© 2004
Minden jog fenntartva!

Webdesign:
AsztralFény

2002. I. negyedév
TARTALOMJEGYZÉK

Hogyan küzdhetünk sikeresen... * Isten "alaptulajdonságai", mint tökéletesedésünk mintája és végcélja
Két fejezet a "Jövendőmondás lélektana" c. kötetből * A világegyetemnek megnyilvánuló Isten
Tanít a szellemvilág (10. rész) * Ralph Waldo Emerson élete és művei * Paramahansza Jogananda néhány gondolata


TANÍT A SZELLEMVILÁG

Folytatjuk a Mózes IV. könyvéről médiumi úton kapott tanítás közlését.
K.: Körvezető, TSZ.: Tanító Szellem.

KV.: 20,8.: Vízfakasztás a sziklából. Azt tudjuk más igehelyekből, hogy Krisztus a szikla és az éltető víz. Ez a vízfakasztás itt mennyiben tekinthető demonstrációnak és mennyiben volt figyelmeztetés Izrael számára az "észhez térítéshez?" Kérnénk a szellemi értelmezést is, hiszen itt Mózes és Áron is hibát követtek el, aminek később meg is lett a következménye.
TSZ.: Itt nem annyira Mózesről és Áronról van szó, hanem, hogy az Ó- és Újszövetség összefügg. Ez a vízfakasztás kettős értelmű: először is nagyon fontos volt annak a népnek megmutatni, hogy nemcsak a tűzoszlop vezeti őket, hanem Isten minden pillanatban és körülmények között jelen van, gondoskodik róluk, a jelenlétét tudomásul kell venniük. Ezzel a "demonstrációval" az Úr Mózesen keresztül mutatta meg a szándékát, hogy a nép elgondolkozzon ezen. Ugyanakkor szükség volt tiszta ivóvízre és annyira, amennyi egy ekkora tömeget az állataival együtt ellát. Ennek a víznek, amelyet Mózes fakasztott a sziklából a szinte lehetetlen helyzetben, lelki jelentése is volt. Amikor ez a tömeg összegyűlt, látta és megtapasztalta a vízfakasztás csodáját, akkor újfent az Úr felé kellett fordulnia hódolatával. Igaz, vizet is kapott, de ezzel lelki szinten is meg kellett innia a tápláló vizet! Bármiféle hang, gondolat, ami ezt megzavarta, annak méltó büntetése csak később következett be.

KV.: 20,24.: Áron a Meribá vizeinél történt lázadása miatt nem mehet be az Ígéret Földjére. Ez súlyosabb vétség volt, mint az aranyborjúval történt törvényszegés?
TSZ.: Súlyosabbnak, nagyobb jelentőségűnek foghatjátok fel. Ez és az aranyborjúnál történt törvényszegése összegeződve már akkora hiba volt, amelyért Ő ezzel fizetett.

KV.: 21.8.: A póznára tűzött rézkígyóról: "Mindenki, akit megmart a kígyó, életben marad, ha feltekint arra." Miért marad életben, és párhuzamba hozható-e ez Nikodémus történetében a kereszten függő Krisztusra való feltekintéssel? Hiszen mint tudjuk, ott az ad megmenekülést a bűntől.
TSZ.: Bizony, ez a kettő szorosan összefügg. Gondoljátok meg, mit is jelent az, ha valaki hibázott, vétkezett, és ez a bűn belémar, mint egy mérges kígyó, és ha ez a vétke mindig a szeme előtt van, mintegy "póznára függesztve!" Urunk mindenki helyett még a legkisebb vétekért is a kereszten függ, aki Őrá feltekint, annak a saját, sőt a többiek vétke is a szeme előtt van. Akinek ez úgy kerül a tudatába, hogy mindig szeme előtt legyen az elkövetett hiba, az már maga megváltás lehet. De ez nem következhet be.

KV.: 21,21.: A helybéli népek nem engedik, hogy Izrael átvonuljon a területükön, pedig azok semmit el nem vennének, mindenért fizetnének. Mennyiben voltak ezek a népek eszközei Izrael negyven éves kényszer-vándorlásának a pusztában? Mi lehet a szellemi magyarázata annak, hogy az Úr engedélyével legyőzhették az emóriakat és ott megtelepedhettek?
TSZ.: Voltak ott olyan területek, olyan népek, törzsek, amelyek területén áthaladhattak, akár békésen, akár fegyveresen, de ugyanakkor voltak olyanok is, amelyen nem mehettek át. Nemcsak azért, hogy az a bizonyos negyven éves vándorlás bekövetkezhessék, hanem mert ezek a területek olyan tulajdonságokkal is rendelkeztek, amelyen nem volt ajánlatos egy még nem teljesen rendeződött, sőt lázongó, nyugtalankodó csoportnak átmennie. Az Úr így védte őket attól, hogy olyan területen menjenek át, amely nagyobb lemorzsolódást okozott volna, mert az sokkal több baj, mint egy háborús átvonulás véres vesztesége. Ezzel tehát kettős feladatot látott el az a bizonyos nép, az az uralkodó, aki nem engedte át őket, mert közben nyilván keveredtek volna az eszmék, ezért ez egy óvintézkedés is volt. Nektek, akik ebbe a hazába jöttetek, és amelynek hűséges gyermekei vagytok, nektek sem kellett átvonulnotok olyan területeken, ahonnan idegen eszméket, idegen gondolatokat kellett volna átvennetek és felszednetek, pedig ez a veszély fennállt, itt volt, itt van ma is közöttetek a jelen pillanatban is. Az a figyelmeztetés, amelyet Mózes kapott annak idején, hogy át ne menjen olyan területeken, ahol az idegen hatások felvétele a vesztét okoznák: rátok is vonatkozik! Értsétek ezt meg és gondoljátok át. Ha egy közületek észreveszi ezt, az már kettőnek tovább adja és ily módon sokakat lehet megmenteni. Ez is egy bizonyos feladatot jelent a számotokra. Igen, tudom, nagyon sok feladatotok van, és ami rátok hárul, az is nagyon kemény munkával jár, de kihez fordulhattunk volna, ha nem hozzátok?
KV.: Köszönjük a bizalmat, a védelmeteket az elmúlt évtizedek alatt, hiszen megóvtatok minket az idegen eszméktől, ill. többé-kevésbé sikerült ezekből kikerülnünk. Mert mi is sokat emlegetjük az elmúlt negyven évet... Milyen érdekes, hogy mi is negyven évet mondunk, hogy mi is megtettük a "negyven éves vándorlásunkat" ebben az időszakban, és amint most kiderült, mindezt azért, hogy a Szellemi Vezetés megóvjon bennünket az idegen eszméktől! Akik nem akartak "vándorolni," akik magukra vállalva behódoltak az idegen eszméknek, azoknál most látjuk a következményeket.
TSZ.: Gyermekeim! Itt valamit megint közbe kell szúrnom. Az első mindenek előtt a felfigyelés, a rádöbbenés. Mert annyira észrevehetetlen sok dolog, ami napjaitokban mint hatás ér benneteket, hogy fel sem neszeltek rá. Egyik hatás követi a másikat, rakódik egyre nagyobb réteggé, és csak akkor veszitek észre, hogy valami baj van, amikor már súlyos gond annak leküzdése. Tehát az első az észlelés! Utána jön az, hogy ezeket semlegesítsétek, amelyre mindig van mód! A harmadik: mások felé szolgálni, figyelmeztetni azokat is, akik még nem neszeltek fel! Az észrevétel fontosságára szerettem volna felhívni a figyelmeteket. Szinte bombáznak benneteket azok az idegen gondolatok, idegen érzések, amelyek előbb-utóbb hatást gyakorolhatnak rátok, ha erre nem vigyáztok!

KV.: 22,22.: Az Úr elengedi Bálámot Bálákhoz, bár először tiltja neki, később pedig haragra gerjed, hogy elmegy. Miért haragszik meg az Úr, ha Ő engedte meg, hogy elmenjen?
TSZ.: Ti egy valamiről nem tudhattok: útközben olyan dolgok történtek Bálámmal, amelyekről az Írás nem szól, de ezek az események megváltoztatták a koncepciót. Az Ő részéről egy olyan iránytévesztés történt, egy olyan újfajta gondolkozási mód, szándék, akarat, ami egyáltalán nem illett az eredetihez, ami eléje volt tűzve és még jó útirány volt. Ezért kellett a visszatérés az eredeti útirányba, elhagyva a kitérítő akadályokat és szándékokat. Ez nagyon sokszor egyáltalán nem egyszerű. Erről nem kellett volna értesítenünk benneteket, de ti felfigyeltetek rá.

KV.: 22,24.: Az Úr angyala állítja meg a szamarat, "mert veszélyes az út." Az az út, amelyre az Úr maga adott parancsot? Azért, mert Bálám később varázslást, fekete mágiát gyakorolt volna? Miben állt volna ez a varázslás? Az már világos, hogy történtek olyan dolgok, amelyek megváltoztatták a szituációt.
TSZ.: Igen, tudniillik ez az út már nem volt azonos azzal az úttal, itt már minőségi különbségről van szó, mint ahogy a későbbiek folyamán az a bizonyos varázslás jelzi is ezt.

KV.: 22,28.: Bálám szamara életet ment és beszélni is képes. Szeretnénk az állati lélek mibenlétéről, az állati értelemről és az állatok szenvedéseiről felvilágosítást kapni.
TSZ.: Ez úgy is felfogható, hogy az állatok kisebb testvéreitek, hiszen oly sok a közös bennetek. Az ő szenvedéseik tulajdonképpen hasonlatosak az emberi szenvedésekhez, de ti annyival vagytok tudatosabbak, hogy ezeket a szenvedéseket el is tudjátok kerülni, ők nem. Az pedig, hogy Bálám szamara beszélt, nem csoda. Csak egy egész kis, általatok is ismert közhelyet mondok: közületek sokaknak van kutyája és szinte "beszélni" lehet vele, "értem, amit mondani akar." Vagy: "csak ránézek, és tudom, mit akar." Igen, az állatok tudnak beszélni! Nem szavakkal, de még a szavaknál is nyilvánvalóbb ez azoknak, akik szeretik és ismerik az állatokat. (Mosolyogva) Némelyikőtöknek nincs füle a hallásra, de vannak köztetek olyanok, akiknek van, sőt olyanok is, akik direkt ezzel foglalkoznak.

KV.: 23,11.: Bálák neheztel azért, hogy Bálám nem rontotta meg Izraelt. Szokás volt-e abban az időben a megrontás, a megátkozás? Függött-e ez a helytől, ugyanis Bálák mindig más helyre viszi Bálámot, hátha majd ott sikerül?
TSZ.: Az Ószövetség nem is egy helyen foglalkozik a fekete mágiának nevezhető rontással. Ez abban a korban általános, elterjedt dolog volt, nagyon jól ismerték azt, hogy a fekete mágia mennyire hatásos. Aki egy egész népnek, egy tömegnek akart ártani, nem is folyamodhatott volna máshoz, mint ehhez a módszerhez. Mindazokat, akik a fekete mágia alkalmas művelői voltak, természetesen nagyon keresték és nagyon meg is fizették. Túlságosan nagy volt a csábítás a számukra ahhoz, hogy ne vállaljanak el ilyen munkát! El is vállalták sokan, itt is ilyen esetről számol be az Írás.

KV.: 24.1.: "Bálám nem folyamodott varázsláshoz, mint azelőtt." Tehát, amit eddig tett, az az volt? Lehet-e az Urat kérdezni varázslással, fekete mágiával?
TSZ.: A mágia - mágia, erő és hatalom, akár egy emberrel, akár tömegekkel szembe irányítják. Ennek az erőnek a működése a mögötte lévő szándéktól, akarattól függ, hogy az fekete-e, vagy sem? Ezt nektek nem kell magyaráznom. Bálám nem csak alkalmas, de képes is volt ilyen erők mozgatására, és hogy ezt jóra vagy rosszra használta-e, az az ő fejlettségi szintjétől függött. De az is, hogy ezek az erők milyen eredményt értek el: rosszat-feketét, vagy jót-fehéret. Ebben az esetben is erről van szó.

KV.: 23,27.: Bálák más helyre viszi Bálámot, hátha ott tud átkot mondani Izraelre. Ismerve az egyes helyek energiarezgését, elképzelhető-e a változás Bálámnál, más rezgések között valóban mondott volna-e átkot, hiszen azt állította, hogy csak azt fogja mondani, amit az Úr ad a szájába.
TSZ.: Bálák nagyon jól tudta, hogy a nem éppen jó célzattal a gondolkodásmódjának, szándékának más helyzetébe akarta eltéríteni Bálámot. Ebbe az is beletartozik, hogy Bálám helyileg is változzon meg, nemcsak testében, hanem gondolkozásmódjában is más helyzetet fogadjon el, más indulattal, más elhatározással és másként hajtsa végre az eredeti elképzelését.

KV.: 23,29.: "Bálám hét oltárt építtet Bálákkal." Ez a hetes szám azt sugallja, hogy ezzel Bálám Bálák belső világát, hét szintjét akarja kitisztítani, megváltoztatni
. TSZ: Hét különböző rossz felfogását, különböző gondolkozásmódjában jelenlévő hibáját. Mindegyik egy komoly, kemény áldozati helyet jelképez, mindegyikért külön meg kell hozni a maga áldozatát, megszentelését, ezzel egyúttal a maga kitisztítását. A hetes szám nagyon sokat jelent és jelentett abban a korban. Mindenki nagyon jól tudta, hogy Bálák szellemi fejlődésére a kezdeti legrosszabb dologtól egészen a magasságig tisztázni kellett mindezeket. Elvégre ő volt az, aki rosszat akart, tönkrezúzni sokakat; neki magának is meg kellett javulnia, változnia. Sajnos, éppen elég Bálák akadt még rajta kívül is. Azzal, ha ő maga a rossz tulajdonságaiból kivetkőzik és megjavul, akkor az a többi Bálák számára is elgondolkoztató. Ezért volt a hét oltárnak értelme, mert azokat nemcsak ő járta be, hanem mások is látták, figyelték, és elgondolkozhattak egy kicsit a maguk hét oltáráról.

KV.: 24.22.: "Mégis megsemmisül Káin, amikor fogságba viszi Assur." Kikről van itt szó? Káin utódairól? Így záródna Káin és Ábel története? Hiszen Káint jellel védte az Úr, hogy aki rátalál, ne pusztítsa el, itt viszont: "mégis megsemmisül Káin." Ezzel záródna a kör?
TSZ.: Így is felfogható, hiszen Káin akkor már régen nem létezett, de létezett a fiaiban, utódaiban, és létezik mind a mai napi utódaiban is a gyilkos hajlam. Az irigységből, elégedetlenségből és egyéb indokokból elkövetett gyilkosságokra hajlamos ember a mai napig is Káin utóda! Akik ott, ebben az esetben fogságba kerültek, megölettek, meghaltak: nyugodtan felfoghatjátok úgy, hogy azokon Káin végzete teljesedett be, mint ahogy mindig be kell, hogy teljesedjék!

KV.: 25,7.: Az idegen eszmét hozó nők legyilkolása. Az előbb beszéltünk az idegen földön való vándorlás veszélyeiről, ez azzal analóg eset, az idegen eszmék terjedésének megakadályozására kellett megölni őket. Ezzel kapcsolatban huszonnégyezer halottról olvasunk, akik az elpártolás miatt haltak meg. Ezek valóban meghaltak, vagy csak - mint azt egy előbbi tanításból tudjuk - kirekesztettek lettek? A Szentírásban ugyanis véres történetek is vannak.
TSZ.: Ebben az esetben itt megint arról van szó, hogy azok, akik a rossz és hamis eszméket, a megrontásokat hajlamosak voltak befogadni, azok természetesen elkülöníttettek és az emberi élet lezárultával haltak meg, és nem valami véres leszámolás útján. Az idegen eszméket befogadó fél megint a nő, mint ahogyan az volt először is, a bukás alkalmával. Megismétlődik az az eset, és mint ahogyan akkor: az emberszellemek széles tömegeinek megrontásában megint a nő, a befogadó fél volt a vétkes, csak ez itt egy szűkebb körben történt meg, mert hiszen a huszonnégyezer ember nem az emberiség teljessége. Megint egy női lélek az, aki idegen eszmékkel tömegeket fertőz meg, akik hajlamosak azt befogadni, és nem volt véletlen az sem, hogy befogadták. Akiben csak egy kicsi hajlandóság is van arra, hogy a rosszat, az átgondolatlant, a neki jobban tetszőt, az ő ellentétes vonásainak jobban megfelelő eszméket vegye át, fogadja be, annak számára előbb-utóbb szellemi halálban lesz része.

KV.: 26,1-4.: A népszámlálásnál nemzetségek szerinti felsorolás van. A Szentírásban több helyen is olvashatunk ehhez hasonló felsorolásokat, amelyek látszólag adattömegek, de ezeknek valószínűleg sokkal mélyebb szellemi értelmezése lehet.
TSZ.: Ez a népszámlálás nemcsak a számszerű értékek felsorolása, itt az Úr népéről van szó, aki Neki elkötelezett, aki az Úré, oda tartozik, ezeknek a számbavétele volt ez. Nem olyan biztos, - mondjunk most egy átlagszámot - hogy egy együtt haladó százfős tömegből mindenki az Úré! Annak csak egy része az Övé, tehát ez egy lelki, szellemi számbavétel is volt. Akkoriban még túl nagy jelentősége nem volt, hogy pontosan tudják: szám szerint mennyi ember és állat tartozik ahhoz a tömeghez, amelyet mozgatni, vándoroltatni kellett. Ez a számbavétel is más volt, és más volt az, melyet Heródes csinált később. Más ez, és más az a számbavételi törekvés is, amelyet az Úr rendel el, vagy amit az emberi gondolkodásmód és szempont végez. Tudtok olyan számbavételről, amelyért haragszik az Úr, és tudtok olyanról, amelyiket elrendel.

KV.: 26,60.: Nádáb és Abihú idegen tüzet vittek az Úr elé. Itt az idegen tűz nyilván az idegen eszme, ezért kellett elpusztulniuk, amikor visszacsapott a láng. Ha ezt az idegen tüzet mint áldozatot viszik az Úr elé, hogy az Ő színe előtt égjen el, akkor sem vihető oda áldozatként? TSZ.: Nem. Ha valaki az áldozatot az égőáldozati oltárra helyezi, azon nemcsak az áldozati állat húsa ég el, hanem az áldozónak a gondolkodásmódja, érzései, lelki állapota is. Ezt fejezte ki abban a korban az áldozathozatal. Az idegen tűz, idegen eszme az Úrnak nem kedves. Amikor abban a csoportban és éppen a papok között támadt az idegen tűz, idegen eszme, akkor ha oda bárki is jó szándékkal, tiszta lélekkel hozott volna áldozati állatot, azt ez megfertőzte volna! Ezért volt szükség arra a bizonyos kicsapó tűzre, hogy ilyen ne fordulhasson elő. Az áldozópap tisztasága, az ő tiszta tüze is beszámít az áldozatnál, az nem független tőle. Ha a pap nem tiszta: fertőz! Ennek a fertőzésnek a kiküszöböléséről szól ez a történet.

KV.: 27,12.: Nem csak Áron, de Mózes sem mehet be az Ígéret Földjére a Meribá vizeinél való magatartása miatt. Ezt azért is jó tudnunk, mert az egyházak magyarázata szerint Mózes azért nem mehetett be oda, mert védelemből agyonütött egy egyiptomi szolgát.
TSZ.: Nem, nem erről van szó! Mózes hatalmas népvezér, Isten küldötte, de ő is ember, emberi hibákkal fertőzötten. Ő, aki egész népének vezetője volt, azért elkövetett hibákat is, amelyekért ezt a büntetést kapta. Ő már igen idős, hajlott korú ember volt, amikor beléphetett volna az Ígéret Földjére. A népet elkísérte, elvezette a kapuig, de oda már nem tehette be a lábát. Emberi hibáiért kapott emberi büntetése volt ez, és csak az ember volt ezért szomorú és elkeseredett, de Mózes, a hatalmas szellem, nem. Hiszen Ő diadalmas volt, végrehajtotta azt, amire rendeltetett. A szellem természetesen a maga jutalmát látta, és a bűnös ember-Mózes volt az, akinek kívül kellett maradnia a határon.
KV.: Ismert az a történet, amikor elhívja az Úr Mózest, de Ő állandóan szabódik elfogadni azt. A Szentírásban az áll, hogy egy éjszaka rátámad az Úr és a felesége menti őt meg azzal, hogy a fiát gyorsan körülmetéli és ezt a jelet dobja az Úr elé.
TSZ.: Ebben az esetben Mózes pontosan úgy viselkedett, mint később egy másik próféta, aki nem akart Ninivébe menni. Az Úrnak lehet ellenállni, de nem büntetlenül! Viszont itt nemcsak a férfi Mózesről van szó, hanem a teljesről, akiben már a női oldal is benne van. Amit a férfi vétkezne, azt a nő igyekszik helyrehozni és ezzel az egyensúlyt helyreállítani. Nagyon sok olyan rétege van az Ószövetségnek, amelynek áttanulmányozása még előttetek áll, amikben sok-sok kicsi, de mindenre rávilágító részlet van. Ezek a számotokra annyi jó gondolatot, lelki emelkedettséget adnak, hogy nem győzünk figyelmeztetni benneteket: mindig szívvel és ésszel olvassatok, és akkor előkerülnek olyan finom kis részletek, amelyek ma, itt, nektek segíteni tudnak. Nem akarlak elijeszteni benneteket azzal, hogy mindig egyre több írásra, olvasásra serkentelek benneteket, de egyre jobban be fogjátok látni, hogy mennyire nem felesleges a figyelmeztetésünk.

KV.: 27,16-18.: Józsué viszi be Izraelt az Ígéret Földjére, de őróla, illetve arról, ami miatt ezt a megbízatást kapja, tulajdonképpen alig olvashatunk valamit a Bibliában.
TSZ.: Az Úr Mózesnek adta a megbízatást, mert ő volt a kiválasztott a születése pillanata óta. Ugyanígy kiválasztott volt Józsué is, de ő a második ember. Mózes volt mindig, minden körülmények között a vezér, az egyes számú, ezért Józsuéról részleteket nem fontos tudnotok. Az ő elhívatása mintegy magától, természetszerűen, egy finom átmenettel következett be, ezért nem volt fontos azt leírni, de ő is hatalmas munkát végző, elhívatott utóda Mózesnek.
KV.: Párhuzamot látok azzal, hogy Jézus tanítványai közül is csak néhányról szól a Szentírás. Van, akinek a működéséről semmit sem tudunk, pedig óriási jelentőségű volt a munkásságuk.
TSZ.: Az Újszövetségben nem olyan elhívatottságról van szó, mint ahogy Józsué jobbkeze volt Mózesnek, hanem többről. A Tanítványok mind egyformák, egyformán hatalmas feladatot láttak el, mindnek más-más jellemvonása, adottsága, tulajdonsága volt ugyanahhoz a hatalmas feladathoz, de amíg közülük néhánynak családját, gondolkodásmódját, történetét ismeritek, addig a többiekről, akik ugyanúgy dolgoztak, nem szükséges bővebbet tudnotok. Ne hiányozzon számotokra az, hogy őket nem ismeritek annyira, a hatásukat, tanításaikat kell ismernetek, Urunk tanításait, amellyel ők szétszéledtek a nép között, - ezeket fontos ismernetek!

KV: 28,17.: Hét napig kovásztalan kenyeret kellett enni. Ez nyilván az "idegen kovásztól," az idegen eszméktől, szellemiségtől való teljes megtisztulás szimbóluma és az Újszövetségben ismerjük fel ennek teljes jelentőségét. Miért éppen hét napig nem szabad kovászosat enni, és ez a hetes szám révén mennyiben függ össze a számmisztikával?
TSZ.: Ez itt egy kerek kör, egy teljes ciklus, ha az időt vesszük. A kovászerjesztő, és nem biztos, hogy a jót erjeszti. Azokról a hatásokról van itt szó, amelyek olyan folyamatokat, erjedést is indíthatnak el, amelyek nem kívánatosak fizikai és lelki-szellemi szinten sem. Ennek a bizonyos tisztulásnak nemcsak lelki, szellemi szinten kell lezajlania, hiszen teljes összhang van a test és a magasabb szintek között. Ezért volt az, hogy aki ezeket a rendelkezéseket nagyon lelkiismeretesen betartotta, az tulajdonképpen egy lelki erőről, tisztulási szándékról tett tanúbizonyságot és meg is erősödött benne. Nemcsak egy egyszerű ételről van itt szó, hanem sokkal többről: szándékról, kitartásról, hűségről, bizonyos erjesztő folyamatok kiküszöböléséről, tehát ezt nem úgy kell értelmezni, mint egy egyszerű egészségügyi, vagy étkezési szabályt.

KV.: 29,12-39.: A sátoros ünnepről olvashatunk, ahol az első napon tizenhárom bikaborjút, aztán naponként mindig eggyel kevesebbet kellett áldozni. A hetedik napon hetet, a nyolcadik napon viszont már csak egyet, és a többi állatot is mind hasonló számban és sorrendben. Miért ennyit és miért csökkenő sorrendben kellett áldozni? Mi volt ennek a jelentősége akkor és ma, a mi számunkra?
TSZ.: A ti számotokra már kevés. Bizonyos fokú számmisztikai jelentősége volt, de nem ez a lényege, hanem az engedelmességre szoktatás, a nevelés és annak megerősítése. Amikor törődniük kellett azzal, hogy melyik napon, milyen sorrendben, számban, és hogyan történjék az áldozat bemutatása, akkor abban az időtartamban végig jelen volt az egész népesség figyelme. Ez egy kibővített, hatalmas figyelemlekötés volt, ami nem a mindennapi élet küszködését jelentette, hanem egy kis "magasabban tartást," mert nagyon összeszedettnek, figyelmesnek kellett lenniük. Ez volt a lényeg: a lelki jelenlét és nem az állatok odaáldozása.

KV.: 30,14.: Miért az apa, vagy a férj teszi érvényessé, illetve érvénytelenné a nő fogadalmát? Ez már összefügg azzal, hogy elkezdődött a patriarchális rend? Mi az oka annak, hogy egy napig a nő felelt a fogadalmáért, de azon túl a férj, vagy az apa? Ha az Úr törvénnyel szabályozta a nők önmegtartóztatási fogadalmát, - ami akkoriban általánosan elfogadott dolog lehetett - akkor mi indította a nőket erre a fogadalomra? Kizárólag a tiszta, szent életre való törekvés? Erre az egészre miért a férj, vagy apa mondta ki a "szentesítést"?
TSZ.: Egy kicsit vissza kell térnünk az előbb említettekre, amikor a női, a befogadó félről szóltam nektek. Amikor abban a korban egy nő fogadalmat tett, azt minden körülmények között valami jóért, nemesért, tiszta és fontos dologért tette, mert akkor már nemcsak az idegen eszmék behordása volt a nők részéről, hanem nagyon kezdett terjedni a jó női befogadottság is. Tehát ha egy rövid időszakról, egy napról volt szó, az az ő dolga volt, de amikor valami jelentősebb, nagyobb felajánlásról, valami nagyobb jónak a kikönyörgéséről, az már nem csak az ő dolga, hanem a férfié és a nőé, a kettőé együttesen. Egy nap kevés idő, az magánügy, de ami a másik felet, a férjet vagy apát, a család többi férfitagját is érintik, abban természetesen a férfinak is részt kell vennie, bizonyos fokig az ő engedelmével, ráfigyelésével és a jó eredményekben való részvételével is. Ez így van ma is: azok a nők, akik csak magukért vállalják az önmegtartóztatást, az a magánügyük, de amikor családjukért, a párjukért, pláne ha egy kicsit nagyobb közösségért vállalnak valamit, akkor az bizony nemcsak az ő, nemcsak egy ember dolga, hanem kihatással van a többiekre is. Itt nem jogról van szó, nem arról, hogy a férj vagy apa engedélyezi-e a patriarchális jogánál fogva, hanem arról, hogy tudomása legyen róla, és ezzel ő is részesüljön ebben, nemcsak az eredményekben. Hiszen ha tud róla, a figyelmét ő is ott tartja. Ha a férj, vagy apa megakadályoz valami jót, akkor az már az ő felelőssége.
KV.: Miért csak a nőket kellett megölni a csábításért? A férfi nem volt felelős az ilyen tettéért?
TSZ.: Pontosan ugyanúgy felelős, de a súlyosabb vétek mindig a befogadó félé, a nőé. Itt megint csak nem valóságos megölésről van szó - bár meg kell mondanom, hogy előfordult olyan túlkapás is, aminek fizikai halál lett a vége - hanem amikor egy közösség előtt egy nőről kiderült, hogy mit követett el, annak valósággal halál volt abban a közösségben tovább élnie, hiszen soha többé nem volt olyan embernek tekintve, mint annak előtte. Még manapság is, ha egy nő elkövetett egy ilyen vétket, vagy bármit, amit annak tartott a közösség, annak a számára az majdnem a halállal volt egyenlő, veszedelmesebb és szörnyűbb volt életben maradnia ezután! Haláláig úgy érezhette, hogy ő a társadalomban, a családjában - halott. Így kell ezt értelmezni, nem fizikailag, bár a történelem folyamán olyan is bőségesen előfordult.

KV.: 31,8.: Bálámot fegyverrel ölték meg a midjániták elleni harcban. Mi ennek a szellemi magyarázata, hiszen Bálám nem mondta ki az átkot, de a midjáni asszonyok Bálám tanácsára csábították hitszegésre Izrael fiait, tehát történt azért egy komoly félrecsúszás. Az egész Bálám-problémáról: a személyéről, szerepéről, működéséről és hatásáról kérnénk tájékoztatást.
TSZ.: Bálám egész történetéből jól tudhatjátok, hogy Ő egy jó indíttatást, jó parancsolatot kapott, melyet eredetileg végre is akart hajtani, de egy kicsit letért az útjáról. Azokkal a szellemi fegyverekkel, amelyekkel Ő ártott éppen az imént említett esetben is, nem volt annyira fehér bárányka, mint amilyen lehetett volna. Nem őneki voltak foltjai, hanem a kezében voltak olyan fegyverek, amelyekkel a társainak, Izrael fiainak nem a testén vágott sebeket. A fizetsége, a működésére adott fizikai válasz volt az, ami Őt érte, és ami a tábor fizikai életéből őt kiemelte. Amit szellemi vonalon rombolt, vágott, sebzett, az érte visszahatásként, saját fizikai valójában. A szellemi világban feldolgozva, ezt egy hatalmas tanulságként vehette és szolgált mindazok számára is, akik az Ő történetét tanulmányozhatták. Az elkövetett hibák nemcsak szellemi, hanem bizony fizikai síkon is visszaütnek. Ez gyakori dolog, egy mondatban ez a rövid tartalma ennek a történetnek.

KV.: 32,18.: Mi a szellemi magyarázata annak, hogy Gád, Ruben és Manassé törzsének fele a Jordánon innen, Gileádban telepedett le, és azt tekintette örökségének? Ugyanakkor elmennek a többi törzzsel a harcot megvívni az Ígéret Földjéért és - bár azután visszatértek - így nem vétkeztek az Úr ellen, mert teljesítették kötelességüket. Miért oszlik meg Manassé törzse? Mi a magyarázata annak, hogy két és fél törzs itt marad, a többi pedig bemegy az Ígéret Földjére?
TSZ.: A törzsek mindegyikének volt egy-egy egyedi szelleme, egyedi lelki vonása, tulajdonsága. Manassé törzsének felét azért kellett elvinni, mert képviselnie kellett egy bizonyos magatartásformát, egy bizonyos lelkiséget ott, azon a helyen. Hogy miért volt erre szükség? Én most csak egy hasonlatot mondok nektek, magatok fogtok rájönni. Itt, a ti országotok valamikor "kerekebb" volt, mint ma. Messze keletebbre lakik testvérnépetek, a hegyek között, akinek pontosan az volt a feladata, mint annak a bizonyos két és fél törzsnek: egy támadás ellen a többség védelme, mint egy előretolt katonai réteg. Annak a nagy tömegű kiválasztott népnek ne lett volna szüksége egy esetleges támadás esetén egy előzetes védelmi csoportra? Erről van szó. Azoknak a csoportoknak, azoknak a törzseknek, amelyek ezt vállalták és erre voltak alkalmasak, azoknak szükségük volt azokra a bizonyos manasséi tulajdonságokra, de azoknak is, akik az ő védelmük mögött voltak nagy tömegben. Ezért lett ez a két törzs szétválasztva, de nem volt olyan nagy a távolság közöttük, hogy ez a két fél ne érintkezhetett volna egymással. Egy maradt, de mégis két helyen teljesített szolgálatot. Látjátok, ez nagyon is érthető, és itt is, ami közöttetek van, ugyanígy történt az évszázadok alatt. Nem egy olyan esetről tudhattok, amikor az a bizonyos kis őrség-nép volt az, amelyik felfogta a kívülről jövő támadások első erejét, hogy legyen ideje felkészülni a mögöttük lévő "nagycsaládnak." Ők is teljesítették a szolgálatukat, mint ahogyan teljesítették azok ott, a Jordánon túl. Lelküknek egy része éppúgy véd és termékenyít titeket most is, mint egykor, karddal a kézben.

KV.: A 34. rész szerint miért kellett olyan nagyon pontosan kijelölni az Ígéret Földjének határait?
TSZ.: A környezetet, de a környezeti hatásokat és azokat az idegen gondolatokat is jelzik, amelyeknek nem szabad behatolniuk, és amelyeken nekik sem tanácsos átmenni és beolvadni. Ezek a határok nem csupán földrajzi határok, nemcsak a népek törzsi, letelepedési határát jelölték ki, hanem azt a határt is, hogy ne keveredjenek, és ne vegyenek át egyik oldalról sem olyasmit, amire egyáltalán nincs szükségük. Ez így fogható fel.

KV.: 35,21.: Mért volt engedélyezve a vérbosszú, sőt előírás a rokonok számára? A "szemet szemért" könyörtelensége ez?
TSZ.: Is-is.Amikor ez a rendelkezés jött és szokásjoggá vált, nem annyira a Karma-törvény érvényesült, - hogy a rosszra rossz megtorlás következzék - mint az, hogy ezeket a gyilkos ügyeket le kellett zárni úgy, hogy a bűnös bűnhődjön, egyúttal a saját maga tanulságán túlmenően a többiek számára is egy nagy tanulság és visszatartó erő legyen. Megfelelő testület nem lévén, annak a megöltnek, a megsérültnek a közeli hozzátartozóira kellett ezt bízni, akik természetesen a családjukat, a törzsüket ért sérelmet ugyancsak buzgón igyekeztek rendezni. Nem fizetségért, hanem éppen azért, mert őket személyükben, törzsükben is sérelem érte. Egy bizonyos fokú praktikum is van benne, azon kívül hatalmas szellemi, lelki nevelőerő. A későbbi évszázadok folyamán úgy alakult, úgy rendeződött, hogy a vérbosszú szörnyű szokására nem volt már szükség. Volt egy átmeneti idő, amikor lassan elhalt, de elmaradottabb szemléletű személyeknél, társadalmaknál mindmáig él. Ezeknél nem az emberséges gondolkozásmódon alapuló szokások vannak, hanem mintha még mindig a sivatagban, a pusztában vándorolnának, függetlenül attól, hogy időközben kulturális máz is rakódott rájuk.

KV.: 35,28.: Csak a főpap halála után térhetett vissza a gyilkos a saját földjére. Itt Krisztus bűnöket megváltó kereszthalálára is gondolnunk kell? A főpap halála előtt nem fogadható el váltságdíj a hazatérésért, tehát addig nincs megbocsátás?
TSZ.: Ez egy sokrétű kérdés. A főpap tudván, hogy mit követett el az a gyilkos, és ha egy olyan ítéletet hozott, hogy az ilyen ember kirekesztendő a nép közül, mint valami fekélyes testrész, akkor nem adhatott a saját szavával ellentétes, visszavonó parancsot azzal, hogy: pardon, meggondoltam a dolgot! De amikor ő elhunyt, eltávozott, tovább már nem volt felelős a visszaengedésért, visszajöhetett az a bűnös, aki akkor már nem volt egészen ugyanaz az ember, mint akit száműztek. Folytathatta a fejlődését, a javulását, az életét ott, ahol abbahagyta, úgy, mintha nem zavarta volna meg az a szörnyű esemény és nem kapta volna meg érte azt a nagy büntetést. Mert kirekesztve népéből, családjából, ez egy nagyon kemény büntetés volt.

+  +  +
Összeállította: Kotányi Ottó