|
MEDDIG KELL A MÁSIK EMBEREN SEGÍTENI?
Sokszor merül fel a mindennapi életünkben, hogy meddig kell valakit segítenünk, testileg-lelkileg egyaránt. Ennek módjáról, mértékéről hangzott el a közelmúltban kapott alábbi szellemi tanítás.
TSZ: Tanító Szellem, KV: Körvezető.
KV: A lelki-szellemi törvények szerint élni akaró ember, de még a polgári emberiesség is, a mások segítését, támogatását tanítja. Meddig kell ezt gyakorolni, mikor válik öncélúvá, sőt, esetleg a megsegített kárára is, nemkívánatos életvitelét segítve. Meddig felel a segíteni akaró a másikért, hogyan lehet biztosan eldönteni, hogy az esetleges visszavonulás, elbocsátás mindkét oldal érdekében szükséges, nem csak emberi lustaság, nemtörődömség, önsajnálat. A változtatás szükségszerűségét felismerőnél mi az, ami mégis gátolja a cselekvésben, mert ahogy ő mondja, az agyában valaminek át kellene kattannia. Tudja, világos a számára, hogy változtatnia kell, de nem tudja megtenni. Épp a fizikai agy nem tudja megtenni azt, amit már felismert és megértett?
TSZ: Bizony nem! Itt megint a kettősség jön elő: a polgári szemlélet, ahogy minket neveltek, és a szellemi indíttatás valakinek a segítésére. Igen ám, de nagyon sokszor megtörténik, hogy az egyébként dicséretes módon segíteni szándékozó nem aszerint segít, ahogyan a másiknak szükségszerű és építő lenne, hanem úgy, ahogyan elképzeli, és ő tartja jónak. Felfogott ez a kettősség? Nem úgy, ahogyan a másiknak hasznos lenne, hanem ahogy ő határozza meg, hogyan kellene tenni. Ez egy mellékág! Az, hogy ez meddig történjen, az is meglehetősen összetett kérdés, amit a következőre egyszerűsítünk: az egyiken való segítés semmi körülmény között nem lehet a segíteni akaró kárára és hátrányára! Itt a választóvonal. Abban a pillanatban, hogy akár testi, lelki, bármiféle kárára történik a magát önfeláldozóan segíteni akarónak, semmi körülmények között, sem szellemileg, sem társadalmi-polgári felfogás szerint, sem az öntörvénye szerint nem folytathatja tovább, mert az alacsonyabban álló nem is mindig segítségre szoruló. Ha valamely okból gyengébb állapotú, akkor lehet testvéri segítséget adni, de nem a végtelenségig! Nem lehet, mert a segítővel történik rossz, azt rántja magával, és akkor már két segítségre szoruló van. Az egyik csak azt hiszi, hogy ő segítségadó! Meggondolandó! Amikor a másik mellett már olyan leromlott helyzetben van, hogy csak egyetlen gondolat tartja fenn: "én segítő vagyok," ez egy álságos dolog, mellék ösvény.
Amikor valaki segíteni akar a gyengébbnek, a bajban lévőnek, bárkinek, nem elég, hogy ő maga nem károsodhat azért, hanem meg kell találnia azt a határvonalat, amikor lassan visszavonul. Hirtelen szakítás, váltás semmiben nem jó, mert rossz ellenhatást hozhat létre. A segélyt adónak nagyon okosan és intelligensen meg kell állapítania magában, hogy elért arra a pontra, amikor többet nem tehet, mert az már rossz mindkét oldalra. Tehát visszavonul olyan óvatos, finoman lassú leépítéssel, mely egyrészt a maga erőit visszaadja, visszatáplálja azt, amit eddig veszített, mint segélyadó, másrészt a másik oldal jobban rá van kényszerítve arra, hogy a maga lábára álljon. A folytonos segítségnyújtás félrevezető, mert tovább gyengít, nem eredményt, hanem még nagyobb gyengeséget, segítségre szorulást hoz létre. A kivonulással a megsegítettnek rá kell döbbennie arra, hogy a maga lábára kell állnia. Ha valaki függőségi helyzetet alakított ki a másikkal, azt mind a két oldalról fel kell bontani, mert kétoldalú. Az egyik folyton csak kap és kap, kezét nyújtja, hogy a segélyező adjon bármit is, a másikban pedig kialakult és szokássá lett, hogy saját magától vált függő helyzetűvé. Függőségbe adta magát azzal, hogy neki, mint segítőnek, mindent meg kell tenni és adni. Ennek a kettős függőségnek a felbontása nem megy sérülések nélkül, ezért kell a lassú, okos módon egyiknek is, másiknak is talpra állnia, önmagáért kötelező álláspontokat kiépítenie és végrehajtania. Van még valami ebben a nagyon sokfelé ágazó kérdésben?
KV: Talán pontosításul: azt mondtad, hogy ezt nem lehet hirtelen megtenni, és ez igaz is. Csakhogy a lassúság is válhat öncélúvá, hogy a segíteni akaró azzal még továbbra is adhassa a segítséget. Tehát ezt a lassú leépítést is el kell helyezni az időben.
TSZ: Így van. Figyeljetek: a lassúságból a félelem hallatszik ki, az pedig jó megoldást nem ad, mert azon túl kell nézni. Egyáltalán nem félelmetes a lassú, de következetes szakítás. Tökéletesen betartható határidőt nem lehet kitűzni, mert minden eset más, különféle súlyossági fokú. Értsétek meg, hogy nem a segélykérő oldaláról beszélünk, itt a fő a segítségnyújtó, annak az állapota, a megszokott segítségnyújtási függőségi helyzete. Önmaga véleményétől, szokásaitól, bevett rögzüléseitől kell, hogy megszabaduljon, ne függjön attól, hogy neki mindig segítenie kell. Amilyen mértékű az ő rögzülése, olyan türelemmel kell legyen maga iránt. A szakítás egy folyamatos dolog. Ha ez van szem előtt tartva, és hogy szigorú kitartással, napról-napra, esetről-esetre, gondolatról-gondolatra következetesen hajtja végre, akkor nem lehet magában megtűrni a megállást, hogy: "talán ezt nem kellett volna," vagy valami hasonló szempont előkerüljön. Ha megy a folyamattartás, nem lesz kérdéses az időbehelyezett lassúság, nem az lesz a szempont, hogy lassan csináljam. Ez tévedés! A jobb kifejezés, hogy fokozatosan és folyamatosan, mert nem a lassúság terem értéket. Nem a másikhoz, hanem önmagához kell szigorú következetességgel lennie, ha ebből a helyzetből ki akar kerülni, ő maga megerősödni, helyreállni, és ezzel a másiknak is jót tenni. Folyamatos, következetes véghezvitellel, építő szándékkal mind a két oldalra!
KV: Mi mondja meg, mi az a belső hang, vagy külső jel, hogy a szellemi felfogás szerint is vissza kell vonulni? Mi az a belső indíték, amivel ezt elkezdi, nem lebénítva saját magát azzal, hogy: hátha szellemileg még nem kellene, ez csak emberi felfogás, restség, önsajnálat.
TSZ: Ha az az álláspont merülne fel, hogy önmagát restnek, lustának, nemtörődömnek próbálja beállítani, az nagyon rossz jel, amire adandó alkalommal figyelmeztetni kell az illetőt. Ez tipikusan a mindennek gátjátvető és akadályozó önleértékelés, nem a saját értékének tudata! Ha saját magát értékeli le, hogy: "akkor én rosszat teszek, mert lusta vagyok, én vagyok az, aki szakítani akarok, pedig nem szabadna, mert kötelező a segítés," akkor ez az önérték-tudatnak a lerombolása. Miből álljon a talpára, ha nem a saját önértékének a tudatával? Anélkül kiszolgáltatottja annak a másiknak, nem a talpán áll, hanem a földön hever! A saját értékének, elszánásának és jóakarásának a tudatában kell legyen. Azt kell felfogni, hogy az örökös segítségadás nem egy jó tulajdonság, nem önérték. Meglepő?
KV: Azt hiszem, ez megint a varázsszó: az önértékelés.
TSZ: Az önérték-tudat: Ki vagyok én? Én erős akarok lenni, de nem abban, hogy a másikat örökösen a hátamon viszem. Megérdemlem, hogy a talpamra álljak, mert most a földön vagyok, különben ez a kérdés fel sem merülhetett volna. Valaki a földön van és szeretne talpra állni, de még nem tudja, hogy csak önmagába kapaszkodva teheti meg. A saját értékének, a saját jóvoltának, a saját épülésének és megerősödésének segítségével tud csak jó szívvel másokon segítni. Fel kell tenni a kérdést: "Csak egyetlen személy van, akin segítenem kell, és aki maga mellé ránt? Majd ha megerősödöm, talpra állok, akkor bőven adhatok más rászorulónak is." Ez a szűkkeblűség csak egyre koncentrál, és ez lekötés, merevedés, tönkremenés.
KV: A kérdés második része, hogy aki ezt felismerte, emberi agyilag már tudja, hogy nem jó, amit csinál, felismerte a változtatás szükségességét is, mi gátolja mégis ebben, amikor azt mondja: "Az agyamban valaminek át kellene kattannia." Épp a fizikai agy nem tudja megtenni azt, amit már megértett és elfogadott?
TSZ: Semmi körülmények között, mert a fizikai agy a földi életben szereplő, un. felszíni tudatnak a gondolataival és határozataival jött erre rá. De éppen azért került ilyen veszély helyzetbe, mert nincsen kapcsolata önmaga felsőbb tudati szintjével. Pedig az mindenkinek kiépíthető az un. meditációs módszerrel, a csend-gyakorlattal, amikor megszólal benne egy vágy, egy irányítás, egy érzés, ami már másféle, mint a felszíni, és amit a földi agy gondolkodásával már tud. Itt a kétféle tudatműködésről van szó. Ez a felszíni gondolkodás mindent felmérve, értékelve rájött, hogy ez nem vihető tovább, mert a semmibe visz. Ugyanakkor az a bizonyos átállás a másik oldalra, mely eredményesen vezetheti tovább az összes többi működését, nincsen még kiépítve. Ezt mondtátok úgy, hogy "át kellene kattannia" a másik oldalra. Ennek a megtörténte gyakorlatilag akkor következik be, amikor igazán és mélyen a földi agyú tudat nem azt mondja, hogy ez nem volt jó, helytelen volt, hanem a leghatározottabban azt kiáltja, szinte ordítva mondja: elég volt! Amikor ehhez eljut, abban a pillanatban lehetősége nyílik arra, hogy átforduljon egy másik oldalra. Erre az "elég volt"-ra átvezetheti az, amikor igazán és mélyen nem mindig a másik embert nézi, mert azzal nem látja meg saját magát. Az önértékelésnek egy olyan állomására érkezik el meditatív úton indítva, amikor megszemléli, hogy mindaz, ami őbenne jó, épületes törekvés, - itt most nem kizárólag a segítő szándékról van szó, sőt, jó is egy kicsit kihagyni belőle - kezdi felfedezni a saját értékét. Hogy mennyi mindent tudna tenni saját magával; átgondolni, átfontolni, végignézni, mi volt jó, vagy sem, kialakítani azt, ami ebből továbbvihető jó, rájőve arra, hogy mennyi minden van benne, mennyi mindent érdemes kifejteni, kidolgozni. És akkor egyszerre rájön, hogy milyen borzalom volt az, amit nagy jóindulattal, de mégis rosszul tett, és akkor kimondja: "Elég volt! Most áttérek a magam építésére, kibontakoztatására, mert eddig hamis úton jártam."
Figyelem: olyan dolgot mondok, amit nagyon komolyan és mélyen meg kell érteni. Minden hasonló esetben, a lelki állapot segítségnyújtási és mások felé fordulási voltában van egy csapda. Ezt a csapdát mindenkinek a maga érzéseivel és szavaival megformálva, a maga gondolataiban kidolgozva meg kell találnia. Ez a csapda a kettősségből adódik, melyben szerepel a kívülről bevitt és elfogadott hitek, alakulások, és az önmaga igazi voltának lelki állapota, amellyel kevesebbet törődnek az emberek, mint azzal, amit kívülről kaptak: nevelést, környezeti hatást, olvasmányokat, elfogadott elveket. Ez tud csapdává nőni, ha nincsen a másikkal egyensúlyban. Az egyensúlyi kérdés dönti el, hogy valaki beleesik-e abba a felfogásba, hogy neki mindenáron segítenie kell, mert ő akkor jó. Nem kell jónak lenni! Nem kell, hogy a másik elismerését keresse azzal, hogy ő jó, mert annak tévedhetetlenül belül kell lenni. Ha valaki nem önmaga, és nem önmagát dolgozta ki, az csak egy felvett, tanult jósággal birkózik, mely nagyon szép és színes csapdává tud válni, gyötrelmeket okozva, mint minden csapda, amikor összecsapódik. Figyelemmel kell lenni arra, hogy mit fogadtam el jónak, mi az, amit annak értek és érzek a felszíni agyam gondolkozásával; hogyan van arányban a másik oldallal, az önmagam kidolgozott belső vonásaival, mert akkor az egyensúlyt teremtés nem enged csapda helyzetet. Megvan az a választóvonal, ahol át tudok helyezkedni a magam értékének érdekébe, nem húz mindig lejjebb egy másik személy. Ez nagyon komoly és veszedelmes témája azoknak, akik hivatásszerűen foglalkoznak mások bajaival. Előbb-utóbb rá kell döbbenjenek erre az önépítési és egyensúlyba helyezkedő módra, különben odafeküdhetnek a betegeik közé.
KV: Itt most a - épp azért, mert küszködik - fel tudja-e ismerni ezeket az összefüggéseket, vagy elfogadni attól, aki ezekre felhívja a figyelmét.
TSZ: Van egy kis segítség. Hogy ez az átfordulás, átkattanás minél előbb megtörténjen, - nehezen mondom, de most segítségül mindent be kell vetni, amit csak lehet - tudni kell az ember és ember közötti értékkülönbséget. Meg kell állapítani, hogy mi az értéke annak az embernek, aki folyton a segítségére vár, és mi az értéke neki, aki a segítséget adó szeretetteljes szándékával a végsőkig elmegy. A két érték között van egy óriási mérleg, mely egyszer csak lebillen. Ő áll magasabban, magát kell megerősítse a továbbiakban, saját maga felé fordulva, mert most mindig a másikra figyel, - ez a baj! - mindig a másik van szem előtt. Lehet, hogy nem tetszik, lehet, hogy nehezen végzi, mert egy másik ember életét éli kínlódva, szenvedve, nem a sajátját. Fel kell hívni a figyelmét arra, hogy ő az értékesebb a másiknál, - ezt látnia kell! - hogy nem a saját életét éli, mert a másik körülfogja, mint egy polip, és szívja az energiáit. Ebből a szorításból az önérték-tudatával ki kell, hogy emelkedjen és a saját életét élnie. Ha az igazi voltát már embervoltban is ki tudja alakítani őszintén, igazán, ahogy csak képes, akkor fogja világosan felismerni az egész eddigi viselkedését, átlátva, hogy miből került ki, és mi minden másfelé tudja széthinteni azt, aki ő maga. Most már önként és fényesen mindazt, amilye van, mert most még nincs semmije, csak egy meggyőződése, hogy neki ezt tennie kell. Miért kellene? Nem a saját maga életét és belső létét kellene élnie, kialakítania? A két "kell" között hol a különbség, és mi a megoldás? Nem mondtam túl sokat, csak néhány gondolattal igyekeztem rávilágítani, hátha ébresztő, figyelmeztető az átgondolásra és kipróbálásra: mi lehet belőle, ha ezt az illető kipróbálja. Valami ilyesmit szándékoztam tenni.
KV: Én azt hiszem, hogy ez a mi számunkra tökéletesen sikerült. De vajon a "tettes" ezt meg tudja-e tenni? Neki és a környezetének is igen jó tanácsok ezek, nemcsak annak, akit ő segít, hanem aki a segítőt akarja segíteni.
TSZ: Így van! A leghatározottabban és többször kell közölni vele, mert még nem érzi, nem érti, hogy minden képessége és lehetősége belül adott arra, hogy ezt megtehesse. Olyan nincs, hogy nem tudom! Nem akarja, mert ellenkezik az általánosan bevett, magáénak tartott tettekkel. Nehéz szembeszállnia az idegen hatással, ezért nem tudja igazán akarni. Minden lehetőség megvan benne, hogy meg tudja tenni! Ezt a tudást, lehetőséget, lépésről-lépésre nem is nagy idő alatt kiépítheti magában, megismerve, hogy mire képes valójában, mi az, amit meg tud tenni. Mert nem az a szempont, hogy mit szabad, vagy mit szólnak mások, egy szemlélet, hanem hogy mit tud és mit akar megtenni önmagával önmagában. Ez az egyedüli szempont!
KV: Hálásan köszönöm, óriási tanulság volt ez mindannyiunknak. Azoknak is, akik ebben benne vannak, és azoknak is, akik a környezetben próbálnak segíteni, támogatni, tanácsot adni.
TSZ: Higgyétek meg, ez mindennapos emberi probléma, csak különféle mértékben és erősségi fokon, mert mindenhol, mindenkiben elevenen él az, hogy ahol aránytalanságot lát, oda igyekszik a maga pluszából segítséget adni. De vannak szélsőséges esetek, amelyek már nagyon keménnyé válnak, és amikor már magán a segítőn kell segíteni. Az általános törvényszerűségek nincsenek leírva, és nem kell hozzájuk mereven alkalmazkodni. Az általános szellemi törvényekhez igazodó belső törvények mondják meg mindig azt, hogy mi a következő lépés, hogyan áll az illető a saját segítségnyújtási szándékaival. Ez nem egy egyedi példa, hanem minden emberi életben felmerül, de különféle mértékben és színezetben. Legelőször mindenkinek mindig saját magát kell rendeznie ahhoz, hogy igazán mértéktartóan és hasznosan tudja a dolgokat véghezvinni. Nem minden a segítségnyújtási szándék és törekvés! Ehhez a "szakmához" érteni is kell!
Közreadja: Kotányi Ottó
|
