|
HÚSVÉT
Húsvét misztériumát kétezer éve kutatjuk, teljesen megérteni még ma sem tudjuk. Ezen összeállításban nem a Golgota-járás megváltó véráldozatát tárgyalnánk, hanem az egyidejű történésekről kapott médiumi tanításokat adjuk közre.
Tanító Szellem (TSZ): Az emberi életben állandóan ismétlődő ünnepek figyelmeztetik az erre érzékenyeket, hogy újra és újra vegye elő legmélyebb lelki érzéseit, élje át, és foglalkozzék velük! Húsvét történetben mély és tartalmas figyelmeztetés van, mely nem időhöz kötött, mint ahogyan a többi ünnep szava sem az! Ha koncentráltan, valamely lényegesen fontos részre ráirányítjátok a figyelmeteket, a szív meg tudja súgni számotokra azt, hogy az a leírás hogyan értelmezhető! De a megértésen felül nagyobb súlyú a megvalósítása, a megélése, hogyan kapcsolódik saját magatokhoz és a napi életetekhez.
Körvezető (KV): Jézus virágvasárnapi jeruzsálemi bevonulásakor miért olyan szamárcsikóra volt szükség, amelyen még nem ült soha senki? A csikót nem megvásárolják, vagy elkérik a tanítványok, és az elvitelnél elég, ha azt mondják, az Úrnak van rá szüksége! A tulajdonos szó nélkül odaadja, mert tudja, hogy kinek és miért kell?
TSZ: Akár tudta, akár nem, megérezte és könnyedén engedelmeskedett! Ez a bizonyos szamárcsikó, amely szükséges volt a bevonuláshoz, ez Jeruzsálemhez tartozott, nem idegen volt, nem egy távoli gazdáé, hanem jeruzsálemi volt maga is! A városba való bevonuláskor ez is egy jelkép: egy ilyen fiatal állat nagy valószínűséggel még nem hordott a hátán senkit. Azért volt erre szükség, mert a személy, akit a bevitt a városba, egyedi, egyedülálló jelenség volt. A szamár nagyon sok helyen ma is a szegényeknek hátasállata, a legszerényebb és a legegyszerűbb. Márpedig Akit a hátán vitt, maga is kifejezte sokszor, hogy Ő a szegények közt a legszegényebb és a legegyszerűbb! Azok közé jött, azok közé született. Itt megint csak egy nagy jelképrendszerről van szó.
KV: A bevonuláskor a pálmaágak és virágos vesszők lengetése általános szokás volt az ünneplésre, vagy van szellemi jelentése is? Mint ahogyan a felsőruhák leterítése az útra, ill. hogy a tanítványok a ruhájukat a szamárcsikóra tették!
TSZ: Ez is egy nagyon jól érthető jelkép! A virágos ágak és pálmaágak lengetése az öröm, az ujjongás kifejezése volt, mert ezt akkor tehették meg, amikor tavaszidő volt, a tavasz pedig mindig a megújulás, a megfrissülés, az élet újrazsendülésének az időpontja. Annál az éghajlatnál nem tart túl sokáig, amikor virágba borul minden, és amikor olyan friss és üde pálmaágakat lehet metszeni, amely erre a célra kifejezi a frissülés, az új hajtás, a tavasz idejét! Az is hozzátartozott, hogy leveleket, virágokat szórtak le az útra annak kifejezésére, mintha virágos mezőn járna Az, Akinek a jöttét várták! Ilyen virágos kifejezést ti is ismertek, úgy nevezitek, hogy Úrnapja. Ez is odatartozott, hiszen az Úr vonult be Jeruzsálembe! A felsőruhák leterítése az útra azt jelenti, hogy ne az út porán lépdeljen, aki azon átkél, vagy különösen ne valamely pocsolyában! Mintha nem is a földön járna, hanem hozzá sem érve az esetleg szennyező hatásokhoz! A szamár hátára borított köntösök is azt fejezték ki, hogy itt a föld porától és szennyeződésétől elvonatkoztatott tisztaság vonul be most a városkapun! Ez is egy jelkép, amit akkor mindenki értett.
KV: A tömegek állhatatlanságát, manipulálhatóságát jelezte, hogy a hozsannázók három nap múlva "Feszítsd meg!"-et kiáltottak. Ez szellemi ráhatás volt, mert Krisztus szavai szerint mindezeknek be kellett következnie?
TSZ: Aminek be kell következnie, az mindenféle szellemi ráhatás nélkül is végbemegy! Itt arról van szó, hogy a tömeg mennyire befolyásolható. Az ujjongás, az öröm, ami a bevonulást kifejezte, az eseménynek is szólt, amelyben szívesen részt vettek a tömegek, és Annak a bevonulását ünnepelték a városba, Akiről már oly sok mindent hallottak. Sokan ismerték is, de nagyon sokan csak hallottak Róla, mégpedig aszerint, ahogy éppen elmondta valaki, és ezzel már eleve volt egy kis bizonytalanság is. De ugyanakkor, amikor egy ilyen díszes bevonuláson mindenki szívesen részt vesz, ujjong és kiabál, máris elindult az ellenhatás, sugdolózás, hitelrontás, és minden más egyéb, amellyel addig is vádolták az Urat, de a nagy, örömteli és ujjongó bevonulásnál ez hangot nem kapott. Utána bezzeg már igen! És ez éppen elegendő volt pont a fordítottjára áthangolni a tömeget! Aki ujjongva kiabált, az most hirtelen azt gondolta magában: ugyan, hát kit is ünnepeltem, kinek lengettem ujjongó tavaszi ágakat és virágokat? Hm, ezt meg azt hallottam róla, ez ezt mondja, az azt állítja, óh, de botorul tettem! Amint ez a kérdés felmerült, abban a pillanatban átfordult az ellentétébe, ami később meg is mutatkozott!
KV: Júdás bosszankodik Jézus megkenetésekor, mert az olajat - ahogy ő mondja - el lehetett volna adni 300 dénárért is! Júdás viszont 30 ezüstpénzért árulta el Mesterét! Júdás kevesebbre értékelte Krisztust, mint amennyiért az olajat el lehetett volna adni! Mi indította Júdást árulásra, ha egyáltalán helyes ez a kifejezés, és hogy ő ezt annak is vélte, vagy más indítékai voltak? Csak eszköz volt a történésekben?
TSZ: Egy kérdést én teszek fel! Az Írásban hol van az, hogy Júdás 30 ezüstöt kért ezért?
KV: Meghökkentő, mert mindannyian így tudjuk.
TSZ: A fordításoknál, utólagos átdolgozásoknál előfordulhat, hogy némely szó félreérthető, de egyértelműen nincs leírva, hogy ő kikötötte a maga árfolyamát.
KV: De az benne van, hogy később a pénzt odadobta a templom előcsarnokába, tehát kapott pénzt! És akkor elment, és fölakasztotta magát.
TSZ: Nem kérte, nem pénzért tette, nem szabta meg az árát, ez a hangsúly! Felesleges a pénzek átszámításáról és értékéről beszélni, mert nem anyagi értékről van szó. Ha jobban belegondoltok a történetbe, hangulati kérdés, ami Júdást árulónak tünteti fel. Akik ismerik a kettősség törvényét, azok tudják, hogy ahol egy ilyen óriási jelentőségű dologról van szó, ahol szerepel az abszolút jó, ott kell lennie az abszolút ellenpárjának is, igaz? Ott van az ellenoldal, Júdás, aki elárul, aki rosszat akar, holott aki figyelmesen olvassa az újszövetségi történetet, tudhatja jól, hogy Júdás Jézus szemében kedves személy volt, sokat is foglalkozott vele! Természetesen nagyon jól tudta előre a történéseket, de ugyanakkor azt is tudta, hogy a céljainak beteljesítése érdekében szükség van egy olyan személyre, aki az Ő ellenpéldája. Júdás a tanítványa volt, bár sokszor volt olyan megnyilvánulása, amely az ő emberi gondolkodását tárta fel, mint éppen az olajjal kapcsolatosan is. De Urunk melyik tanítványa nem rendelkezett emberi vonásokkal és gondolkodásmóddal? Ne is csak Péterre gondoljatok, a legnagyobbra! Júdás az illatos olajjal kapcsolatosan azt jegyezte meg, amit tanult: hogy segíteni kell a szegényeken, megosztanunk a vagyonunkat, a másiknak adni a kenyerünk felét, stb. Mint hű és jó tanítvány azt tette szóvá, hogy a drága illatos olajat miért nem lehetett inkább eladni, és árát szétosztani a szegények között? Jó tanítvány volt, csak nem gondolkozott, hogy itt nem a drága olajról és annak értékéről van szó, hanem a megtiszteléséről, a megbecsüléséről annak, Aki a legdrágább kenőolajokat érdemli meg tőlük, amelyet egyáltalán elő tudtak hozni! Tehát itt kétféle érték ütközött: Jézus eszmei értéke, és Júdás szemében az olaj értéke, amelyet mint jó tanítvány, szétosztani kívánt volna! Ez egy kissé más megvilágítás már, igaz? Az árulás fogalma az, ami itt a központi kérdés!
KV: Mi volt Júdás belső indítéka, amit árulásnak mondunk?
TSZ: Igen, gyakran árulásnak mondja az ember, de itt két óriási ellentétről van szó! Az ártatlan Bárányról, az áldozatról, és arról, aki áldozatul segíti Őt. Itt két nagyon is ellentétes pólus áll szemben egymással! De ha arra gondoltok, hogy a fény attól ragyog fel, hogy az árnyék, a sötét hozza ki, akkor a két személy, Jézus és Júdás ellentét-pólusa kiemeli és felragyogtatja azok előtt is Jézus személyét, akik nem tekintik Őt annak és olyannak, amilyen valójában. Tehát szükséges volt az árnyék, a sötétség, az ellenpólusnak a jelenléte is! És ugyan ki a legnagyobb ellenpólus? Az, aki ezt a fényt, ragyogást a pusztulásba segíti. Akkor is, minden körülmény között végbement volna az áldozathozatal úgy, ahogyan az megtörtént, hogyha Júdás nincs. Ő pontosan tudatában volt annak, ami történni fog, hiszen Urunk részletesen kifejtette, ami az Írásban csak nagy összefogottan van benne. Mindig is tájékoztatta tanítványait, hogy mi a hivatása, és az hogyan fog végbemenni. Mindenki tudta, hogy mi fog történni, de emberileg - amilyen az ember - nem hitték el egészen, reménykedtek, hogy nem következik be, itt valami tévedés van! Csak egy volt, aki hozzájárult, hogy ez végbemenjen úgy, ahogyan az előíratott, és ahogy azt mindnyájan tudták! Egyértelmű árulás ez?!
KV: Nem! Eszköz volt, (TSZ: így van...!) mint ahogy Péter is, amikor háromszor "megtagadta."
TSZ: Egészen más ez, mint megtagadás! A szükségről volt szó, amelyet valaki végrehajtott, szinte önkéntelenül, nem gonoszságból, de amely végül mégiscsak gonosz tett. Az indíték nem volt gonosz gyilkolási vágy, de mégiscsak az! Megint egy kettősség: egy szükséglet, és egy pokoli rossz tett kettőssége! A Földön mindenütt a kettősség figyelhető meg. Ezek után azonban nehogy szentté avassátok Júdást, ugyanakkor nem kell egy legaljának sem tekinteni. Világosan tudta, hogy ő eszközül követte ezt el, de nem mentegette magát, hogy ő egy szükséges eszköz volt. Belehalt tettébe, ítélkezett önmaga felett! Figyeljétek meg: itt két áldozatról van szó! A fénylő Égi Bárány áldozatáról, és az ellentétének az áldozatáról! Erre senki nem gondol, mert két évezred verte a fejébe azt, hogy ezt kizárólag árulásnak kell értelmezni!
KV: Amikor János megkérdezi az Urat, hogy ki lesz az áruló, Jézus azt válaszolja, hogy akinek a falatot elsőnek adja. Belemárt egyet a tálba és Júdásnak nyújtja, akibe "ez után belement az ördög!" (TSZ: Ez csak egy kifejezés!...) Hogyan értelmezzük, hiszen Júdás korábban is készült a terve megvalósítására, sőt, ahogy most elmondtad, ő tudta is, hogy neki mi a feladata és küldetése, tehát nem valószínű, hogy ez volt az indíték!
TSZ: Ő ezt nem elhivatottságból, hanem belső késztetésből tette, éppen azért, mert nagyon is átérezte és értette, hogy az Úr nem hazudik, amikor elmondja, hogy Őneki ez a küldetése, ezt végre kell hajtania, ennek végbe kell mennie! Júdás nem az árulással foglalkozott, hanem a kettősség érdekelte: valaminek be kell következni, és az vajon hogyan fog végbemenni? Ezt nevezi úgy az Írás, hogy foglalkozott az árulással. Egy kicsit másképp értelmezhető most már. Egy valamire megint csak figyeljetek! Mi történt az Utolsó Vacsorán? "Ez az én testem, ez az én vérem, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre," és akkor belemárt egy falat kenyeret a borba, és Júdásnak nyújtja! Itt az első Úrvacsorázó az áruló, az a halandó, aki a jelenlévők közül rövidesen az elsőnek hal meg! Az első bűnös ember, akinek alkalma nyílik magához venni azt, ami évszázadokig a legnagyobb kincs és érték volt a hivő emberek számára!
Menjünk tovább a történetben. Az most már világosan tiszta, hogy nem az árulót bélyegezte meg az Úr ezzel! A többiek szintén tudták, hogy mi fog megtörténni, csak nem merték elhinni, mert olyan borzasztó volt a számukra! Ők elsősorban a borzalmat, az elválást fogták fel. Akik ennyire szerették az Urat, és akik mondhatni utoljára voltak Vele együtt, nagyon is érezték és tudták, hogy jelentős találkozásról volt szó. Egymás között voltak, és amikor megtudták azt, hogy ki lesz az áruló, nem az történt, amire emberileg számítani lehetett volna: "Te vagy köztünk az áruló? Nem engedjük!" Ez lett volna az elsődleges emberi magatartás és reakció, de erről az Írás egy szót sem szól. Júdás most már tudja, hogy mit tesz, hogy elérkezett a perc a számára, a tanítványok között neki többé helye nincs, azonnal távozik. Nem azért, mert megbélyegzett, - könnyű ezt így felfogni! - hanem mert elérkezett a cselekvésének pillanata, megkapta az utolsó kegyelmi ajándékot és útrabocsátást.
KV: Miért van külön kihangsúlyozva, hogy Jézus azzal a kendővel törölte meg a tanítványok lábát, amit előbb a derekára kötött? Jézus azt mondja, hogy aki megfürdött az tiszta, csak a lábát kell megmosni! Péter viszont, kicsit már jobban ráérezve az igazságra, rögtön azt mondja: "Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet és a fejemet is!"
Mondhatnánk, hogy a láb visz rossz utakra, rossz irányba, a kéz a cselekedet, a fej a gondolkodás. Sejtjük a szellemi tisztítóerőket, de nem akarunk belemagyarázni emberi szempontokat!
TSZ: Valóban meg lehet tartani ezt a magyarázatot is, mert bármiféle magyarázat, ami a jobb értelmezés felé visz, helytálló! Hogy a láb visz rossz útra, az jelkép, ugyanakkor azt is jelenti, hogy a tanítványok emberi voltukban vannak, akik még a föld porát tapodják, földi gondolkodás és érzések lehettek bennük! Ez figyelmeztetés volt: vigyázzatok, ti még itt maradtok, a föld porában jártok, ügyeljetek, hogy lemossátok, mégpedig egymásnak! Kövessétek ezt a példát, nem a magam porban járó lába a legfontosabb, hanem ügyelek, hogy a másiknak is, aki a földön jár, tisztább legyen a lába! Hozzásegítem, hogy tisztuljon! Így is értelmezhető! A kendőnek is külön jelentése van. A legenda szerint Veronika kendőjén az Ő arca jelent meg, ezzel egy nagyon drága és fontos kendővé vált. Most térjünk vissza a lábmosás kendőjére! A tisztító víz, a tisztító szándék és a tisztító személy jelen van, működik, és a lábmosás megtörténik! Ahogy a föld porától a víz tisztította meg őket anyagi értelemben, úgy a törlőkendő is anyagi értelmű! El tudjátok képzelni, hogy ennek a kendőnek milyen értéke volt azok szemében, akik később erre visszagondoltak?! Hogy őrizték, hogy becsülték? Abba az egy kendőbe mennyi minden értelmezés található; mondhatni anyagi kifejezője volt az egész eseménynek és eszmének, ami ezt indította. A testben élő tanítványok számára a kiömlött anyagi víz nem maradt meg, csak az emlékezetben, de megmaradt anyagban a kendő, amely az ő számukra mindvégig a legfontosabb figyelmeztető lehetett a későbbiekben. A saját életetekben, ha bármiféle nemes, szép gondolat, tett, eszme valami tárgyhoz kötődik, mennyivel könnyebb a felidézése, ha az a tárgy jelen van!
KV: Jézus a vacsora végén, az olajfák hegyére való kimenetel előtt azt mondja: "Akinek nincs kardja, adja el felsőruháját és vegyen!" A tanítványoknál volt két kard - ez is kérdés, hogy vajon miért? - amire azt mondja Jézus, hogy elég. Mégis, az elfogásakor nem engedi használni a kardot, sőt elhangzik az egyik utolsó tanítása: "Aki kardot fog, kard által veszik el!" Mintha még az ószövetségi szemet-szemért törvényszerűségre utalna!
TSZ: Kétféle kardról van szó, és ez rögtön értelmezi az egészet! Egyrészt a valódi kardokról és tilalomról, másrészt szellemi kardokról. Olyan küzdelemről, amelyet azóta is minden ember saját magával, a saját lelkéért, a saját szellemi fejlődéséért folytat, ezért ezt az éles fegyvert önmaga ellenébe kell feszítenie, amikor valami hibát, rendbe hozni valót kell magában és az életében végrehajtania! Ez olyan áldozattal jár, amit úgy lehet felfogni, hogy az ember az utolsó ruhadarabját eladja érte! A hibákból és emberi felfogásokból kibontakozó szellemibb állásfoglalásoknak a kiharcolásáról volt szó, hogy ezen a téren mindenkinek legyen kard a kezébe, és a saját életének a rendbe hozása értelmében árat kell fizetnie! Ez bizony kemény küzdelem, sokszor akár anyagi veszteség és fizetség is a szellemi úton kibontakozásért. Hogy két kard is volt velük? A város falain kívül, mondhatni alig járt helyen, lehetett egy prédára leső, rossz szándékú valaki. Nem azért vittek magukkal kardot, hogy hadakozzanak, hanem hogy adott esetben ne kerüljön hadakozásra sor. Figyeljetek itt meg egy érdekes hármast! A szellemi kardért bármi árat megfizet az ember, hogy azt használva kivívjon valamit! Van közte két valódi kard is, ami már a földre vonatkozik, mint védekező eszköz, az esetleges támadásokkal szemben. És akkor történik egy olyan esemény, ahol eme kardok egyikét használják, és eltiltják attól azt, aki használja egy másik ember megsebzésére. Elhangzik a végső tanítás, hogy "aki kardot fog..." A szellemi, saját magával küzdő kard más, mint a testi védelemre szánt, vagy amit egy másik ember megtámadására használnak!
KV: Jézus azt mondja: Mindnyájan megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán! Ez nyilván nem a mai szó szerinti értelmezés, hanem az elhagyás, a magára hagyás, a megtagadás.
TSZ: A megbotránkozás nagyon sokoldalú szó, régebben is többfélét jelentett. Egy valamire felhívom a figyelmet: itt olyan események történtek, amelyek az ún. hivatalos írásokba nem kerültek bele, de mégis megtörténtek, és amelyek egy egészen más Jézust mutattak, mint Akit a tanítványok addig ismertek! Olyan események zajlottak, amelyet emberileg nehéz felfogni, különösen azoknak, akik ennél a kétezer éves értelmezésnél megálltak! Elmondok valamit, de ne botránkozzatok meg! Az Utolsó Vacsora örömmel indult, hiszen együtt voltak, számítottak egymásnak, és velük volt még Ő is! Aztán egy fokozás áll elő: kimennek a városból, és a természetben tartózkodás nemcsak Isten szabad egét és a természetet jelölte, hanem azt is, hogy utoljára együtt lehetnek ellenőrzés nélkül. Senki nem volt velük, és utoljára megkaphatták azokat a tanításokat, figyelmeztetéseket, amelyekre még szükségük volt. Fel volt tárva előttük az áldozathozatal, amit úgy neveznek, hogy Üdvterv, de ami egészen más volt, mint amit annak ismertek! Feltárulkozhatott előttük nem a bánat, az elfogás felháborodása, hanem fel kellett fogniuk, hogy itt egy öröm kezdődik pont a halál és áldozathozatal révén. Féltek tőle, bár tudták, tudniuk kellett, hogy ez nem igazi halál, hanem egy világraszóló tanítássorozat megpecsételése kezdődik. Ez öröm, ennek örülni kell! Mesterük megmondta, hogy most kezdődik és rövidesen befejeződik az, amiért a Földre jött! Örvendeztek, amit emberileg nagyon nehéz elfogadni. Ilyesminek örvendezni!? De itt magasabbra kell nézni! Ezért mondta azt, hogy megbotránkoztok rajtam! Valóban megbotránkoztatónak mutatkozhat a jókedv és az ünneplés, a beteljesülés előjátéka, bevezetője, de azután belátták, hogy ez így van jól, és együtt ünnepeltek! Erre vonatkozott a megbotránkozás, nem arra, hogy a magatartását nem odaillőnek tartották, mert valami bánatosat, szomorút, valami fennköltet vártak. Pont ellenkezőleg, itt az örömről volt szó!
KV: "Jézusnak angyal jelent meg a Mennyből, és erősítette Őt, aki halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek." Szabad-e erről többet tudnunk?
TSZ: Az angyal megjelenését átvitt értelemben kell érteni, hiszen Jézus nyilván látta, előre tudta minden apró részletét, ami rá vár, és amire Ő vállalkozott. Az angyali megjelenés égi sugárnak fogható fel: Íme, elkezdődik! Ami az ún. véres verejtékről szól, annak tanúja nem volt, de utólag beleírva tökéletesen helytálló és kifejező, mert Jézus nemcsak óriási szellem volt, de testesült ember is! Az ember igenis félt, tartott a kínhaláltól, de sokkal erősebb volt a szeretete és a szellemisége, hogy a félelmet legyőzze. Tehát ez egy igen kifejező történet, de nem a véres verejtéknek van itt szerepe, mert az ún. Krisztus-szellemnek, amely a jézusi testet uralta, annak abszolút félelemben, ijedtségben, vagy lelki küzdelemben része nem volt, nem lehetett, ez nyilvánvaló! Nagyon furcsa kettősségről van szó, mert az utókornak óriási jelentőségű és szánakozást keltő volt az emberi Jézus szenvedése, félelme a haláltól! Melyik emberi testben lévő nem fél a haláltól? Ő is!
KV: Miért a csók az árulás jele? Elég lett volna rámutatni Jézusra! Egyáltalán, miért kellett megmutatni, hisz Jézus a tevékenysége folytán széles körben ismert volt, ezt bizonyítja a jeruzsálemi bevonuláskor a tömegek reakciója is, vagy akár Jézusnak a szava, hogy: minden nap a templomban ültem és tanítottam, mégsem fogtatok el! Tehát a tömegek által ismert volt, és mégis rá kellett mutatni, hogy Ő az! A Szentírás úgy mondja, hogy akit megcsókolok, az lesz az! A csók a búcsú jele is volt, de miért kellett megmutatni?
TSZ: Egy valamire nem gondoltok! A tömegek előtt, különösen a bevonulás után, ismert volt, széles tömegek látták Őt a városban, a templomban, az utcákon. Az Úr a tanítványaival kiment a ligetbe, a természetbe, és hogy ott mi történt, arról csak a legfontosabbakat mondja el az Írás. Tehát a városon kívül tartózkodott, az éjszaka sötétjében! Szükség volt valakire, aki tudta, hogy egész éjszaka hol tartózkodik a tanítványai körében, ezért a sötétben, a sok, szinte azonosan öltözködő férfialak közül pontosan Jézust kellett megmutatni. A fáklyák csak közvetlen a járókelők előtt világították meg az utat, de nem egy több fős csoportot, amelyik hirtelen összetart, akikből ki kell emelni és elfogni a parancs szerintit. A sötétben szükség volt egy ismerősre, aki csalhatatlanul és azonnal felismeri és jelt ad, hogy ő az! Júdás megtehette volna, hogy rámutat, de ha van üdvözlő csók, akkor van búcsúcsók is! Ő tudta, hogy mit követett el, hogy utoljára kerül Jézus közelébe, és elbúcsúzhat egy érintéssel!
Így változik a történet, de nem homlokegyenest mássá, csak gazdagabbá és főképp sokkal érthetőbbé, egy lépcsőfokkal magasabbá! Ha a betűhöz hozzátesszük a szívet és az értelmet is, akkor kifényesedik és egy kissé mást is mutat. Ezzel az értelmezéssel már olyan szellemi és emberi összefonódások vannak, amely a betű szerinti olvasaton messze túlmutat! Ebből az arany gombolyagból ki-kihúzza azt a szálat, amit még ezen felül továbbfejtegethet, mely még távolabb vezet, mert ez még nem minden!
KV: Pilátus nem akarja elítélni Jézust, szinte mindent elkövet, hogy szabadon engedje, végül mégis elítéli. Tudatosan, vagy tudat alatt ő is a beteljesedés eszköze volt, mint Júdás?
TSZ: Nem, másról volt szó. Politikáról, amely neki elsőrendű kötelessége is volt. Nemcsak elnyomó hatalomként volt ő ott jelen, hanem a birodalom további sorsára is gondolnia kellett. Politikusnak is kellett lennie, nemcsak katonának! Látta, hogy itt egy ártatlan, sőt jó emberről van szó, aki ellen a zsidó főpapi tanács lépett fel. Az volt az igazi ellenség, nem Pilátus, és nem a római katonai jelenlét! Képzeljétek el: ott van egy komoly hadsereggel rendelkező helytartó, akinek a békét, az adóbehajtást, a nyugalmat kell biztosítani, nem a lázadást! Ehhez igen nagy szüksége volt a zsidó főpapi tanács hatalmára, hiszen az összes polgári intézkedést az végezte, nem Pilátus és a katonaság! Tehát a munkájához szoros összműködésben - nem azt mondom, hogy barátságban! - kellett maradjon a polgári hatóságokkal, a zsidó főpapi tanáccsal, amelynek viszont határozottan és keményen meg volt az oka, hogy miért kívánta Jézus vesztét! Pilátus mindent megpróbált, hiszen az igazságérzete is azt mondta, hogy ez egy ártatlan ember! Volt benne egy kis hatalmi ellenkezés is, hogy: megmutatom, nem hajlok a ti véleményetekre, mert én ezt így látom helyesen! De nem tehetett egyebet, mint mosta a kezeit, azt mondván: van itt több bűnöző is, melyiket büntessem? Ismeritek a történetet! A felizgatott tömegben a zsidó főpapi tanácsnak olyan beépítettjei voltak, akik részben erőszakkal, részben nagy hangon vitték, sodorták magukkal a tömeget, hogy Barabás legyen szabad. Pilátus a zsidó hagyományra támaszkodott, de a főpapi tanács nem egyértelműen és nyíltan ítélkezett, hanem odaadta Pilátusnak: te vagy a helytartó, ítéld halálra te! Pilátus nem volt hajlandó halálra ítélni, és egy bizonyosfokú kompromisszumra jutott, - itt kell érteni a korabeli politikát és a hatalmi törekvéseket is - ha a Tanács nem hajlandó halálra ítélni, akkor ő sem, álljunk meg a középvonalon, a ti népi hagyományotok döntsön! És a népi hagyomány döntött, persze a zsidó főpapi tanács biztatására és szellemében. Így nem azok mondták ki nyíltan a halálos ítéletet, hanem a tömeg, amit Pilátus tudomásul vett. Miután ő volt a katonai hatalom, a birodalom képviselője, a végrehajtásról neki kellett gondoskodnia!
KV: Akárhogyan forgatjuk, végül is a főtanács akarta Jézus vesztét! Mi volt az igazi, alapvető ok? Politika, vagy az uralmukat, tekintélyüket féltették, vagy pedig vallási? Mert arra hivatkoztak, hogy Isten fiának mondja magát!
TSZ: Ez csak egy felszíni dolog volt, a gyakran előhozott indok, ürügy! A tömeg természetes módon érdeklődött, hiszen elérkezett az ideje, hogy az addig érvényben lévő szigorú és egyre jobban megmerevedő, a betűhöz ragaszkodó ószövetségi törvények leváltódjanak! A főpapi tanácsnak viszont az volt az érdeke, hogy semmi változtatás ne legyen, maradjanak ők a hatalmon! Jézusnak egész Galileában, Názáretben, mindenütt amerre csak járt, tanított, mint a futótűz, úgy terjedt a híre, igen sokan követték, hallgatták a beszédeit. Minden egyes ilyen megnyilvánulásról a hírvivők a főpapi tanácsot értesítették, tudták, hogy a hatalmi pozíciójuk ellen is támadható mozgalom indulhat ebből! Ezt csírájában kellett elfojtani, mégpedig abban az egyetlen személyben, Aki ebből a szempontból potenciálisan a legerősebb volt. A tanítványokat nem fogták el, nem helyezték vád alá, pedig mindegyikről tudták, hogy Hozzá tartoznak, hanem Akitől úgy féltek, mint a tűztől, és okuk is volt rá, azt az egyet kellett eltávolítani a tömegből, mondván, ha ezt a mételyt kiemeljük, a többi megoldódik magától! Rosszul számítottak! Az egész egyszerű hatalmi harc volt! A nép várta és vágyta a Messiást, mert minden gondjukban, legyen az gazdasági, fizikai, lelki, szellemi, mindenben várták a megváltást. Éppen az volt a lehetetlen fordulat az egészben, hogy amikor végre megérkezett, - így szokták mondani - nem ismerték fel! Azért, mert nem felelt meg az elvárásoknak! Úgy képzelték, hogy Isten fia, a Messiás olyan meseszerűen fog megjelenni, amit csak a képzeletükben mertek kiszínezni! Nem az elvárásaikhoz képest érkezett, ezért hamis prófétának, hazugnak, csalónak kellett bélyegezniük! Kivételt képeztek azok, akiknek a lelki megmozdulásuk jelezte, hogy az igazi jött, és ezek híven ki is tartottak mellette!
KV: Az újabb tudományos kutatások szerint a torinói lepelről elképzelhető, hogy Krisztusnak volt a halotti leple! Nem az igazságát kérdezzük, hanem hogy van-e szellemi oka annak, hogy a tudomásunk szerint semmi olyan nem maradt fenn, ami Krisztus földi személyére, életére, mint tárgyi relikvia vonatkozna?
TSZ: Szellemileg nincsen rá szükség! De egy valamit nagyon kell tudnotok és ismernetek az embervoltban! A testesült ember számára az, amit lát, hall, megtapinthat, bizonyítékul szolgál, nem is annyira az első időkben, mint a rákövetkező időszakban. Nagy szükség volt arra, hogy legyen egy ún. anyagi bizonyíték is arra nézve, hogy Jézus valóban feltámadott és egy óriási fényben eltávozott. Tehát nem szellemi, hanem az embereknek az anyagi, hitbeli szükségéről van szó, különösképpen az utolsó évszázadokban, amikor eléggé eltorzult és elferdített tanítások éltek már az emberek között, hogy legyen valami olyan tárgyi bizonyíték, amelybe kapaszkodva a hit növekedhet. Különösen nagy jelentősége volt egy olyan anyagi megnyilvánulásnak, amely ebből a nihil állapotból, csalódottságból, kételkedésből az embereket vissza tudta fordítani a hit, és főképpen a Felső-világ felé! Erre kiválóan alkalmas volt ez a lepel! Aki hisz az igazságában, annak ez egy nagy segítség a saját kételyei, rossz gondolatai, hitetlensége ellen! Ha van valami, amit megszemlélhet, megérinthet, ami Jézussal kapcsolatos, az óriási jelentőségű azon emberek között, akiknek még szükségük van erre! Tehát vegyétek úgy, hogy igaz, mert mindig is igaz lesz az, amilyen hatása van és amire vezet! Így tudom a leginkább összefoglalni, függetlenül attól, hogy nem mondtam ki nyíltan és egyenes szóval, hogy ez az a lepel! Vegyétek úgy, hogy az!
Veronika-kendője más eset. Urunknak rengeteg híve, rajongója volt, nem csak a szűk tanítványi kör, sokan hallgatták Őt, szerették, követték! Ezek között számos nő is volt, akik érzékenyebb lelkűek, megviseli őket valakinek a szenvedése. Azt hiszitek, csak egyetlen valaki volt, aki megkockáztatta, hogy odaugrik és a véres, verejtékes arcát megtörli?! Egyetlen egyet említ mindmáig mindenki, akit elneveztek Veronikának. Ha csak egy könnyű kendőlegyintés is történt, hozzáért az a kendő, érintés történt Veronika számára! Amikor ezt a kendőt össze akarja hajtani, a képzelet látomásában az az arc rémlett fel előtte, amelyhez kevéssel azelőtt hozzáérintette. Számára az volt a legfontosabb, hogy érintette Őt! Természetesen az a kép nem maradt meg a kendőn, hiszen ez látomás volt! Ha megmaradt volna, korabeli arcmásként, mint kincset őrizték, védték volna. Ez egy jól érthető látomásnak fogható fel, amely valóban megképződött ott azon a kendőn, de nem maradt rajta! Mint ahogy a többin sem, csak ezen az egyen, a legendák szerintin! Így már érthető a Veronika-kendő és a torinói lepel a közösség számára megmutatkozó alakkal? Az egyik egy egyénnek szóló látvány, amelyet a saját lelkéből merített érthető módon, a másik egy egészen más jellegű dolog, a kettő között különbség van!
Krisztus arcáról a leírásokban nagyon keveset lehet tudni, de abban az időben a férfiak, különösen az Ő életkorában, általában bajuszt és szakállt, hosszú hajat viseltek. Ez a megjelenés mindmáig érvényes az arról a földrészről származó, de most már mohamedán férfiaknál. A régi időkben ez volt a tekintélynek, a férfiasságnak a külső megmutatkozása. Évszázadokig ennek alapján kívánták ábrázolni, de hiteles arckép nem áll rendelkezésre, mindössze egy általános leírás, melyet akármely férfiarcra nyugodtan rá lehetett mondani. Az utóbbi évszázadokban mindenütt a szelíd Krisztusarc dominált a képeken, holott tudott nagyon is komoly lenni, nem volt mindig szelíd és mosolygós! Az viszont már elferdítés, hogy komornak és vad pillantásúan uralkodónak ábrázolták!
KV: A ma embere, a felfokozott külső-belső történések kényszerítő hatásaiban hogyan tudja megélni Húsvét misztériumát, a Megváltást? Hiszen minden húsvéti Golgota-járásnak, minden kereszthordozásnak a végén a Feltámadás van!
TSZ: A Feltámadás a központi kifejezés ebben, mert valami alacsonyabbra kerültből a felemelkedést jelenti! A felemelkedés folyamatos, nincsenek időszakok meghatározva, minden napnak megvan a maga feltámadása! A húsvéti ünnepkörnek ez kellene, hogy az igazi üzenete legyen! Minden napnak van olyan eseménye, olyan gondolata, amely valami feltámadáshoz vezet, valami jobb megértéshez, valami pusztultnak, nem sikerültnek az új életéhez. Ha ez nem merül feledésbe, ha nemcsak egy évben egyszer, néhány napnak az emlékezete, hanem a mindennapokká válik, akkor valami téren mindennap lehet feltámadás. Ezt mindenki külön-külön megérzi, megtudhatja, meghatározhatja, kidolgozhatja! A Feltámadásnak ez a valódi szellemi üzenete! A meg nem állás, a továbbfejlődés, a feljebblépés, az elhagyása annak az állapotnak, amelyben eddig volt, és abból ő feltámad és továbblép egy jobbra, egy különbre, egy életrevalóbbra, egy fényesebbre! Ez természetesen csak egy nagyon leegyszerűsített összefoglalása a dolgoknak, mert ez a nagyon egyszerűen kifejezett mindennapos feltámadás bizony nagyon sok figyelemmel, igyekezettel, hozzáállással, emberi jó akarattal jár együtt. Nem egy egyszerű ünnep a Húsvét-kör, ez tovagyűrűzik, tova kell, hogy világítson a mindennapokba a következő Húsvétig, mert ha nem folyamattá, a mindennapok apró, gyönyörű küzdelmeivé és eredményeivé válik, akkor ez az ünnep csak egy a többi között, amelyet így-úgy megünnepel az emberiség, és azután mi történik tovább! Alighanem mást vártatok, mást gondoltatok, valami különlegeset! A különlegesség a mindennapok eseményében van, nem az esztendő egy-két ünnepében!
+ + +
Összeállította: Langer Imre
|
