödik év végén már szembeötlővé érleli a fehér, egybefűző szeretetáramokat. Miután a hatodik év a Szentlélekkel való kooperatív munkára nevel: az egyre átnemesedő érzések, amelyek itt-ott már a megtisztult és minden szellemi értéket magába foglaló érzelmekbe torkolnak - csaknem biztos kalauznak bizonyulnak.
     Vagyis itt az intuíció veszi át a döntő irányítást, ámbár tág teret biztosít az ellenőrző értelemnek.
     A tárgykört - a benső életre törekvők előtt érthető okokból - csupán főbb irányában jelöljük meg. Hogyan kapcsolódhatunk szellemi vezetőinkkel; hogyan ismerhetjük meg a bennünk jelentkező isteni akaratot, és miként oldódhatunk fel benne, hogy valóra válthassuk, ha kell, kitartó, türelmes várakozás és állhatatos odaadó szolgálat árán; hogyan bontakoztathatjuk ki belső látásunkat stb.
     Az avatatlan joggal mondja, senki sem nevelhet tehetséget. Hogyan képzeli valaki, hogy középszerű egyéneket Krisztus missziós gárdájába segíthet, akik az Ő szándékait felismerve: Isten Országának építésében tudatosan résztvesznek.
     De a kibontakozó tisztában van azzal, hogy belső "fajsúlyuk" szerint kapcsolódnak minden közösség tagjai. Különösen pedig a már szellemi életre törekvők, kiknek lelkivilága rugalmasabb, könnyebben simulnak úgy a testben élő munkatársak szívéből áradó életáramokkal, mint a Szentlélek megszentelő kegyelmével.
     Bizonyos, hogy aki hat éven át összeszedett egy célra törekvéssel küzd barátaival: abban felszínre kerülnek szunnyadó istenértékei, megismeri hivatását és betöltheti azt.
     Így válik a hetedik munkaév folyamán: örvendező istengyermekké. Kinek egész valóját áthatja a másokért való szolgálat. Ahol megjelenik, ott ösztönösen ráéreznek egyszerű, közvetlen szívére az emberek. Megnyílnak előtte és kezdetét veszi a tisztulási folyamat, a szellem benső, lekötött értékeinek felszabadulása és átnemesítése.
     A hatodik esztendő már teljesen a másokért való szolgálat jegyében telik el. Aki mindvégig állhatatosan készül, meglepődve tapasztalja, hogy minden kezdeményezése sikerül. Ugyanis csupán olyan tervekkel foglalkozik, amelyek a közösség javát, a fejlődést magát szolgálják. Igazat ad Orison Swett Mardennek, aki arra tanít, hogy "Ha olyan dolgot mívelsz, ami valami módon az emberi faj javát szolgálja, akkor életpályád a Végtelen tervvel összhangzatos. Páros munkára szövetkeztél a Teremtőddel. És életed munkáját siker kíséri. De ha olyasmit teszel, ami Isten világtervével ellentétes irányban halad: balsiker lesz osztályrészed és sohasem lehetsz teljesen boldog, mert hiszen teremtőddel ellentétes irányban munkálkodol."
A hatodik és hetedik munkaévben önálló feladatok elvégzésére vállalkozik, amelyeket teljesen a saját belátása szerint végez. Irányelvei mindvégig Laoce: Tao-Te-King-ben közölt megállapításai maradnak:
"Az a legnagyobb erény, ha törekszünk a fejlődést előbbre vinni; ha alkotunk birtokvágy nélkül; ha cselekszünk jutalmat nem várva és ha lelkünkkel mindjobban felemelkedünk önhitt törekvés nélkül".
     Ki nem elégített egyéni ambíciók már nem dúlják fel a szolgák békéjét. Mellőzések, félreértések nem ütnek sebeket. Tudják, hogy mennél magasabbra jutnak, annál súlyosabb megpróbáltatások által erősíti őket a Király. De mert tisztában vannak azzal is, hogy még a felsőbb síkokon is elbukhat a lélek: állandóan készülnek és a kísértések közepette alkalmazzák a megbeszélt óvó módszereket.
     A hetedik munkaévben az Ő országának a szellemi levegője lesz a természetes táplálékuk. Míg a meginduláskor két óráig tartó összeszedettség is elfárasztotta az együtt haladókat, most egész napon át képesek már Nála lakozni. Csodálatos biztonság lesz az osztályrészük. A szellemi tényeket nyomban áttekintik és uralják. Pontosan ráéreznek a lényegre. Hiszen egyrészt benső életértékeikkel, másrészt szellemi vezetőikkel állandó kapcsolatot tartanak. Egyre nagyobb, tágasabb körben sugárzik szét szellemük. Különösen azok felé fordulnak, akik jelentősebb feladat elvégzésére vállalkoztak. Mélyen átérzik, hogy ezekkel karöltve kell munkálkodniuk, mert ők a Nagy Üdvterv kiküldött irányítói és végrehajtói.
     Tudják, hogy minden eredmény a közös Jót gyarapítja: minden öröm a világösszhangot tetézi; minden megoldott kérdés és szívvel végzett szolgálat: az Ő győzelméhez, diadalához segít.
     Mélyen átérzik, hogy az isteni szellemcsalád tagjai, hogy nem önmagukat, hanem az egész mennyei testvériséget képviselik. Bárhol éljenek és bármihez fogjanak is: a nagy Egész nevében járnak el. Éppen ezért nem az átlagos emberi véleményeket mérlegelik, hanem arra ügyelnek, hogy minden mozdulatukat a Szeretetkirály égi sugárzása hassa át.
     Mert Krisztus kezében futnak össze a szálak. Isten eljövendő országának egyetlen előrevetített közösségéről szóltunk csupán. Holott tudjuk, hogy száz és száz hasonló változatban folyik az építőmunka.
     De egy a kegyelemosztó Szentlélek, s Ő benső szükségletük szerint elégíti meg a Nagy Szellem kicsinyeit.

     Bodnár László A jövendőmondás lélektana és e "világvége" az okkultizmus megvilágításában - című kötetének két fejezetét közöltük. Az első részben az elválasztó ítélet (minősítés és a szellemi helyezettség feletti döntés) kérdését világítja meg saját, egyéni felelősségünk szemszögéből. A második részben megváltozásunkra és a tudatos értékrend kiépítésére ajánlja önmunkálkodási módszerét, amelynek tematikáját is felvázolja, s amelynek segítségével egyetemes emberré válásunkban nyújt segítséget. - Egyébként szellemi kibontakozásunk egyik legfőbb eszközének mondja és ajánlja az önmunkálkodást a régebbi és a legujabbkori, szellemi úton jött tanítások sorozata is.
     Szerző, e munkáját 1935-ban írta s akkor már meg is indította első csoportjaiban "Felszabadító önmunkálkodás" néven módszeres munkáját. 1942-ben pedig már az első tapasztalatokról, Bálint Aladárné, aki Bodnár László szellemi társa és munkatársa volt, könyvet jelentetett meg e címen.
     Bodnár László (1896-1985) pedagógus, filozófus, a szellemtan kiváló művelője, a magyarországi szellemtan egyik oszlopa, a Szeretet Szövetség közösségének megalapítója és vezetője, szellemtani író, 22 kiadott és ugyanennyi kéziratban lévő mű szerzője.
     Módszere alapján azóta önmunkálkodó csoportok tucatjai végeztek figyelemre méltó munkát. Ilyen munkálkodás, több csoportban, jelenleg is folyik.
     A tematika kristályosodása, módszertana és a munkálkodás során szerzett tapasztalatok ismertetésére vissza fogunk térni. A figyelmes olvasó nagy lépést tehet a tudatos szellemi kibontakozás értelmének felismerésében és gyakorlásában. Búcsúzóul álljon itt Bodnár László egy summás megállapítása:
"Nem a kárhoztatás, hanem a felszabadító megváltás a Gondviselés célja."

Kuklis Ferenc