|
A FELEMELKEDÉS ÚTJA
Névtelen Szellem közleménye
Jónak lenni nem az emberi ész dolga, mert emberi ésszel nem képes jó lenni senki. Hogy jó lehessen valaki, szívvel-lélekkel át kell magát adnia Krisztusnak, annak a nagy Tanítónak, aki előttünk járt, és aki az Ő példáza-taiban és tanításaiban most is velünk van, és aki az Ő Lelkének szeretetével erősít, támogat, bátorít bennünket, hogy el ne essünk, és le ne térjünk arról az egyenes útról, amit Ő mutatott meg nekünk. Csak az Ő kezébe ajánlott lélekkel, az Ő általa megmutatott világossággal és a Tőle lesugárzott erővel és segítséggel járhatjuk meg az utat, amely felfelé, a jó felé vezet bennünket.
Ha van is az emberi léleknek valamije a jóból, amelyet már az életei folyamán, a tapasztalatokon keresztül magának Ieszűrt, mégis itt van az ellentét világában, ahol minden - de minden - tévelygésen épült fel. Ha a tévelygés útján halad előre, s hogyha egyszer a végzete, a sorsa egy kiszabott pályán előrelökte, akkor nem áll módjában az emberi léleknek a maga erejével megállania, csak ha abba az egyetlen szálba fogódzkodik, amely őt Istennel köti össze.
Ez az a szál, amely a lélek legmélyén, a lélek legbensejében érezteti hatását, nem pedig a külsőben. A külső emberen keresztül soha senki jobbá nem lett. Büntethetitek az embert, megbosszulhatjátok, elvehetitek az életét bűnei és tévelygései következményeként, összetörhetitek a felismerhetetlenségig: de ha a jót a lelkébe bele nem ültetitek, mindezzel jobbá nem válik. Olyan igazság ez, amely meg nem másítható. Mert ha ez a világ az ő bűneiben, tévelygéseiben, tévedéseiben, gyötrelmeiben ki tudta volna magából termelni a jót, az igazat, nem lett volna szükség az áldozatokra.
Az áldozatok hintették bele a jót a világba. Mert kellett, hogy valaki elültesse a jót, hogy valaki jót és igazat hagyjon itt; kellett, hogy az ő jó és igaz lelki termékeivel a földön testesüljön, hogy itt megpecsételje azokat.
Ezért voltak szükségesek a mártírok, ezért voltak szükségesek azok a nagy önmegtagadó életek és azok a szomorú halálok, amelyekkel ezek a szellemek az ő ittlétüket megpecsételték. Minél több jót, minél több igazat hagytak itt, annál több szenvedés vette őket körül. Mert hiszen a jó ellensége a jobbnak. Mindezek közül pedig a legnagyobbat, a legtisztábbat, a legigazabbat, a legbensőségesebbet, a legfelemelőbbet és a legmegszentelőbbet Ő hagyta itt: a mi Urunk!
Ha valaki ehhez az itt maradt jóhoz és igazhoz apellál, ha ezt az Életet úgy ismeri meg, mint Istentől küldött Szabadítót, az hatalmas és erős lesz. Ha rálép arra az útra, amelyet Ő jelölt ki, Ő mutatott meg, amelyre az Ő szenvedése, az Ő önmegtagadása és az Ő szeretete sugárzik rá, tehát felveszi az Ő keresztjét és azzal a türelemmel és engedelmességgel hordozza azt, amely feltétlenül szükséges ennek az életútnak a megjárásához: annak hirdeti a Szabadító a bűnök bocsánatát, a lelke megtisztítását, hirdeti az ő kegyelmének lesugárzását, ígéri a segítségét és biztosítja arról, hogy Ő kezébe veszi a sorsát. Ha pedig Ő valakinek a sorsát a kezébe veszi, az nincs elveszve; s legyenek bár mégolyan bonyolult múltú számlái az igazság törvényével szemben, Ő kiegyenlíti azokat, mert mindazokon a lehetőségeken és eshetőségeken végigvezeti, amelyeken a szegény, gyötrődő, bűneinek súlya alatt roskadozó lélek egyedül, önmagában, minden segítség nélkül soha nem lenne képes végighaladni.
Ezt hirdetem én nektek; ezt akarom mindnyájatok lelkébe beleírni, hogy ragadjátok meg az alkalmat, ne térjetek el Krisztustól, hanem tárjátok ki Neki a szíveteket, hogy Ő beleírhassa a nevét, hogy a ti lelketek azt soha el ne felejtse. Beleírhassa az Ő törvényét és ígéretét, amelyre támaszkodva a ti szegény, gyenge, beteges és a jóban megállni képtelen lelketek érezze ezt az ígéretet akkor is, amikor őt sorsa a legnagyobb fájdalmak mélyére dobja, hogy akkor is fel tudjon állni a lélek, akkor is tudjon hinni és remélni; és ha a kísértések mégolyan borzasztó sötét árnyékot festenek is eléje, akkor is megtalálja a kivezető utat. Aki már végigment ezen az úton, az meglátja azt a csodát, amelyet az ember lelke addig el sem képzelhetett; meglátja, hogy Őt az Isten kegyelme felemelte, megsegítette, megtisztította, megmosta a legnagyobb áldozati Bárány vérében: a mi Urunk, a Jézus Krisztus áldozatában.
Ezt a csodát, ezt az újjászületést akarom én nektek, földi embereknek adni, hogy ne álljatok meg a tévelygések világában és semmiféle emberi igazságban, így a kárma igazságában se bizakodjatok, s felettébb ne bölcselkedjetek, mert a kárma igazságát felbontja az Úr kegyelme és véghez viszi a megváltás művét a ti életetekben, ha hisztek abban, amit egyáltalában el sem gondolhattok, mert hiszen az igazság szerint lehetetlent teszi Ő lehetővé.
Ezt az ember az ő okoskodó eszével be nem fogadhatja, de befogadja a lélek, amikor a külső, okoskodó ember összetörik, amikor a külső ember sötétséggel, a halál sötétségével és a fájdalmak rettentésével van körülvéve, amikor az ő igazsága, mint köd és pára szétfoszlik körülötte, amikor minden emberi reménye, tudása, bölcsessége megszűnik, semmivé válik. Ilyenkor a lélek az ő kicsinységének és gyengeségének tudatában bizony kéri és lekönyörgi a kegyelmet! És csak akkor hajolhat le hozzá a Kegyelem, hogy felemelje a lelkét a megismerésnek arra a fokozatára, amit az ember a maga emberi mivoltában sohasem lenne képes elérni.
Le kell tehát vetkőznötök minden olyan igazságot, amelyet mint emberek alkottatok meg magatoknak, és úgy kell odaállnotok Isten elé, mint az a lélek, aki az élete utolsó pillanatában érzi, hogy mindentől megfosztja Őt a kérlelhetetlen, hatalmas, nagy törvény: a halál törvénye, s mindent itt kell hagynia: bölcsességét, dicsőségét, tudását. Hiszen látnia kell a léleknek, hogy az agynak egyetlen kicsiny betegségétől semmivé válik a bölcsessége, porrá és hamuvá omlik a tudása és szertefoszló köddé a dicsősége, és eléje mered a nagy bizonytalanság sötétsége, amelybe őt a halál törvénye hívja.
Szükséges, hogy a lélek mindezeket már előbb levesse magáról, mielőtt még ez a pillanat bekövetkeznék; mert aki ezeket le nem veti, az nem látja meg a sötétségben felvillanó fényt, a Krisztus lábai nyomát a halál csarnokában, és minden hite, minden igazsága dacára fél és remeg, mert a lelke minden hitével a mulandó igazsághoz tapadt.
Szükséges, hogy a lélek kétségbeesésében, erőtlenségében, gyengeségében gyötrődve, belekapaszkodjék a Kegyelem lenyújtott segítő kezébe, hogy Krisztus őt minden mulandótól megtisztítva, felemelhesse.
Amikor ezt megértitek, testvéreim, amikor ezen átmentek, akkor látjátok csak meg, hogy mit akartam én nektek adni; akkor látjátok meg Isten kegyelmét, amelyet a ti emberi bölcselkedésetekkel, okoskodásotokkal, igyekezetetekkel el akartatok magatoktól hárítani.
Boldogoknak mondom azokat, akiknek nincs szükségük a gyötrelmekre, akiknek nincs szükségük arra, hogy a halál sötét réme álljon eléjük, hogy az igazság törvénye mindattól megfossza őket, amit maguknak felépítettek és kiépítettek, mert a lelkük kész az elfogadásra, kész az Isten előtt önszántából mindent levetni magáról. Boldogok azok, akik készek magukat teljességgel megalázni, hogy az Isten kegyelme öltöztesse fel őket azzal a tudással, hittel és bizonyossággal, amire a lelküknek szüksége van, hogy megláthassák a fénylő lábnyomokat, amelyeket Isten Fiának léptei hagytak hátra e szomorú és sötét törvények világában.
Boldogoknak mondom azokat, akik ujjongva fogadják Isten kegyelmét, kitárják szívüket és hajlandók minden emberi dicsőségről, bölcsességről és tudásról lemondani, hogy Isten az ő szívüket átalakítsa és kicsinnyé, egy-szerűvé, alázatossá és gyermeteggé tegye. Ők ezzel az egyszerűséggel, kicsinységgel és alázatossággal átmennek a halálból az életre; mindenben meglátják az Isten akaratát, mindenben fel tudják fedezni Isten kezének nyomát, s mindenért hálásak tudnak lenni. Ennél fogva az ő életük - ha szenvednek és gyötrődnek is - csupa boldogság, csupa megbizonyosodás, mert hisznek és tudják, hogy Isten velük van, és ők lépésről-lépésre megbizonyosodnak arról, hogy Isten szereti, és boldoggá akarja őket tenni.
*
A régi zsidók, akik magukat Isten kiválasztottainak tartották, akik a maguk törvényét minden más törvény fölé helyezték, ebben a hitükben lassanként gőgösökké lettek és kiválasztottságuk érzetében a szívük megtelt azzal az érzéssel, hogy ők a jónak és igaznak birtokában vannak. Így az Isten igazságát, amelyet nekik Mózes által nyújtott, kiépítették, kibővítették az ő emberi igazságukkal, és az ő emberi igazságuk kiépítésével helyet hagytak az igazság megkerülésének és annak, hogy ahhoz az ellentét is hozzáférkőzhessék. Így addig formálták, addig igazgatták azokat az igazságokat, míg az ő emberi igazságukon keresztül az ellentét igazsága is hozzátapadt és megfertőzte az ő törvényüket.
Ebben az elhibázott igazságukban magukat annyira erőseknek érezték, hogy amikor lejött hozzájuk az Isten Fia, Akit vártak, óhajtottak, Akihez minden reményüket fűzték - mivelhogy Ő a törvény lényegét, az Isten direkt szavát hozta magával -, az ő kifordított és megfertőzött törvényismeretük szerint nem voltak képesek felismerni Benne azt, Akit vártak, óhajtottak, Akiben reménykedtek, mert a szemüket elfátyolozta és meghomályosította a saját igazságuk, és a lelkük a saját igazságára támaszkodva képtelen volt felismerni az Isten Igazságát, Aki testbe öltözött és ott járt közöttük.
Jól vigyázzon azért minden emberi lélek, akár kereszténynek, akár zsidónak nevezi magát születés szerint, hogy az isteni igazságot ne engedje a lelkében eltorzítani, és ne igyekezzék azt kiépíteni az ő emberi bölcsességével! Mert ha ez a lélekben megerősödik és az ember arra támaszkodik, akkor a lelke elhanyagolt és gyenge marad, lelki szemei elhomályosulnak, lelki fülei megsüketülnek, és nem hallja meg a Lélek szavát, nem hallja meg az Isten szavát. S bárha előtte megy, vele beszél, egy levegőt szív vele, mégsem ismeri fel az Isten szavát, nem ismeri fel a testté lett Igét, sőt nemcsak nem ismeri fel, de emberi igazságával keresztfára juttatja az Isten Igazságát!
Azért azt mondom, vigyázzatok! Akinek füle van a hallásra, hallja, mit beszél a Lélek, hallja, mit beszél az Isten Lelke! Mert az lgazság Lelke nem mondja soha, hogy itt, vagy ott a Krisztus; nem mondja soha, hogy a megszentelt falakon belül hallatszik az Isten beszéde, mert Istené az egész világmindenség, s Isten Szelleme nem hagyja Magát falak közé zárni, hanem keresi az élő, kutató és alázatos lelkeket, hogy azokon keresztül munkálkodjék és hathasson tovább. Istennek nincsen szüksége megszentelt falakra; Istennek alázatos lelkekre, az ő szeretetét befogadó szívekre van szüksége, amelyeket Ő beszédével megtisztít és megszentel.
Ne feledjétek el, hogy azokat, akiket ti ma talán megvettek, mint emberek - mert azok ma még nem ismerik az Isten szavát - Isten az ő kegyelmével megkeresheti, földre sújthatja, és lehánthatja a lelkükről a kőnél keményebb gondolatokat és érzéseket, megvilágosíthatja a szellemüket. Akik ma még be vannak a kőnél keményebb rétegekbe zárva, akik ma még nem hiszik, akik ma még semmi ismerettel sem bírnak, akik ma talán még gonosztevők: Isten az ő kegyelmével összetörheti, és a külső énjüket összetörve, a belső énjük felfigyelhet, és összetörtségükben a lelkükben visszhangra találhatnak az Isten igazságának szavai, és megtérhetnek, és megelőzhetnek az Isten Országában az ő egyszerűségük és alázatosságuk által mindnyájatokat, akik az igazságot már ismeritek.
Egy a fontos dolog: hogy az ember tanuljon meg Isten előtt megalázkodni és engedelmeskedni; ismerje be, hogy ő kicsiny, gyenge és tudatlan minden tudományával, minden bölcsességével és minden jó cselekedetével együtt, és képtelen arra, hogy megépíthesse a maga üdvösségét. Isten tartja azt kezében.
Ez pedig azért van így, hogy egy test se dicsekedhessen, egy test se hivatkozhasson Istennel szemben semmiféle jogra, semmiféle igazságra, mert egyetlen igazság van, és ez az egyetlen Igazság Istennél van. Az ember pedig ismerje be, hogy ő - még hogyha valami jónak birtokában van is - Isten nélkül, kegyelem nélkül, Isten bűnbocsátó szeretete nélkül még akkor is elveszett, ha mindent tud, mindent megtesz is, ha mindennel bír is, mert még akkor is senki és semmi ő. Hanem támaszkodjék Isten szeretetére, legyen kicsiny, hajoljon meg, hogy Isten felemelhesse őt Magához.
*
Láthatjátok ebből, hogy a kárma igazsága, amelyben ti hisztek és bizakodtok, milyen kicsinyes, korhadt tákolmánya az emberi okoskodásnak. Olyan ez, mint egy korhadt híd a mélység felett. Óva intelek titeket, hogy ne bízzátok a lelketek sorsát erre a korhadt hídra, hanem tekintsetek felfelé, Arra, aki titeket tekintetének egyetlen biztató sugarával, amellyel az Ő nevét a ti szívetekbe beírja, a ti hitetek erejénél fogva átvezethet a mélység felett anélkül, hogy lábaitokkal ezt a korhadt hidat csak érintenétek is. De hinnetek kell!
*
Minden emberlelken keresztül más- és másként hangzik az igazság, azért minden emberléleknek meg kell magát tisztítania, és át kell magát adnia, hogy az igazság világossága a maga valóságos formájában tudjon rajta keresztülhatolni. Azért az egyik ilyen színű, a másik olyan színű, amilyen a lélek egyéni természete; de mindegyiken keresztül fénynek és világosságnak kell beszűrődnie az emberi világba.
Azonban vannak homályos, bepiszkolt és pókhálós ablakok, amelyeken alig tud a világosság keresztülszűrődni, mert az egyéni nagyotakarás, az egyéni dicsőségvágy, az egyéni igazság belepte azokat. Mert nem mindig a bűnök, a durva tévedések és durva hibák piszkítják be a lelkek világos ablakait, hanem az önértékelés, az önmagából való felette nagyotakarás, a hiúság, az önteltség, az önmaga nagyra-értékelése. Ezek azok a nehezen letisztítható homályosságok, amelyek, ha szűrődik is rajtuk keresztül némi világosság a világba, a bensőre még nagyobb homályt borítanak. És ezek azok, amik az emberlelkeket - még az igehirdetők lelkét is - a sárba tapaszthatják annyira, hogy nem tudnak feljebb emelkedni, nem tudnak nagyobb világosságot gyújtani, sőt ők maguk sem szemlélhetnek nagyobb világosságot.
+ + +
Közreadja: Koltai István
Forrás:
EVANGÉLIUMI SPIRITIZMUS - III. kötet (105-113. old.)
A "NÉVTELEN SZELLEM" TANÍTÁSAI ESZTER MÉDIUM ÚTJÁN
Kiadja: a SZELLEMI BÚVÁROK PESTI EGYLETE - Budapest, 1936.
|
