|
AZ EMBER HÁROM VILÁGA
"Névtelen Szellem" közleménye
Az embernek egyidejűleg három világban kell élnie. Mind a három világnak vannak törvényei és mind a három világban vannak konzekvenciák. Mind a három világban vannak kötelességek, amelyeket teljesíteni kell, de mind a három világban vannak örömök is, amelyek a feladat teljesítését jutalmazzák.
Az embernek a testi világban, az úgynevezett társadalomban a társadalmi törvények és az emberi törvények követelményei szerint kell élnie. A társadalmi törvények túlnyomó részben olyan sablonok gyűjteménye, amelyek sokszor nem előreviszik, de hátráltatják az embert haladásának útjában. Az emberi lét megköveteli azt, hogy mindenki, aki ennek a létnek részese, magára vegye az emberiség feladatából ráeső és neki kiutalt részt. Tehát józan emberi értelemmel kell megítélnie azt, hogy mi az a munka, amely az ő számára elő van írva, mennyi az a munka, amelyet teljesítenie kell, és mi az a mód, ahogyan azt jól, helyesen és a lehető legtöbb ember javára végezheti.
Sok ember már a kezdetnél eltéveszti rendeltetését, mert nem azt a feladatot veszi magának, amely neki az isteni akarat és törvény szerint kijárna. Rendszerint többre értékeli magát, vagy pedig ízlésének meg nem felelőnek tartja azt a munkát és azt az életfeladatot, amelyet pedig az élet és a végzet úgyszólván felismerhetetlenül mindenkinek eléje tár.
Sajnos, a legtöbb ember, ha meg is találja ezt a feladatot és bele is éli magát, arra törekszik, hogy minél kevesebbet végezzen ő, és minél többet hárítson át mások vállaira. Pedig ez hiábavaló igyekezet, mert az a feladattömeg, amelyet egy embernek el kell végeznie, mindenképpen az ő feladatát fogja képezni. Ha ma elmulasztja, holnap kell elvégeznie, és csak következményeket szerez magának, amelyeknek keserű voltát később kell megtapasztalnia.
Ezzel szemben vannak emberek, akik képességükön és erejükön túl teljesítenek. Az emberi életet, mint végérvényest tekintik, és igyekeznek minél többet, még a mások terheit és feladatait is a maguk vállára venni, miáltal túlfeszítik emberi erőiket és képességeiket és azzal a nagy tömeggel, amit magukra vesznek, elsötétítik maguk felett a lelki és szellemi látókört és nem veszik észre a fontosabb szempontokat, az örökéletű értékeket.
Tehát a földi életben való helyes éléshez a józan, világos megítélés szükséges az az éber intuíció, amely megérezteti az emberrel, mi, mennyi, és hogyan végzendő. Nehéz feladat ez még azoknak az embereknek is, akik Isten törvényét ismerik és az ő akaratát igyekeznek életükben betölteni.
*
Még nehezebb a testben lévő embereknek a másik világban, a lélek világában élniük. Tulajdonképpen minden ember az emberi testben is benne él ebben a világban, ebben az úgynevezett asztrálvilágban. Hiszen az ő lelkének a mozdulatai lépten-nyomon ebből a világból való áttükröződések, ezeknek az erőknek a földi világban való megnyilatkozásai. Ezek az erők itt az asztrális világban vannak itthon, s itt óriási hatásokat váltanak ki, úgy, hogy itt úgyszólván érzelmi viharok dúlnak, amelyekbe éppen azért a földi embernek nem nagyon tanácsos belekapcsolódnia.
A földi embernek legtanácsosabb az életét úgy igyekezni leélni, ahogy azt neki Isten törvénye és maga az élet az ő követelményeivel diktálja.
Voltak mindig, és ma is vannak, akik megpróbálkoznak a fizikai világból ebbe a világba átnyúlni, és valóban elsajátítanak, illetőleg felszabadítanak a lelki világukban olyan erőket, amelyeknek még rejtve kellene maradniuk, és általuk frappáns hatásokat váltanak ki. Azonban a szellemek mindenkor tiltották, illetőleg nem tanácsolták az embereknek azt, hogy ennek a világnak erőibe belekapcsolódjanak. Mégpedig nem tanácsolták abból az egyszerű okból, mert a földi emberek óriási többsége értelmileg fejletlen, erkölcsileg pedig elmaradott szellem lévén, mihelyt csak hajszálnyival több képesség felett rendelkezik, különösen olyan képesség felett, amely őt megkülönbözteti a többi egyszerű embertől, azonnal többre értékeli magát, és azt hiszi, hogy ő fejlettebb szellem, mint mások. Ezáltal túlemelkedettségbe esik és gőgjével sokkal mélyebbre bukik alá, mint hogyha megmaradt volna egyszerű átlagembernek.
De ez még a kisebbik baj. Nagyobb baj az, hogy sokan, akik ezeket az erőket kifejlesztik magukban és ezekben az erőkben bizonyos gyakorlatra tesznek szert, a lelkükben élő gonosz, ellenszegülő, megromlott hajlamok folytán ezeket az erőket mások megrontására használják fel, velük másoknak szenvedéseket és betegségeket okoznak, vagy anyagi javak és előnyök megszerzésére fordítják; más embereket befolyásolni igyekeznek, szabad akaratukat megkötik, s így előnyöket csikarnak ki maguknak, s ezáltal nemcsak önmaguknak, de másoknak is súlyos és keserves vezeklést készítenek elő.
Ezért nagyon helyénvaló volt mindig a fejlettebb szellemeknek az az intése, hogy az átlagember ezekbe az erőkbe ne kapcsolódjék bele és ezekkel intenzívebben ne foglalkozzék. Nem mintha a tudás magában véve baj és hiba lenne, nem mintha ezeket az erőket és ennek a világnak törvényeit és a benne lefolyó folyamatokat egykor meg nem kellene tanulni! Hiszen a fejlődés folyamán ezek az erők egykor mindenkinek a lelkében fel fognak szabadulni, mert hiszen a tudás jó és hasznos; azonban ahogy a lőfegyver és az éles kés nem való a gyermek kezébe, mert vele szerencsétlenséget okozhat: akképp nem valók ezek az erők és képességek a fejletlen szellem kezébe, aki még gyermek, akinek a lelkében még ellentétes indulatok dúlnak. Aki még sötétségben él, annak nem tanácsos hozzányúlnia azokhoz a hatalmas és nagyszerű erőkhöz, amelyek pedig arra valók, hogy a világot, az emberiséget és a szellemiséget a maga fejlődése során és az evolúció rendjén előbbre vigyék.
Hogy ebben az irányban a tilalom nem abszolút, mutatja az, hogy egyes kiválóbb emberszellemeknek, akikben nemcsak magas színvonalú tudásuk, de lelkük nemessége és emberszeretetük minden próbát kiálló bizonyossága révén is megvan a garancia arra nézve, hogy azt, amit ebből a világból megismernek, nem ártó, hanem segítő munkába fogják állítani, a Gondviselés nem egyszer megengedett, sőt előmozdított ilyen természetű kutatásokat. Hiszen, hogy egyebet ne említsek, azok a kézzelfogható jelenségek, amelyek a szellemtant bevezették, és azok a teljes materializációk, amelyek kiváló egyének vezetése alatt létrejöttek, hatalmas megnyilvánulásai ezeknek az erőknek. Ehhez azonban a Gondviselés bölcsessége jól kiválasztotta az egyéneket, akiknek megengedte, hogy ilyesmi sikerüljön, hogy ezeknek a kezében e jelenségek azt a célt szolgálják, amire hivatva voltak: a hanyatló hit felélesztését.
Ellenben nem engedi érvényesülni ezeket az erőket ma sem olyan embereknél, akik mindenáron eredményt akarnak elérni, de nincs meg bennük a garancia arra nézve, hogy ezeknek az erőknek érvényesítése a kezükben erkölcsi haszonnal járna, sőt inkább lelki kárt okozna. Ezek az erők tehát nem valók átlagembereknek, annál kevésbé alantas fokozatú szellemeknek, akik ezeket öncélnak tekintenék.
Mert hiszen a bűn nem más, mint magasabb erőknek alacsonyabbrendű célok szolgálatába való állítása. Hogy tehát valaki bizonyos erőkre tegyen szert, azt csak annak engedi meg az isteni Gondviselés, aki ezáltal magasabbrendű célokat szolgál. Mert mindennek át kell szellemesülnie. Tehát mindenrendű erőt arra kell fordítania az igaz embernek és szellemnek, hogy belőle magasabbrendü élet bontakozhassék ki. A fejlett szellem úgy is tesz, mert ez az ő bensejéből, az Istentől eredő és szeretettel áthatott lelkéből szükségképpen következik.
*
A legmagasabbrendű világban: a szellemi világban is benne él az ember. Ez a szellemi világ végtelenül egyszerű; és éppen mert olyan nagyon egyszerű, csak az előbbi, alsóbbrendű világokon keresztül visz hozzá az út, mert ez a világ, mint legegyszerűbb, legbecsesebb, legértékesebb, az emberszellem legmélyére van eltemetve.
A szellemi princípiumok, amelyeket a szellem Istentől kapott: a szeretet, a világosság és az alázatosság, (mert hiszen az akaraterő legmagasabb megnyilvánulási formája az alázatosság) amellyel az egyén önmagát teljesen és tökéletesen meg tudja tagadni, egyetlen isteni gondolatot zár körül, azt a gondolatot, amelyet Isten a teremtés pillanatában minden egyes teremtett szellemben elhelyezett. Ez mélységes titok, amelyet senki sem tud, csak egyedül az Isten. Miután pedig minden egyes teremtett szellemben Istennek más és más gondolata él, amelynek egykor ki kell bontakoznia, hogy a maga tisztaságában és szépségében tündököljön: azért más és más minden ember és minden szellem; ezért nincs két egymással egyenlő szellem, vagy lélek, vagy ember a világon. Isten végtelenségéből, elgondolhatatlan nagyságából következik ez.
Ez az isteni gondolat az őstitok, amely minden egyes egyénben benne él mélyen eltemetve, a három isteni princípiummal körülvéve: szeretettel, világossággal és alázatossággal.
Amikor tehát a szellemben ez a három princípium már kibontakozott, vagyis van neki szeretete, amellyel nemcsak az embereket, de az egész teremtettséget, amelyben Isten Lelke él, a kebelére ölelni képes; akinek a világossága annyira megtisztult, hogy nem lát senkiben és semmiben rosszat, mert ő maga a legnagyobb jóval van eltelve és mindenben benne látja Isten ragyogását, és akinek az akarata annyira felfokozódott, hogy ő maga nem kíván többé érvényesülni, csak azt kívánja, hogy az Isten akarata érvényesüljön rajta keresztül: abban kezd kibontakozni az az őstitok, az az egyetlen gondolat, amelyet Isten a teremtés pillanatában beléje helyezett. Abban kezd bontakozni a maga szépségében és ragyogásában az az eszme, amely azért szép és ragyogó, mert az Istenből való, mert Isten maga a Szépség, a Jóság, a Tökéletesség.
Aki fejlődése során eddig a fokozatig eljut, az minden külön erőfeszítés, minden törtetés nélkül egyszerre magáénak mondhatja mindazokat az erőket, amelyeket a tökéletlen, a fejletlen, de nagyratörő és hatásokat elérni akaró szellem erőszakkal fejleszt ki magában. Miért? Azért, mert aki a fejlődésnek erre a színvonalára feljutott, annak Isten mindent megad, mert az csak jóra használhat mindent.
*
Ebben a három világban kell tevékenykednie és tökéletesednie az emberszellemnek. Ezt a tökéletesedést, fejlődést az emberszellem a maga akarásával semmiképpen el nem érheti. Neki a maga akarásával csak egyet lehet megcselekednie: hogy a lelkében elnyomjon mindent, ami abba a világosság behatolását akadályozza, hogy ne engedjen érvényesülni ellentétes, ellenszegülő érzéseket, gondolatokat és megmozdulásokat, amelyek a tökéletlen és fejletlen lélekben lépten-nyomon kiütköznek. Magát az érést, a fejlődést az Isten adja. Az emberszellemnek, mint ahogyan odakünn, a ragyogó természetben, a virágok sem önmaguktól sietnek kinyílni és a gyümölcs sem önmaga érleli meg és teszi zamatossá magát, hanem Isten ragyogó napja hozza ki a parányi magból a csirát, a csirából a növényt, a szárat, a leveleket, a lombot, a virágot, a gyümölcsöt, a magot, amelyben ismét új élet, új titok van elrejtve.
Így az ember is akarhat, ahogy csak bír, akaratával egy hajszállal sem növesztheti meg önmagát, hanem kapcsolódjék bele az Istenbe a legerősebb és leghatalmasabb kapoccsal: az alázatossággal. Nem a hangoztatott, hanem az igazán átérzett, őszinte alázatossággal, amely meggyőzi az embert arról, hogy önmagától semmire sem képes, mert minden jó, ami őt érheti, egyedül Isten kegyelméből, az Ő ragyogó világosságából, szeretetének napjából sugárzik alá a szellemre. Az a sugár, világosság, ragyogás, melegség, amely onnan felülről sugárzik alá, bontja ki lassan-lassan az ember lelkében a virágokat, fejleszti ki a virágból a gyümölcsöket és érleli meg a magvakat, amelyekből újra más szellemteremtmények táplálkozhatnak.
*
Ebben a három világban kell élnetek, embertestvéreim. Mind a három világban igyekezzetek erőtökhöz képest helytállni, mert mind a három világ rak a vállaitokra kötelességeket, de mind a három világ tartogat a számotokra reménységet, eredményeket, gyümölcsöket is.
Bízzatok és higgyétek, hogy az Isten szeretetének melege és világosságának ragyogása meg fogja érlelni a ti lelketeket arra, hogy kibontakozhassék benne az a három isteni princípium. Amikor pedig ezek kibontakoznak, mint három ragyogó virágszirom fogják körülvenni azt a gyümölcsöt, amely kibontakozófélben van, azt az őseredeti isteni gondolatot, amelyet közületek kinek-kinek a lelkébe a Teremtés titokként rejtett.
Legyen a ti szellemi szemetek arra a reménységre irányozva, hogy majd egykor kibontakoztok ebből a szegény emberi állapotból arra a boldogító és kimondhatatlanul édes szellemi állapotra, amikor már a lelketekben megérzitek azt az isteni gondolatot, amely benneteket boldogítani fog, amely mindenkor irányt mutat, és amely mindenkor táplálni fog nemcsak titeket, hanem táplálni fogja azokat is, akikkel érintkezni fogtok.
Mindennek pedig legbiztosabb eszköze, legrövidebb útja és legalkalmasabb módszere az alázatosság.
Legyetek alázatosak és akkor békességetek lesz!
+ + +
Közreadja: Koltai István
Forrás:
Az utolsó óra munkásaihoz
Szellemi tanítások Pál beszélő médium útján.
Kiadja a Szellemi Búvárok Pesti Egylete - Budapest, 1933.
|
