|
H. E. FOSDICK ÉLETE ÉS MŰVEI
II. befejező rész
A hit cselekedetek nélkül mit sem ér, - mondta Jakab apostol.
Az Istenben hívő, Krisztussal együtt munkálkodó ember cselekvése: a szolgálat. A krisztusi szolgálat rendkívüli fontosságát és jelentőségét felismerve Fosdick könyvet írt: A szolgálat értelme címmel. Ha ez a munkája nem is olyan jelentős, mint: A hit értelme, mégis sok olyan újszerű gondolatot közöl benne, melyek érdemesek arra, hogy itt feltárjuk azokat. Mielőtt gondolatait ismertetném, felhívom a figyelmet arra, miszerint a Szentírás, de különösen az Újtestamentum, milyen nagy jelentőséget tulajdonít a szolgálatnak. Fosdick gazdagon merített ebből a bővizű forrásból és mondanivalói alapjául, kiinduló pontjául mindig a Szentírásból idézett.
Mindjárt elmélkedése kezdetén megállapítja, hogy a vallás nem dikció, hanem akció. Lényegtelen formaságok feletti vita helyett összműködésen alapuló cselekvést vár az egyházaktól, mert cselekvés nélkül elsorvad az élet.
Az evangélium nemcsak örömhír, hanem megvalósítandó életprogram is. A megvalósítás útja pedig: a szolgálat útja.
Ami az egyházak szerepét illeti, itt fel kell vetnünk analógiaként a hasznosság elvének természettörvényét. A hasznosság elve érvényesül a lélek törvényeinek világában is. Ha az egyházak, melyek lelkek irányítóinak vallják magukat, a vallást öncélúvá teszik, nem töltik be hivatásukat, nem szolgálják - és a hangsúly a szolgáláson van - az evolúciót, így a hasznosság elve alapján, előbb-utóbb el kell tünniök. A szolgálatra való készség egyik legnagyobb akadálya az emberek túlnyomó többségében mélyen gyökeredző hiba: az önzés. A legtöbb ember csak kapni szeret, adni csak olyankor, amikor az jó befektetésnek bizonyul. Szóról-szóra így mintázza meg Fosdick az önző embert:
- Vannak emberek, akik életük középpontjába saját egyéni énüket állítják, és annak az apró istennek a szolgálatában minden egyebet feláldoznak.
+ + +
Semmi nem távolít el úgy Istentől, mint az önzés! Az önzés meddőségre vezet, a meddőség pedig a leghaszontalanabb állapot a földön. Ezekhez a meddő lelkiállapotú emberekhez tartoznak azok is, akik televannak jóindulattal, szivélyességgel, apró kedvességekkel vonzzák magukhoz az embereket, de amikor komoly, felelősségteljes szolgálatra, vagy helytállásra kerül a sor, megrettennek, szabadkoznak és visszahúzódnak. Vannak, akik a világias életet okolják Isten szolgálásuk akadályaként, és menekülni szeretnének a hétköznapok forgatagából valami csendes szigetre, ahol jámborul Istennek tetsző életet élhetnének. A mai élet mást követel!
Küzdelmet, szolgálatot és állhatatos küzdelmet egy jobb, erkölcseiben emelkedettebb világ eljöveteléért. Ezen a téren a szolgálatnak mérhetetlen lehetőségei, de követelményei is vannak. Isten új világot és abban új embereket akar. Az önzetlen szolgálat elsősorban alázatosság révén valósul meg. De az alázatos önzetlenségnek igen nagy akadálya a gazdagság és általában a pénz szeretete. Annál az embernél, akinél a gazdagság megszerzése öncélúvá válik, nyomát sem találjuk a szolgálatkészségnek. Az önzés és a szolgálatra való készség hiánya az erősebb embernek a gyengébbhez való viszonyában mutatkozik meg szembetünően. Vannak, akik ebben a viszonyulásban a létért való küzdelem meggondolásai alapján cselekszenek. Ezek természetesen az erősek. Az erősek azonban megfeledkeznek a hasznos szolgálat elvéről. Nem beszélve Krisztus és a nagy világtanítók példamutatásáról is. Pál apostol azt mondta: Az erősek hordozzák a gyengébbek terheit. Ez a szolgálat egyik alapkövetelménye. Enélkül az evolució elképzelhetetlen. Tehát az az erő, amelyik nem szolgálja a gyengébbet is, magában hordja végzetét. Az önzetlen szolgálat nagy akadálya még a gazdasági vonalon megnyilvánuló önzés. A szolgálat csak úgy válik örömteljessé, ha munkatársakra talál. Terheinket könnyebben viseljük, ha mások legalább jóakarattal és együttérzésükkel segítenek azokat elhordozni. A legnagyobb, legértékesebb szolgálat lelki természetü. Hozzásegíteni az embereket értelmi és érzelmi életük kifejlődéséhez, benső életük megtisztításához, személyiségük tudatos kibontakoztatásához, ez a legszebb, legmegtisztelőbb feladat és örökség, melyet az új világ megszületéséért az Úr Jézus Krisztus hagyott ránk.
Isten szolgálata hit nélkül elképzelhetetlen. Szolgálatvégzés erő nélkül el sem képzelhető. Erőink igen csekélyek és korlátozottak, könnyen elfáradunk és kimerülünk. Hogy honnan merítsünk erőt, azt tudjuk. Az élet állandóan megújuló forrásából, az Atyából. Hogy hogyan merítsünk ebből az életelixirt adó forrásból, arra kapunk választ Fosdick: Az imádság értelme című munkájából.
Az imádság a léleknek természetes, mondhatnánk ösztönszerű vágyakozása Isten felé. Az imában vele való kapcsolódás olyan természetes lelki funkció, mint amilyen természetes testi funkció az evés vagy ivás. Lelki hajlamainkat ugyanúgy, mint testi hajlamainkat, ha nem ápoljuk, nem műveljük, nem fegyelmezzük, elsorvadnak és nem töltik be kellően hivatásukat. Ha imáink rendszertelen, szórványos, csak nagy veszélyekben és megpróbáltatásokban fakad fel belőlünk, akkor önzésünknek lesz a megnyilvánulása. Ha csak olyankor kérjük Isten segítségét, amikor égető szükségünk van rá, megfeledkezünk az igazságosság alapkövetelményéről. De ha lelkünknek ezt az egyik legnemesebb hajlamát állandóan fejleszteni igyekszünk, akkor olyan benső lehetőségek birtokába jutunk, amelyek mindennél értékesebbek lesznek számunkra. Imáinkban társalkodunk Istennel, de kezdetben egészen primitív, gyermeki módon. A gyermek eleinte csak ajándékokat akar kapni szüleitől. Fejlődése folyamán mindinkább megérti szüleinek vele való szándékát, végül is önmagukért, belső értékeikért szereti őket. Így vagyunk Istenhez fordulásunkkal is. Kezdetben konkrét dolgokat kérünk Tőle - anyagi vonatkozásban is - majd mind jobban és jobban hozzásimulunk általunk felismert akaratához, végül is leghőbb vágyunk lesz Vele és szándékai szerint élni. Fosdick ezt a gyermekes imádságot találó hasonlattal teszi érzékelhetővé:
- Ez a fajta imádság olyan, mint egy a Mindenható aláírásával ellátott utalvány, melyet csak ki kell tölteni, majd be kell nyújtani a Mindenséghez, folyósítás végett.
Mint ahogy a barátság társalgás alapján mélyül el, úgy Istennel való kapcsolatunk is csak a Vele való társalgás által mélyülhet el. Ha nem tudjuk ezt a belső kapcsolatot az Atya és magunk között megteremteni, akkor Isten csak valami távoleső, megfoghatatlan valaki marad a számunkra. A hétköznapi értelembe vett u.n. rendes emberek is, akik minden dolgukban pontosak, kötelességtudóak, elvégzik a maguk mindennapi imádságukat úgy, ahogy azt a vallásuk előírja, de az ilyen kötelességszerü imával nem lehet benső kapcsolatot teremteni a Mindenhatóval. Sokakban úgy él az Isten fogalma, mint valami távoli megismerhetetlen, kikutathatatlan világokat kormányzó ős ok; holott Ő elsősorban az Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, tehát az én Istenem, a te Istened és külön külön mindegyikünknek szerető és igazságos Atyja, akit érdekel és aki törődik gyermekei sorsával. Isten csak a magányosságban szól hozzánk. Abban a magányosságban, amit mi belső csendnek nevezünk. A magányosság termeli ki azt a befogadó hajlandóságot, amelynek birtokában hajlandók vagyunk megtenni bármit is, amit Isten kíván tőlünk, mert vannak életünkben olyan dolgok, amelyeket nélkülünk nem végezhet el Isten. Sok akadály és nehézség merülhet fel, ami meggátolja imádságunkat. Az akadályok soha nem fizikai, mindig lelki természetüek. Az igazi imádságnak ára van. A gondolat és ezzel kapcsolatban a képzeletvilág rendszeres fegyelmezésére és koncentrálására ugyanolyan szükségünk van ebben a legszentebb kapcsolatunkban, mint erkölcsi életünknek tisztántartására és embertársainkkal való jóviszonyunk fenntartására. Ne keressük erőszakos módon Istent, mert így nem találhatunk rá. Isten szüntelenül keres bennünket, csak alkalmasakká kell válnunk a Vele való találkozásra. Gyakran előfordul olyanokkal is, akik megfelelően felkészültek imádságukra, hogy könyörgésüket nem hallgatja meg az Atya. Igen nagy megpróbáltatás ez minden benne hívő ember számára. Számos esetben nem azt adja meg, amit kérünk Tőle, hanem erőt, vagy bölcsességet a kért dolgok elvégzéséhez. Pl. egy fiatal asszony türelemért imádkozik, és munkába áll nála egy kezdő szobalány, vagy szakácsnő.
Olyan eset is van, amikor forma szerint megtagadja kérésünket az Atya, de lényegében mégis teljesíti azt.
Pl. Szent Ágoston anyja, Mónika, egy egész éjjelen át imádkozott azért, hogy fia ne hajózzon át Itáliába, a ledér élet országába; holott Szent Ágoston ott találkozott Szent Ambrussal és az Ő hatására vált kereszténnyé. Akkor sem teljesedhetik kérésünk, ha imádságunkkal akarunk behelyettesíteni valamiféle elvégzendő munkát, vagy tudatlanságunkban olyasvalamit kérünk, aminek az elhordozására még gyengék vagyunk. Ennél a szempontnál tartsuk állandóan szem előtt, amit Trumbull mondott:
Az imádságban ne bízzunk feltétlenül, de Istenben bízhatunk.
A vágy, mely elemi erővel tör utat magának életünkben, imáinknak is a leglényegesebb alkotó eleme. Vágyaink határozzák meg jellemünk minőségét, imáinkban érvényt kereső vágyaink pedig a belső világunk minőségét. A legtöbb meghallgatott ima a bennünk uralkodó vágyak által lett sugalmazva. Ebből az következik, hiába is kérünk Istentől bármit, ha vágyaink nem egyeznek kérésünkkel, imánk nem talál meghallgatásra.
Végül hallgassuk meg, mit mond Szent Antal a vágyak vezérelte imáról:
Annyi imádság van bennünk, amennyi kivánság, és annyi kivánság, amennyi szeretet.
+ + +
Az eddig elmondottakban foglalkoztunk Fosdick meglátásai alapján: a hit, - szolgálat, - és imádság értelmével. Szándékosan nem szóltam egyik témával kapcsolatban sem Krisztusról, akinek pedig személyes példamutatásával és tanításával át- meg át van szőve Fosdicknak minden munkája. Hogy milyen hatást tett Krisztus műve az evangéliumon keresztül Fosdickra, azt híven tükrözi: A Mester jelleme című tanulmánya.
Sok író, többféle szempontból foglalkozott már Jézus Krisztus életével és tanításaival. A legtöbben sokkal többet szenteltek munkájukban életének körülményeire és magának Krisztusnak történelmi szerepére, mint belső világának a feltárására. Tehát az értelem vizsgálódásával akarták Őt megközelíteni.
Fosdick a jobbik részt választotta. Intuíciójával alázatosan merült bele az evangélium tengerének tiszta vizébe, és sikerült is onnan néhány igazgyöngyöt felszinre hozni. Mesterünk jellemébe így beleérezni, ahogy Fosdick azt tette, csak nagyon kevesen tudtak. Ehhez lelki-szellemi és jellembeli felkészülés szükséges.
Az objektivitás szemüvegét cseréljük most fel a lényeglátás tiszta, szinte már anyagtalan szemüvegével és ezen keresztül figyeljük, hogyan bontakoztatja ki Fosdick - a maga meglátása alapján - a Mester jellemét.
Az első tanulmány a Mester örömével foglalkozik. Tekintsük végig Jézus életét; mennyi fájdalom, mennyi gyötrődés jutott osztályrészéül. Mennyi rosszindulatú meg nem értés kísérte élete végéig munkáját. Minden oka meglehetett volna az elkeseredésre, mégis azt tanította tanítványainak: "mindenkor örüljetek!" Hol voltak hát örömének forrásai? - életében, mely az Atyától táplálkozott. Az életet úgy vette, mint naponként megújuló örömök forrását. Gyógyításaival boldogságot szerzett az embereknek, tanításaival örömet szerzett követöinek, barátságával örömöt szerzett tanítványainak, áldásával a gyermekeknek és munkájával Atyjának. S ha valaki örvendezőket lát maga körül, nemde megújul az Ő öröme is?
Erről így beszél:
- Az én örömömet adom néktek és örömötöket senki el nem veszi tőletek.
Az a belső öröm fűtötte a Mestert, amely a jól végzett munka méltó jutalma volt. Örömteljes lélekből fakadhat csak a nagylelküség, és a másoknak megbocsátani tudás.
A megbocsátás példaadása a legeszményibb jellemvonása Krisztusnak. Ez a magatartás a jellemerőnek az a csúcsa, ahová a legnehezebb követni a Mestert. Bármerre járt, bárhol tanított, működését mindenütt a nagylelkü cselekedetei hirdették. A vele szemben elkövetett sérelmeket megbocsátotta, minden feléje irányuló kicsinyes rosszindulatot elnézett. Mint fejedelem a gazdag ajándékokat, úgy osztogatta Ő is nagylelküségének ajándékait. Tőle tanulhatunk nagyvonalúságot, mert az Ő tettei kimerítik az isteni nagyvonalúságot.
Amint a maga személye ellen irányuló minden rosszíndulatot megbocsátott a Mester, olyan felháborodással ostorozta azokat a bűnöket, melyek elválasztották az embereket Istentől, vagy meg akarták hamisítani ember és Isten közötti viszonyt. Az igazság tudatának azt a nemes felháborodását, melyet Máté evangéliumának 26. részében olvashatunk, soha senki másnál még nem tapasztalhattuk. Ez pedig így hangzott:
- Jaj néktek képmutató farizeusok ...
Mintha az isteni ítélet vihara zúgna ezekből a szavakból. Ma is olyan súlyosaknak érezzük őket, mint annak idején azok érezhették, akiknek szól! Szinte ellentmondást látunk a haragnak ilyen elemi erejü kitörése és a nagylelkü krisztusi megbocsátás között. Ez az ellentét azonban csak látszólagos, Krisztus, Istennek belső munkatársa, aki ismerte az Atyának gyermekeivel való szándékát, ennélfogva mi sem természetesebb, minthogy a farizeusi álnok lelkület mélységes felháborodást váltott ki belőle. Jézus ismerte az emberi lelkeket, tisztában volt azok hibáival, és akikben a jónak csak egy csíráját fedezte is fel, azokkal szemben méltányos és megbocsátó volt. Azokra azonban, akik elhitették saját magukkal, hogy Istennek tetsző életet élnek, holott csak külsőségeikben tisztelték Istent, azokra haragjának vesszejével sújtott le.
Mi készette a Mestert nagylelküsége mellett a harag kitörésekre? - Talán odaadása ügye iránt? Az az ügy, amelyet Ő képvisel, semmiféle halasztást és mulasztást nem tűrt meg. Vizsgáljuk meg életét, hol találunk munkájában hibát, vagy mulasztást is? Nem érthetjük meg kellően ennek az odaadásnak a lényegét, ha nem vizsgáljuk meg az emberekre gyakorolt hatását. Micsoda példamutató erő lehetett ebben az odaadásban, ha a kételkedéséről ismert Tamást ilyen kijelentésre késztette. "Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele." Krisztus élete minden mozzanatával, képességeinek teljességével szolgálta ügyét. Odaadásának, odaszentelésének ez a példája túlnő az idő korlátain is. Minden korban találunk olyan embereket, akik az Ő ügyéért önfeláldozó tettekre, sőt néhányan a saját maguk feláldozására is képesek voltak. Mennyi szenvedésen kellett átmennie Krisztusnak, mi mindent kellett eltűrnie ügye szolgálatában, hogy azt diadalra vigye?! Gyenge, célja nagyságát meg nem értő emberekkel volt körülvéve. Mennyire le kellett fokozni erőit, hogy az ilyen emberekben felkeltse az érdeklődést ügye iránt. Legegyszerübb példázatait sem értették meg sokszor még a tanítványai sem, és ő mégis barátaivá avatta őket. Milyen elcsüggesztő körülmények között kezdte meg világmegváltó munkáját, és a sok kudarc mégsem törte meg erejét. Milyen hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy ne lépje túl a testszabta korlátokat? Általában véve a korlátozottság, illetve annak a korlátozottságnak a legnagyszerübb betöltése az, ami a Mester jellemében olyan megkapóan nyiIvánul meg. Úgy képzeljük el életét, mintha az az Atyával való szoros kapcsolata folytán, a csodák egymásra következése lenne. Pedig ha nem ment volna át életében jelleme nagyságának és minőségének megfelelő hatalmas szorongásokon, szenvedéseken, megkísértéseken, akkor példamutatása nem lenne meggyőző erő. Amit a földi élet produkált jóban, rosszban egyaránt, azokat mind ismerte Jézus. És kitette magát a földi élet minden szenvedtető hatásának, hogy ennek az életnek minden viszonylatában személyes tapasztalásai alapján adja meg a helyes magatartáshoz szükséges életelveket. Soha nem hátrált meg és soha nem rettent meg tetteinek következményeitől. Népszerüsége és sikerei nem kábították el, kudarcai és nehézségei nem tántorították meg. Szorongásait csak az Atyának vallotta meg de ezekből a szorongattatásokból is mindig győzelmesen került ki. Hihetetlen éleslátásával azonnal felismerte a bűnt és a rosszat, és már csirájukban fojtotta el azokat még akkor is, amikor egyik legkedvesebb tanitványán, Péteren keresztül jelentkezett az. Értelmének tudása mint a reflektorfény, úgy világította át a feléje irányuló fonák kérdések homályosságát. Értékelésében megfelelő helyet juttatott a világi értékeknek is, azokat a megfelelő helyükre állítva, de a lelki értékek olyan gazdag tárházát nyitotta meg számunkra, amelynek kincseit még hozzávetőlegesen sem tudjuk felbecsülni. Rettenthetetlen bátorsággal szállt szembe a Mammonnal, sokszor szinte a győzelem esélye nélkül. Ki mert volna szembeszállni az anyagiasságában mélyre süllyedt emberiségnek Mammon imádatával? Csak olyasvalaki, akinek semmi gyökere nem volt e földi világban. Bátorságának nyíltsága és leplezetlen őszintesége annyira megzavarta a vele vitázó farizeusokat, hogy félni kezdtek mindent átfogó tudásától. Semmi takargatnivalója, lepleznivalója senki előtt nem volt, mert különben nem lehetett volna annyira zavartalan az Atyával való kapcsolata. Ez az öntudatos, őszinte lelkület, melynek legfontosabb vágya az embereket szolgálni és szellemileg felemelni, képesítette arra, hogy minden igazságot, melyet az emberek előrehaladása érdekében szükségesnek látott, közel hozzon a számunkra. Az őszinte segítő szándék, jellemének egyik alapmotívurna volt. Hogy hatalmas személyiség az, aki érvényre juttatta jócselekedetek formájában segítő szándékát, azt kiérezhetjük cselekedeteiből. Erőforrásait nem e világból merítette, azt abból láthatjuk, hogy irgalmas cselekedetei csodaként nyilvánultak meg. Mesterünk jelllemének kemény, hajlíthatatlan vonásai mellett megtaláljuk az azokat harmonikusan kiegészítő lágy vonásokat is, melyek olyan vonzóvá tették őt, hogy a földi világból való elköltözése után is milliók választották eszményképüknek és ez a hatás az idők korlátait áttörve mindmáig érvényesíti felemelő és megszentelő erejét. Ezeknek a jellemvonásoknak a megkülönböztetésére a lágy szó nem megfelelő, mert a szeretet, az alázatosság, a szelidség nem szükségképpen lágy is; inkább a minőségükben finomabbak. Ezek a tulajdonságok nem e földi világban élők jellemének gyakoribb tulajdonságai, mert már feljebb mutatnak. Azok felé a világok felé, ahonnan Krisztus jött közénk. A Mester jellemének minőségét tulajdonképpen szeretete határozta meg. Ha életvitelünket alapelvekre bonthatnánk, akkor Jézus életének a szeretet volna az alapelve. Az Ő munkájának a kiterjedését így látom magam előtt, kissé leegyszerüsítve: közel 2000 évvel ezelőtt megjelent a földön lstennek számunkra legnagyobb küldötte és belekiáltotta a világba a szeretet tanát. Ez a kiáltás visszhangra talált az emberi lelkekben és erősbödik, míg végül az emberiség ajakán mint hatalmas himnusz tör majd az ég felé.
A vonzás törvénye végső fokon a szeretetben teljesedik ki. Most ha a Mester alapvető jellemvonásának a szeretetet tartjuk, akkor észre kell vennünk, hogy ez a vonzás micsoda hatalmas munkát végzett már ebben a világban. Szeretetével is példát mutatott a Mester, és szelidségén és alázatosságán keresztül nyilvánította ki azt a számunkra. A bölcs pedagógia mutatkozik meg abban, hogy a legfenségesebb, legkirályibb érzést a világ szemében a legmegvetettebb tulajdonságok által nyilvánította ki. A Mester jellemével foglalkozva szinte nehezünkre esik és nem is tudjuk megfelelően elválasztani egymástól jellemének még fő alkotó tulajdonságait sem. Olyan szerves egységben és harmóniában vannak együtt és alkotják azt a diadalmas személyiséget, akit mi legfőbb mesterünknek nevezünk, hogy szinte még Fosdickon keresztül is méltatlannak érezzük magunkat a jellemébe való behatolásra. Ha azonban arra gondolunk, hogy mi, akiknek még jelleme fejletlen és csak egy-két tulajdonságában közelít itt-ott a Mester jelleméhez, akkor Fosdick könyvét nagyszerű útmutatónak és a jellemképzést elősegítő munkának minősíthetjük.
Vizsgáljuk meg most azt, hogy egyetemes szempontból mit jelent Fosdick, és mit jelentenek munkái? Azok az írók, akik munkájukkal az emberiség szellemi előhaladását szolgálták, megfeleltek az egyetemesség követelményeinek. Fosdick művei a misztikus megismerésre törekvőknek gazdag kincset jelentenek. Mondanivalóival nemcsak témájának értelmébe hatolhatunk be, hanem új nézőpontokat is találunk egy-egy probléma vizsgálatához. Mondanivalói, úgy érezzük és gondoljuk, az igazság szellemével összeegyeztethetők. Legfeljebb egy-két általa meg nem látott szemponttal bővülhetnének. De a lélek világának, az erkölcsnek vagy a jellem alakításának a problémái szinte kimeríthethetetlenek, és aki behatóan foglalkozik velük, annak számára újabb és újabb területek fognak itt feltárulni. Mi, hiányolhatnánk, vagy kiegészíthetnénk például a hit problémájával, a karma és kegyelem törvényszerüségével, vagy a reinkarnáció és a hit összefüggéseivel, melyek néhány pontban kissé más megvilágításban mutatnák a dolgokat. Ne felejtsük el azonban, hogy Ő kihangsúlyozza azt, hogy témáinak elsősorban értelmét és nem ezotériáját vitatja, mert akik számára írta elsősorban könyveit, azok értelmükkel képesek leginkább behatolni mondanivalóiba, és ő az ilyeneket akarja meggyőzni igazáról. Írásaiból kiárad a becsületes igazságkeresés; tudásbeli felkészültsége pedig gondos alaposságra vall. Mondanivalói nem tolakodóak, inkább egyszerüek és lényeget feltárók. Amellett, hogy megismertetett bennünket a mester jellemalkotó tulajdonságaival, érzékelteti velünk munkája iránti hatalmas lelkesedését és megérteti velünk, hogy a hittel teljes imádság segítségével hangolhatjuk úgy fel lelkünk húrjait, hogy azon az igazi Mester játszhasson. Ennek a játéknak a bűvös varázsa úgy betölti egész valónkat, hogy életre-halálra elkötelezzük magunkat az Isteni Tanítónak, és szolgálatos szívvel beállunk a lelkek eme titkos húrjainak hangolói közé.
+ + +
Végezetül álljon itt Fosdicknak néhány soros verse, amelyben felhívja - elsősorban az ifjúságot - az igazság általa felismert új arcvonásainak megismerésére.
Új idők új törvényt szabnak, régi jó rosszá avul.
Nem küzdhet az igazságért, új leckét ki nem tanul.
Messze fénylő tábortüzek vándoroknak intenek,
kiknek szívét nem riasztják zord viharú tengerek.
Múltak rozsdamarta kulcsa, a jövőt nem nyitja meg!
Felhasznált irodalom:
H.E. Fosdick: Az imádság értelme; A hit értelme; A szolgálat értelme; A Mester jelleme.
Kuklis Kálmán
|
