|
AZ IGAZI KERESZTÉNY MISZTIKA
Névtelen Szellem közleménye
Amikor az emberi szellem akár a pihenő időben, akár a vezeklő időben, vagy a fejlődésre szánt tanuló időben testet ölt, akkor nem a maga egészében mutatkozik meg, hanem mindig csak az a része van felszínen, amellyel a szellemnek szükséges foglalkoznia.
Ebből következik, hogy a hetedik testöltés nem szükségképpen tökéletes, hanem akkor csak harmóniában van az egyén, helyesebben: a megszerzett képességekből semmi sincs lefedve, elnyomva, letakarva, hanem minden úgy, azon módon jut kifejezésre, ahogyan a lélekben van. S hogy ez mind valóban kifejezésre is juthasson, azért az ilyen hetedik testöltésekben minden adott ahhoz, hogy a léleknek valamennyi része kifejezhesse magát.
Nem lehet tehát azt mondani, hogy ilyenkor a lélek boldogabb; mert sokszor nagy tévedések és bűnök érvényesülnek egy-egy ilyen alkalomból, amelyek áthatolhatatlan sziklafalakat képeznek a lélek továbbhaladásának útjában, amiket sem vezekléssel, sem felkészültséggel nem képes megsemmisíteni, sem rajtuk keresztüljutni. Csupán az Isten kegyelme az, ami az ilyen útvesztőbe tévedt szellemnek segítségére siet, hogy eljuthasson ahhoz a célhoz, hogy tévelygéseiből kiemelkedve, saját akaratával és törekvésével keresse azokat a lehetőségeket, utakat és módokat, amelyekkel ismét megszerezheti a lelkének azokat a képességeit, amelyeket egy időre elveszített, hogy dolgozhasson, épülhessen, javulhasson.
Mert azok a képességek, amelyeket az ember magáénak hisz - és talán valóban az övéi is - ha a legkisebb eredményeket sikerül is velük elérnie, könnyen elbizakodottá teszik őt. Holott ezek a képességek nem mások, mint csak eszközök a szellem kezében, amelyekkel kivájhatja a maga számára az ismeretlenben azokat az utakat, amelyeken felfelé haladhat. Olyan eszközök ezek, mint a lámpa az ember kezében, amikor a sötétben akar előrehaladni.
Tehát bizonyos lelki képességeket kell kifejlesztenie, hogy ezek segítségével a szellemi úton haladhasson. A szenvedések, s amiket az emberek megpróbáltatásoknak neveznek, megint csak eszközök arra nézve, hogy általuk ezek a lelki képességek kifejlődhessenek.
A szenvedéssel nem tesz semmit jóvá az ember; ezzel nem fogja életét a túlvilágon tehermentesíteni azoktól a bűnöktől és hibáktól, amelyeket elkövetett. A szenvedés csak az az éles eszköz, amely mintegy leoperálja a lélekről azokat a törvénytelen kinövéseket, amelyek útját állják a haladásnak, mert ezek a kiálló részek minduntalan fennakadnak a törvény korlátain. Tehát a lélek mindaddig képtelen magát ettől megszabadítani, ameddig ezek a törvénytelenségek rajta vannak.
Azokban az időkben, amikor a szellem szenvedésekkel teli vezeklő életet él, azoktól a törvényben való megakadásoktól kénytelen szenvedni, amelyek az ő hajlamait és kívánságait feltartóztatják. De mindezzel egy lépést sem jut előre. Azonban a szenvedések után, amikor a sajgó seb már behegedt és a lélek visszapillant az elhagyott állomásokra, magától rájön, hogy azok a szenvedések csakugyan jók voltak, mert nem engedték a lélek vad hajtásait megerősödni és szétágazni, hanem lekoptatták és lecsiszolták azokat. Ekkor a szellem belátja, hogy amit szabadságával nem tudott önmaga alsóbbrendű természetén véghezvinni, abban segítségére jött a törvény keze, a szenvedés, és lecsiszolta róla azokat; s azokon a helyeken, ahol a kinövések megszűntek, befelé a lélekben egy erjedési folyamat állt be, és ezekben a benső, forrongó küzdelmekben egy új képesség keletkezett. Ez a képesség megvolt ugyan azelőtt is, de mivel elfordult a helyes és igaz úttól, ez elfajult és ezekben a téves hajlamokban és túlzásban akarta az életét kiélni.
A léleknek ugyanis nincsen értelme, nincs esze; annak a természetnek, amely a lelket élteti, nincs helyes felfogása a jóról vagy a rosszról, az csak élni akar, élniakarás a természete. A szellemnek kellene ezt az élniakarást a helyes és törvényes formában levezetnie, hogy abban a formában élhesse ki magát és teremjen gyümölcsöket, azaz törvényes eredményeket.
Azonban a szellem az idők folyamán meggyengül ezzel a felhalmozódott élniakarással szemben, elveszíti felette az uralmát, emiatt lesüllyed, s folyton sötétebb és határozatlanabb lehetőségekben ébred fel.
Ez az élniakarás ugyanis nem nézi azt, hogy hol, hogyan és mint él, egyszerűen csak élni akar, ott és úgy, ahol és ahogyan adott a lehetőség, hogy élhessen. De ennek az életnek ura és parancsolója a szellem, mert ezért az életért a szellem a felelős.
Miután azonban a szellem elfordult attól a Hatalomtól, amely felette van, ennélfogva ő maga sem tudja, merre és hova kormányozza ezt az életkomplexumot. T.i. ő ezzel az élettel más, magasabbrendű és alacsonyabbrendű életekhez van kötve. Ez együtt képezi a lélek természetét, és a lélek természeténél fogva emelkedik vagy süllyed a szellem. Tehát fontos, hogy ez a szellemre bízott élet- és erőmennyiség merre és hova vonzza őt, milyen életekhez kapcsolódik, hol fejt ki tevékenységet, és milyen az a tevékenység. Fő dolog tehát, hogy a szellem urává lehessen ennek az élet- és erőmennyiségnek, és hogy arra használja, amit jónak és igaznak tart.
Minden erőhullámzásnak megvan a maga törvénye, amely ezeket az erőket abban a mederben kényszeríti haladni, amelyet részükre a gondviselő Isten kiszabott, hogy elvégezzék azt a munkát, amelyet ugyancsak a Gondviselés bízott rájuk. Így minden erőnek, amit a természetben megnyilatkozni láttok, megvan a maga rendeltetése és célja, ahová be kell érkeznie, amit el kell végeznie.
Példát mondok: a duzzasztóval a folyóvizet felduzzasztják, malmokat és gépezeteket hajtatnak vele. A folyóvíz folyna anélkül is, és keresné a továbbhaladás útját, és ha az nem volna, ő maga vájna magának utat. Az ember magasabbrendű értelme azonban munkát bíz reá, hogy ne menjen kárba az az energia, és munkára fordítja azt.
Így kell mindennek, amit láttok, elvégeznie a maga munkáját a maga kivájt medrében, vagyis a törvény keretein belül.
Azonban az Isten kegyelme az önmagára ébredt, feleszmélt szellemhez kapcsolódva (olyan szellemhez, aki már felismerte és megtalálta az útját és módját, hogy hogyan kapcsolódjék a legmagasabbhoz), magasabbrendű munkát végez.
Ez a legmagasabb erő és értelem olyan munkára használja fel a felébredt szellemet, amely teljesen elüt attól a munkától, amit feleszmélése előtt végzett. Az ilyen szellem a magasabbrendű akaratnak szolgálatába helyeződik, magasabb célok megvalósulásáért dolgozik és e szerint növekszik. Ha pedig a munka értéke növekszik, akkor azzal együtt a szellem fokozata is mind magasabbá válik.
Tehát ameddig az emberlélek csak azt végzi, ami rá ki van szabva, ameddig az élet fenntartásáért dolgozik, addig csak egy emberi életet él, de a lehetőségeket már magában hordozza ahhoz, hogy szellemi célokat kereshessen és valósíthasson meg, vagyis az istenséggel kapcsolódhasson, és a természet erőit a gondolatai, vágyai és törekvései szerint a maga fejlett értelmével már az emberi életben is uralhassa. Mindez azonban még nem teszi őt magasabbrendűvé, bármilyen magasan fejlett értelme legyen is, bármilyen tudós legyen is ezekben az emberileg elgondolt munkákban, ha a lelkében a jó és igaz, a tiszta és magasabbrendű erkölcsi fogalom nem uralkodó erő. Ekkor az ő tudása és értelme nem emeli őt az állati életen felül, vagyis az emberi élet célján: az érzéki, testi élet követelményeinek és szükségleteinek megszerzésén felül; tehát semmi esetre sem emelkedik fokozatilag magasabbra annál, mint aki egyszerű napszámos munkát végez s azzal az ő munkájával ugyancsak a saját emberi létének fenntartásáért dolgozik.
Mert lehetséges, hogy aki ma napszámos munkát végez és a földet túrja, éppen arról az állomásról érkezett idáig, ahova az a másik még csak törekszik, aki hatalmas gépeket konstruál az ő képzett értelmével. Azok a gépek talán nem lendítenek semmit az emberiség haladásának ügyén, azonban az, aki azokat alkotta, éppen ennél a beállítottságánál fogva többnek és magasabban állónak tartotta magát a többi embernél, ezért a halál után elvették tőle azt a fejlett és csiszolt értelmet, és a szellemét egy fejletlenebb szervezetbe szorították bele. Most ebben az egyszerű létformában kénytelen tovább fáradni, amelyben az előző életben megvetett kisebb örömöknek kell kielégíteniük vágyait. Így ezekben a kisebb örömökben a lelke jobban megtisztul és megérzése a helyesebb utat találja meg, mint amikor elbizakodottságában magát embertársainál érdemesebbnek vélte az élet örömeinek élvezésére.
Ez itt egy egészen alacsony világ, amelyben a lélek korlátok közé szorított képességeit - mivel ezek a képességek nem felfelé, hanem lefelé irányítanák a szellemet a haladásban - a törvény kényszeríti, hogy az egyén élete egyensúlyban maradhasson. Az emberi lélek ezekben a szenvedésekben és a törvény szoros korlátai között eltöltött nehéz időkben elfárad, és szertelen vágyait nem engedi csapongani, mert nincsenek lehetőségei, s így kénytelen befelé élni és keresni-kutatni a szabadulási lehetőséget.
S mikor már ezt keresi, akkor találkoznia kell Istennel, Krisztussal, vagy az Ő prófétáinak egyikével, akiket világítóként küldött a földre. Amikor azután a lélek megismerte az Istent, az Isten hatalmát, mindenhatóságát, akkor egy benső ösztöntől indíttatva hozzákapcsolódik, mert reméli, hogy ez a nagy Hatalom segíthet rajta és megszabadíthatja őt azoktól a súlyos terhektől, amelyeket már ki tudja, hány életen keresztül kellett hordoznia.
Az ígéret valóban ott van, mert megmondatott, hogy az Isten azoknak, akik Őt kérik, megadja, amire szükségük van; akik az ő segítségét várják és kérik, azoktól nem tagadj azt meg. Csakhogy sokszor nem úgy és nem abban a formában adja meg, ahogyan az emberi lélek várja és kéri, hanem egészen másként.
Minden lelket külön-külön szál kapcsol az Örökkévalóhoz, Aki mindenkinek azt adja meg, ami neki a legjobb, a legüdvösebb. Hiszen sokszor mást kér a lélek, és mást kér a test embere. Ha azonban a lélek hitével megsejti az Isten közelségét, megsejti az Isten nagyságát, s ha nem fogja is fel teljesen, de ragaszkodik Hozzá: akkor hit által magasabbrendűséget nyer, lélekben finomabbá, világosabbá, szellemileg pedig bensőbbé, bölcsebbé válik.
Belőlük lesznek a hitben élő emberek. S ha ez a hit nem is a legfelső világot és igazságot bírja a magáénak, mégis visszatartja az anyagba való süllyedéstől, a nagy bűnöktől, a túlkapásoktól, bizonyos szellemi korlátokat von a tudatban, erkölcsi egyensúlyba hozza az egyént, és egyenes utat mutat neki: a lelki és szellemi fejlődés útját. S ha ezen halad, máris megszabadult az anyag hatalmától, és haladhat előre a megismerés útján, a fokozódó világosság útján. Nem tökéletes ember még, nem lehet még tőle nagy áldozatokat várni, de már halad.
Amikor ennek a hitnek az útján eljut a nehéz próbákhoz, azokhoz a vizsgákhoz, amelyeket ki kell állania, hogy egy magasabb fokozatra léphessen, olyankor mindenesetre ő is szenved, megrendül, elbukik. De ez az elbukás sohasem süllyeszti le őt a tudattalan mélységbe, hanem a hitnek erejével újra felemelkedik, újra próbálkozik, szenved, de mégis halad, mert a lélek megsejtette bensőjében azt az isteni hangot, amellyel őt a szenvedéseken keresztül is a fejlődés útján hívja Magához.
Amiben az emberi lélek hibázott, amit nem tisztázott, ahhoz újra meg újra vissza kell térnie, hogy azt a hibát, azt a tévedést kiegyenlítse, és hozzá illessze ahhoz az úthoz, ahhoz a szellemi irányhoz, amelyet felismert és kívánatosnak talált.
Az ember azt az utat, amelyet nem ismer, azt az igazságot, amelyet az értelmével magáévá tenni nem tud, amelybe a lelki képességei szerint nem tudja magát beleélni, nem teheti magáévá, mert az az igazság még nem az övé, ahhoz az igazsághoz még fel kell fejlődnie, a lelki megérző szerveinek még ki kell bontakozniuk.
Ezért nem lehet egyszerre a legmagasabbat elérni, bárhogyan akarjon és törekedjék is valaki; így az embernek önmagát is fokról-fokra kell megismernie és a szerint a világosság szerint kell szemlélnie, amelyet már megért, amely világosság, amely igazság a lelkének már vezérelvévé lett, mert az az a világosság, amely neki azt a világot mutatja meg, amelybe lelki érzéseivel, vágyaival és törekvéseivel tartozni akar.
Tehát az alsóbbrendű én természetét romboló erejétől meg kell fosztani, s ezt a munkát a léleknek, az énnek a legbelsőbb természetében, a legbensőbb világában kell véghezvinnie; itt kell az önmegtagadásnak végbemennie, abban a benső világban kell ennek az alsóbbrendű természetnek megnyilvánulási lehetőségét és törekvését szigorúan ellenőriznie, és megnyirbálnia a felsőbbrendű én erejével. Ez az a napról-napra való áldozatadás, amit a léleknek a saját szentélyében, az Úr oltárán kell véghezvinnie.
Ez a Krisztus szerint való gondolat. Minden megmarad, amit a régi zsidóknak Mózes által a törvényben adott az Úr; Krisztus semmit el nem törölt a törvényből, csak átváltoztatta, magasabbrendűvé tette. Az áldozati oltárnak fel kell állítva lennie az ember belső világában a szentély előtt, s ezen kell az embernek az ő alsóbbrendű énjét napról-napra való áldozatként bemutatnia Istennek. Amikor az ember napról-napra odaad valamit áldozatul, ez az áldozati oltáron megemésztődik, porrá és hamuvá válik; az az életerő pedig, ami ebből a természetből felszabadult, ujjongó örömmel, tettekre kész, fiatalos lendülettel keres magának a jóban és igazban kiélhetési lehetőséget.
Aki ezt a gondolatot magáévá teszi, aki ezt a lelkében megérti és átérzi, az napról-napra felajánlja az életét az Úr szolgálatába. Ez nem jelenti azt, hogy meg kell tagadnia magától mindent, ami a testének kedves; de igenis azt jelenti, hogy tagadjon meg magától mindent, amit az ő felsőbb énje, az Istentől áthatott én nem talál jónak és helyesnek, mert úgy érzi, hogy az Istennek magasabbrendű törvényével nem egyezik; tehát feláldozza lelkének kívánságait, odaadja az ő emberi igazát azért, hogy az Isten magasabbrendű igazsága, amit még nem ismer, amit még talán felfogni nem tud, az életében kiteljesedhessék.
Ha nem keresi azt, hogy mi miért van, hanem egész hitével hozzátámaszkodik, mint erős sziklához, az Isten gondviselő szeretetéhez, az Isten kegyelméhez, és belenyugszik az átláthatatlan, emberi ésszel kikutathatatlan végzésekbe, amelyeket Isten őfelette elrendelt, és így szól: "Uram, legyen meg a te akaratod! Uram, légy velem, hogy én a te akaratodat véghezvihessem!": akkor az ilyen ember nem marad egyedül, ha mindenki elhagyja is megpróbáltatásában, amikor a hitéről és az Isten iránt való hűségéről vizsgázik! Nem marad egyedül, mert ha nem is látja, de a lelkében érzi, hogy az Isten mind közelebb hajol hozzá és Szentlelkével megnyitja a menny titokzatos függönyét, és a lelkének betekintést enged abba a világba, amelyet szem nem látott, fül nem hallott, de a lélek az ő hitével megérzi, és a szellem az ő szellemszemeivel meglátja az igazságnak, a jóságnak szent felmagasztosulását és a saját lelkének emelkedését abban az érzésben, ami ezekben a diadalmas pillanatokban az egész lényét áthatja és más emberré, más lélekké teremti át.
Ez a tulajdonképpeni keresztény misztika, a titokzatos világgal való egyesülés, a szentélybe való behatolás, amely szentélyt a magasabbrendű én épített örök lakásul az ő Istenének és az ő Megváltójának. Kívül van az áldozati oltár: a testi élet; itt kell elhamvadniuk azoknak a túlzásba csapongó életmegnyilvánulásoknak, amelyeket a lélek sokszor a testen keresztül akar kiélni.
Azonban félre ne értsetek: ez nem mindig érzéki kiélést jelent. Hiszen a dicsőségvágy, az egyéni akarásnak mindenen keresztül való érvényesítési vágya sem érzéki kiélés; nem érzéki kiélés a bosszúvágy és a testi hatalomnak mindenen keresztül való erőszakos érvényesítése sem. De mindezeket csak a testen keresztül lehet érvényesíteni, mert a lélek világában nem érvényesíthetők, a lélek világában erre sem hatalom, sem erő, sem lehetőség nincs, mert ha ez lehetséges lenne, akkor a bűnös lélek mindezt a szellemvilágban is véghezvihetné, de ott nem viheti véghez. Ezért adott az Isten a bűnös léleknek egy világot, egy lehetőséget, egy álomvilágot a fizikai tömörülésben, hogy itt a vágyait kiélhesse a testen keresztül. Itt a féktelen bosszú megölheti az ellenséget és kielégülhet abban, hogy látja szenvedni és meghalni.
Ez azonban nem végérvényes elintézés. Ez csak mulandó álom. Mert neki is végig kell szenvednie ugyanazt, neki is meg kell halnia, neki is végig kell szenvednie a megaláztatást, a megvettetést; neki is végig kell szenvednie, hogy felette kegyetlenkedjenek, zsarnokoskodjanak; neki is el kell tűrnie a tehetetlenség gyötrő és kínzó állapotát, amelynek annak idején örült, amelyben a lelke kielégült, amikor más vergődött abban az állapotban.
Tehát a fizikai világot az Isten arra a célra teremtette, hogy a fejlődés alacsony fokán álló szellemek kiélhessék a lelkük érzéseit, a kiélés után pedig hasonlóképpen végigérezzék annak visszahatásait, hogy helyes fogalmat nyerjenek azokról a tettekről, vágyakról és törekvésekről, amelyek a lelkükben élnek, hogy megirtózhassanak azoktól, és beláthassák, hogy helytelen utakra tévedtek.
Az embernek, mielőtt embertársának, vagy azoknak, akikkel az életben közös sorsban él - legyenek azok az életnek bármilyen megnyilatkozási formái - szenvedést okozna, át kell éreznie, hogy amit cselekedni akar, annak mi lesz a következménye, és úgy cselekedjék, hogy amit cselekszik, önmagának cselekedte. Mert hiszen az ő lelki érzésének minden megnyilatkozása kihat, de ugyancsak vissza is hat őreá. Így senki el nem menekülhet tetteinek következményei elől, hacsak az Isten kegyelme új utat nem mutat, új lehetőségeket, új próbaalkalmakat nem ad neki, hogy mindent, amit cselekszik, a szerint a jobb és igazabb elv szerint cselekedjék, amit a maga részére tartana jónak és igaznak.
S amikor már a lélek helyesen és jól cselekedett, akkor meggyógyult a bűntől. S ha meggyógyult a bűntől, akkor nincs többé szükség arra, hogy tovább is a gyógyító helyen, a kórházban időzzék, nincs szükség arra, hogy a természet új operációkat írjon elő számára, hogy róla a káros kinövéseket levagdossa és letördelje.
A léleknek az a része, amely még nem tiszta, amely még nem azonos azzal a törvénnyel, amely törvénynek áldásait élvezni szeretné, még mindig egy más törvény alá tartozik; és ha az Isten kegyelme meg is engedi, hogy a léleknek hibátlan része egy rövid ideig pihenést és szabadságot élvezzen abban a világban, amely világnak törvényével adekváttá vált: de a letakart rész csakhamar újra jelentkezik, mint egy fájó seb, és a szelIem kénytelen odafigyelni az ő elaltatott, érzéstelenített lelki részére, s akkor ő maga kéri azokat a lehetőségeket, hogy ezeket a hibás részeket átalakíthassa és meggyógyíthassa, hogy egészen és maradéktalanul abba a világba tartozzon, amely világban olyan boldognak, olyan igazán mennyeinek érezte az életet.
Az Isten törvénye, ez a szent igazság, hibátlan tükröt tart a lélek elé, amikor megérkezik abba a hazába, ahol mindent a maga valósága és maga értéke szerint bírál el a törvény ereje és hatalma. S jóllehet az Isten kegyelme letakarja a hibás részeket a bűnbocsánat takarójával, és elvezeti a lelket a pihenőhelyre, ahol neki megnyugvást és pihenést nyújt, de ez nem végérvényes állapot. A bűnbocsánat arra való, hogy az emberi lélek azokkal a képességekkel és fejlődési lehetőségekkel, amelyeket az Isten az alatt az idő alatt ad neki, amíg az ő gyarlóságait letakarja és bűneinek következményeit érvényesülni nem engedi, a maga haladását munkálja. Mert az Isten végtelenül jó, sokat ad és sokat előlegez. Hiszen mindent Ő ad, az ember elesettségében a maga számára semmit sem teremthetne, azért végtelen alázatossággal és engedelmességgel tartozunk Istennek.
Amikor az emberi lélek mindennek tudatában megszemléli önmagát és azt a világot, ahová került, még jobban érzi az ő kicsinységét, gyengeségét, érdemtelenségét, s ez az az érzés, ami őt folytonos munkára serkenti; ez az az érzés, amely nagy, önmagát megtagadó áldozatos életeket ír elő részére, hogy ezektől a hibáktól, tévelygésektől és ezek árnyékaitól, a múlt árnyékától megszabadulhasson, és azt a helyet, ahol az árnyékok mutatkoztak, fényes betűkkel írhassa tele, amelyek már az ő lelkének is megelégedettséget nyújthatnak.
Mit tehet az ember Krisztusért? Hiszen Ő mindenekfelett való, Neki nem adhat semmit, mert hiszen mindent Ő adott. Nem tehet mást, mint hogy fölveszi a keresztet és követi Őt azon az úton, amelyet Ő járt meg. S mikor az emberi lélek a szeretetben annyira haladt, hogy egynek érzi magát a teremtett mindenséggel, akkor az élet szentté válik előtte, s legyen bár valami a legalacsonyabbfokú életforma, abban is az Isten Lelkétől kibocsátott élethullámzást látja mozogni és a fejlődés felé vinni azokat a lelkeket és azokat az anyagi formákat, amelyek a szellemek tévedéseinek következményei.
Hiszen az élet olyan, mint a hullámzó víz sodra, magával visz mindent: szépet, csúnyát, tisztát és tisztátalant, és viszi-ragadja tovább a fejlődés útján előre, hogy minden, ami tökéletlen, minden, ami tisztátalan, elérhesse a célt, azaz tisztává és igazzá válhasson.
Ez az élet hordoz mindnyájunkat a legalacsonyabbtól a legmagasabbig. Ez az életakarás az, ami a tévelygésekben szertelenségekre, bűnökre, sőt gonoszságokra is viszi az ember lelkét. De miért? Mert ezt az elvet szorítja bele az emberi lélek: a tisztátalan elgondolást, a gonosz és helytelen igazságot, mert a tévelygő lélek előtt jogosnak és igaznak látszik az abban a pillanatban, amikor cselekszik; mert mihelyt nem találja igaznak és helyesnek, máris nem cselekszi meg. Tudjuk, hogy amit a gonosz és elvetemült ember cselekszik, az a törvénnyel ellenkezésben áll, de az ő lelkének a törvényével nem ellenkezik, és éppen azért cselekszi meg, mert a benne élő gonosz elv ezt diktálja neki.
Mit kell tehát elpusztítani? A gonosz elvet, a helytelen igazságot.
Ez a helytelen igazság az ember előtt sokszor látható, sokszor azonban megbúvik a helyes igazság árnyékaként, és ez gyakran még azokat az embereket is tévedésbe viszi, akik az igazságnak és a jónak valami ismeretére szert tettek.
Tehát az ember mindig arra gondoljon, hogy az Isten a maga igazságával ezt a hiábavaló világot és a hiábavaló szellemeket, akik az életre sem érdemesek, élni hagyja, és felhozza az ő napját mind a jókra, mind a gonoszokra és esőt ad mind az igazak, mind a hamisak földjére. Azért az ember se álljon oda vádlóként az ő részleges és töredék igazságával, hanem bízza az igazságszolgáltatást Istenre.
Vessetek jó magot az élet földjébe! Jóllehet a ti jó magotok mellett a félreértés, a megnemértés ördöge sokszor konkolyt hint el, és a konkoly megerősödik, az igaz mag pedig alig kap lábra, és nem fejlődhet a konkoly miatt. Ilyenkor csak a konkolyt látjátok fejlődni: meg ne tévesszen benneteket ez a látszat, és ne mondjátok, hogy: "nem érdemes jót cselekedni, nem érdemes igaznak lenni." Mert az a jó mag, ha gyenge is, azért mégis csak kalászt terem az érés idején, a konkoly pedig, bármilyen erőteljesnek mutatkozzék, csak konkolyt terem. Így mindenki csak azt arathatja azon a napon, amikor felelnie kell mindenért, amit vetett. Ha gonoszt vetettetek a lelketek tárházából, a gonosz nő meg számotokra, ha pedig jó magot vetettetek, akkor a jó magnak gyümölcsét élvezitek abban a világban, ahol minden a maga igazi formájában jelenik meg.
+ + +
Közreadja: Koltai István
Irodalom:
Ezoteriák II. kötet
A "Névtelen Szellem" kinyilatkoztatásai Eszter médium útján.
A Szellemi Búvárok Pesti Egylete kiadása – 1941.
|
