|
Bálint Aladárné
A SZELLEMI KIBONTAKOZÁS ÚTJA
ELŐSZÓ
Lényegében egyetlen felismerés hatja át a fejezeteket: hogy vágyaink célját - a jó Istennel egybekapcsoló szellemi életet - csak az önmagunkon végzett állandó munkálkodással érhetjük el.
A szellemi kibontakozás örömei mindenkire várnak, aki meghallja az Úr hívó hangját és kitartással, meg nem alkuvó törekvéssel igyekszik felszabadulni régi énjének terheitől, az Istentől és embertől elválasztó kemény falaktól.
Nem könyv íródott, hanem hat, különböző időben elhangzott előadás szövődött egységbe, az isteni kegyelem szervező erejében, s Annak a kívánságára, Aki az önmunkálkodás elindításával kiemelt önmagam szűkös világából a szolgálat útjára.
Meghatottan állok a könyv előtt, mert ajándék a számomra, amint az egyes előadásokat is Isten ajándékának éreztem.
Mindegyiknek a megírása előtt és elhangzása után próbákon mérte meg az Úr a felismerések mélységét, s az átalakulás eredményét.
Ha hibáztam, mélyen megszenvedtem, ha megálltam helyemet, égi örömökben részesültem.
Ha valaki úgy érzi, hogy egy árnyalattal segíti önmaga igazabb meglátásához, dicsérje velem együtt az Urat!
I. Hétköznapok és ünnepnapok
az élő Hit világában
Vágyódó lelkünk ünnepre vár. Nagy várakozás előzi meg az ünnepeket, feszültség van bennünk, felfokozott tevékenység. Érezzük, hogy be kell teljesülni valaminek, aminek a derengő emlékét hordozzuk.
Az ünnepvárás is, mint lelkünk, szellemünk annyi más mozdulása, emlékezés a szellemi múlt fényes ünnepére. Az Örök Istenérzés szellemi ünnepére, amikor a munka öröm volt, az öröm teljes és harmonikus, és ismeretlen fogalom a hétköznap.
Ezt az állandóságot és egyenletességet törte meg a szellembukás, s a duálszakadás megteremtette az ember számára a kettősséget. Ott kísért ez a kettősség megsűrűsödött világunk minden érzékelhető jelenségében és minden külső életkeretben, mióta kiléptünk a simogató Isteni akarat öleléséből, hogy kipróbáljuk a kemény önakarat markos szorítását. Kibillent akaratszabadságunkat megkötöztük megkeményedett érzésekből kovácsolt indulat- és szenvedélyláncokkal. Állandó harmóniánkat felcseréltük külső körülményektől függő, diszharmonikus, belső világunktól is tépett, változó hangulatokkal.
Egységből kilépett életünkben semmi sem egységes többé. Mert a bukottságban is benne lévő kettősségre jellemző, hogy az egyenletes fényt és harmóniát éppen annyira nem bírja az ember elhordozni, mint amennyire nem bírja az ébredő szellem az örök szürkeséget és tompaságot.
Törvényből kilépett életünk fény és árnyék játékában, hideg és meleg hőváltozásában, álom és ébrenlét, nappal és éjszaka, sötétség és világosság egymást váltó szakában: új törvény kereteibe helyeződött.
Szabadságával élni nem tudó, sőt azzal visszaélő szellemünk munka és pihenés egymást váltó szükségszerűségében, öröm és fájdalom váltakozásában, hétköznapok hosszú sorát váltó, ritka ünnepnapok meghatározott rendjében - látható és láthatatlan korlátok között, - birkózik megkötözött önmagával a felszabadulásért, az örök ünnepbe való visszatérésért.
A kettősségből kell visszatérnünk az egységbe. Ezen a hosszú úton kell megtanulnunk változások és ellentétek nélkül felismerni, megbecsülni és megtartani ami isteni, ami szellemi.
Ellentétek nélkül még ma sem, sok élet tapasztalása, elvesztett kincsek siratása után sem rendelkezünk elég szellemi erővel a jónak, a helyesnek, a tisztának, a Szentnek a megőrzésére. Még folyik bennünk a paradicsomban elindított játék. Kell, ami nincs, és nem kell, ami van.
A boldogságot teljes egészében csak a boldogtalanságon át tanuljuk megbecsülni. A szabadságot a megkötöttségen át kívánni, a csend békéjét a lárma hangzavarában vágyni. A pihenést a fáradtságon át kívánni, a munkát a kényszerpihenőkben tisztelni. A közelben, a birtokunkban ragyogó értékek fénye még homályossá teszi a látást. Megszokás és közöny ónfelhőjét vonja a szemekre, s a felhőt elvonó műtétet néha csak a kaszás angyal keze végzi el rajtunk.
Ezért vezet bennünket az Isteni Bölcsesség, amelyik a Szeretet maga: értékek és érték elvonások között, hogy birtokában és hiányában, élvezve a jót és vágyódva utána, erősödjön bennünk az a szellemi képesség, hogy megtartani és állandósítani tudjuk.
A kettősségből az egységbe haladás tudatos fordulóhoz akkor érkezik, mikor megszűnik bennünk az ember szerkezeti egységének hamis fogalma és felragyog a szellem különvalósága. Akkor megindul az azonosulás folyamata azzal az erővel, amelyik életeken át - formaságok és ismeretek börtönébe zárva - élte életét a hit fogalmában.
Amint a szellem ismerete túllépi a földi lét határait, túl az ideák világát és visszafoglalni igyekszik régi tágas világából annyit, amennyit anyagi testén keresztül, jelen életsíkjáról már képes, amennyire elfoglalja helyét az egyetemes életkapcsolatokban, úgy lép ki a hit régi fogalmi keretéből.
Megindul a visszatérés a jelenségek néha értelmetlennek látszó világából, a jelenségeket létbe hívó okok - következetes és bölcs, tehát igazságos és szerető - mély értelmű világába. A hit megszűnik az ember félő, kérő, menekülő érzése lenni, s megszűnik ünnepnapok formai megnyilatkozása maradni.
Megelevenedett istensugár lesz, amelyik bevilágítja az ember útját. Teremtő ereje - isteni misztérium-bizonysága - új emberként szüli meg az óembert. A szem másképp lát, a fül másképp hall, mert látja a láthatatlant, s hallja az élet rejtett melódiájának muzsikáját.
Az életnek ez a muzsikája Krisztus bennünk való megszületésének nagy ünnepe.
Ezért a nagy karácsonyért járjuk a hétköznapok sokáig gályarabságnak tartott sorát, ezért a nagy karácsonyért várjuk feszülő lélekkel - mint új életkezdetet - az ünnepnapokat. Amikor még nem tudjuk élet és boldogság legnagyobb titkát, hogy hétköznap és ünnepnap a keret, s egyik sem adhat mást - kívülről hiába várunk bármit - csak azt, ami bennünk van.
Mi keverjük a hétköznapok szürkeségét, mert nem lépünk minden nap és minden óra elé azzal a csodaváró hangulattal, amelyik minden napot megillet, s az ünnepnapok gyakran fáradtságot és fanyar szájízt hátrahagyó hangulata is azon múlik, hogy külső kereteitől vártuk belső megújhodásunkat s nem telítettük azzal a belső tartalommal, amelyik a szellemi lényegnek megfelel.
Abban a teremtő folyamatban, amelyikben az élő hit megkövesedett formák és szokások rétegeit lebontja, s felszabadít bebörtönzött fogalmakat, a felszabadult fogalmakat valóságos, de feledésbe merült szellemi tartalommal telíti meg.
Az élő hitnek ez a teremtő ereje, lényegbe világító fénye is küzd a kettősséggel. Elmélet és gyakorlat párviadalában dől el a harc, hogy az elméletben már átvilágított fogalmak hogy öltenek testet a gyakorlatban mindaddig, amíg elmondhatjuk Pál apostollal, hogy "élek már nem én, de él bennem a Krisztus."
Amennyire a bukottság jellemzője a kettősség, annyira fokmérője a bukásból való kiemelkedésnek a kettősség megfogyatkozása. Mennél magasabbrendű az életszemlélet, amelyikkel azonosítjuk magunkat, annál erősebben követeli élet és szemlélet egységét. A legmagasabbrendű életszemlélet - az élő hit - a mindenben Isten jelenlétét érző, a szellemet az egyetemes életbe belekapcsoló erő, egész egységet vár a beteljesülés csúcsán.
A nagy ellentéteknek el kell mosódniuk, aminthogy az életté teljesedett hitben találkozunk szenvedésekkel, melyeket örömmel vállalunk, és szegénységgel, melyet gazdagságként hordozunk. Az élő hitben közelebb áll a bűnös a legtisztábbhoz, mint a formai hit és polgári erkölcs világában a megtévedt ember. Mert aki az Utat járja, az tudja, hogy minden út oda vezet.
A fogalmak, amint szellemmel tágulnak, úgy nivellálódnak is. Idegen és rokon fogalma találkozik a testvér szellemi értelmezésében. Lehull a kemény válaszfal az egyikről és elpárolog az édes szirup a másikról.
Így veszíti el a hétköznap fogalma a maga rongyos, szürke ruháját és az ünnepnap a ráaggatott, gyakran megtépett cifra köntöst. Úgy, hogy egyszerű, tiszta ruhába öltöztetjük, és belső tartalom fényével telítjük.
A hétköznapok állandó fényéhez azonban a mi állandó belső fényünk kellene. A soha homályba nem boruló, az élet szellemi célját és értelmét el nem felejtő, vállalt feladatát fel nem adó, szolgálatának szentségét meg nem tagadó ember.
Az ember azonban csak hasonszervi gyógyszer segítségével gyógyul. Az elvetett szellemi kincset, az állandó fényt és harmóniát örök küzdelmes választással a jó és rossz között, s a választás nyomában támadó élményekkel tudja elérni. A választás nehézsége nemcsak az anyagi és szellemi kettős princípiumon múlik, hanem a kettős kíséret hangján is, a szellemi vezető és az örök kísértő küzdelmeket teremtő hatásain.
A hétköznapok lármás óráiban - és ezért nehezebbek a hétköznapok - a mindig áradó és jelenvaló Szentszellem befogadására kevésbé vagyunk alkalmasak, mint ünnepnapokon, amikor a láthatatlan szellemvilág munkásai is előkészítik a föld légkörét, s az emberi munka lármája, s a lelkekben a nagy fáradtság által felhangolt indulat-húrok is megcsöndesednek.
A hétköznapok ismétlődő hangulata, ködtermelő világa felé fordulni ünnepi arcunkkal, ez a szo1gálatnak a nehezebb része, az élő hit próbatétele, az ünnepi arcnak az állandósulása. Hétköznapi arccá kell lennie az ünnepi arcnak, mert a hétköznapi arc tükrözi híven, hogy a szellemi kibontakozásban hol tartunk, és milyen erővel lobog a formáló erő. De nem hamis az ünnepi arc sem, mert az vetíti ki a vágyvilágot, azt az embert, akivé lenni kívánunk, s akik emelkedett állapotban lenni tudunk. Mennél gyakoribb az ünnepi arc megjelenése, annál közelebb jut az állandósághoz.
Hamis hangok hordozója tiltakozik csak önmagánál és másoknál az ünnepi arc ellen, amiért az még változó. Az igazság látszatának veszélyes eszközével - mint hamis próféta - állja útját a szellemi emelkedés hullámzó útjának. Annyit jelent ez a tetszetős áligazság, mint elfojtani a magasabbrendű ént, mert alacsonyabbrendű erők is küzdenek még bennünk. De átvilágítani a jelent a jövő fényével, szellemibb feladat, mint kioltani a fényt, hogy egyenletesebb legyen a szürkeség.
A fejlődés útját megszabó Tökéletesség úgy alakítja a hétköznapok közösségeit, hogy szétszórja a szellemi közösségek ébredő embereit az élő hit erejét nem ismerők, a szellemi életben tájékozatlanabbak közé.
A tanítás - noha nem egyénenként hangzik el, de elhangzott örök időkre mindenki számára, aki Krisztust követi: "Menjetek és tanítsatok minden népeket." Valahová egy tanítvány bekerül, annak célja és rendeltetése van. A hétköznapok szolgálati rendjébe ritkán tartozik bele az eszméért és meggyőződésért való kiállás. Az ilyen hangok többnyire túlméretezett emberi törekvésnek a hangjai és erőtlenül, céljavesztetten hullanak a semmibe.
De beletartozik - és ezért felelősségteljesek a hétköznapok - hogy minden állásfoglalásnak a legapróbb dolgokkal szemben úgy, mint a legnagyobbakkal, a meggyőződést kell sugároznia és ennek a sugárzásnak kell hitet tennie az eszmevilág mellett.
Magányosan kell tudni megállni egy ellentétes magatartású munkaközösségben. Az emberi természet véleményektől függő, tetszést kereső, visszhangra vágyó állapotának meg kell szűnnie és egyedül a hitével való egységéből, meggyőződésének biztonságából kell az erőt merítenie. Az új ember új hangjának meg kell őriznie zengését a kevert hangok egyvelegében is. Mert a fejlődés törvénye, amelyik a szolgálatot is megszabja, ezt kívánja. A szellemi szolgálat alázatot kíván és nem önfeladást, független magunkmegőrzést az alázat erejével és nem az erőszak alkalmazásával.
Legyőzhetetlen szellemi erő rejlik az egyenletes és állhatatos magatartásban, amelyik erejét Istenben nyugvó biztonságból meríti. Nem vonz tömegeket egy táborba, nem változtat fekete lélekerőket gyors hatással fehérre. De jelenléte a legellentétesebb hangok közt is fékezőerő, a körülötte elkerülhetetlenül felmerülő nézeti ütközések dacára életre hív a lélekhúrokon egy-egy harmonikus hangot, vagy a legkeményebb ellenállásból kiváltja a tisztelet egy-egy sugarát. Akiből egyszer életre hívta a szunnyadó meleg hangot, vagy a felfigyelésnek egy-egy sugarát, abban el-eltűnő hatás mellett is megindította azt a vágyódást, amelyik az evolúció türelmes, de biztos eszközeinek egyike.
Kettősséget nem bír el a szellemi magatartás. Azt veszíti el benne az ember, amiért megosztotta magát Isten, - a benne élő meggyőződés - és az emberi vélemények között. Mert a világ emberei - akik egymásnak mindent és könnyen megbocsátanak - kemény ítélettel mérik azokat, akik közülük kiemelkedve, Isten Országa törvényeit vallják iránytűjüknek. Ők nem ismerik a szellemi fejlődés hullámvonalait, még kevésbé a ránk leselkedő kísértések tömegét. Ők kemény, betűszerinti hajlíthatatlansággal és nem a belső lényeg rugalmas irgalmával alkalmazzák velünk szemben a mi megvallott legfőbb értékmérőnket, - az evangéliumot. Mert ők az Isten eszközei, hogy mélyítsék bennünk a szolgálat felelősségét, s ezáltal az önismeretet és önfegyelmet.
Terhessé a hétköznapokat ez az állandó küzdelem teszi a kettősséggel. A sok felénk áradó idegen gondolat és eszmevilág pergőtüzében néha döbbenten halljuk a magunk szavát. Mintha csúszni látnánk valakit a lejtőn lefelé, s kezünk már nem éri utol, hogy felfogjuk. Saját belső rendünkből kilépve, idegen vonzás hatása alatt, mi önmagunk indultunk csúszásnak.
Valahányszor az alázat szent fénye, melyet azonos felfogású közösségben, vagy magányunk legigazabb állapotában a legbiztonságosabb erőnek érzünk, hirtelen átalakul s a tetszetősebb öntudat ruháját ölti fel, szellemünket zsugorítottuk össze, felöltve régi kinőtt öltözékét. Valahányszor a hittel telített életbátorságot szégyenkezve felváltjuk a holnaptól való aggódás és a külső körülmények feletti kesergés közhely hangjával, a hétköznap színét kevertük szürkére, mert belső megoszlással hozzáigazodtunk ahhoz a tónushoz, amit szellemi, ünnepi fénnyel lehetett volna telíteni.
Ezek a szellemi önzsugorítások - melyeknek a motívuma hiúsággal táplált, gyöngeséggel átszőtt hamis szeretet, téves együttérzés - kiváltják belőlünk természetes visszaható erővel: a haragot, az ingerlékenységet, az unalmat azokkal szemben, akikért megtagadtuk magunkat. Bukásunknak, lassú haladásunknak kínzó okait nem magunkban keressük először, hanem a lehúzó környezetben. Kivetítjük az önelégületlenséget, s másokkal leszünk elégedetlenek, látszólag. De a szellemi indítóok mélyén minden elégedetlenség alapja a megtagadott szellemben történő lehűlés.
S az egyforma emberarcok, melyek ismétlődően ugyanazokat a körülményeket, azonos lehűléseket hívják elő, a reménytelen sivárság szaharájává teszi a hétköznapot.
Ezt a szaharát oázissá nem változtatja csak a szellemi ember magamegőrzése. - A küzdelem a szürkeséggel így is kikerülhetetlen, mert kísértés nélküli állapot és küzdelemmentes szellemi emelkedettség soha ember számára nem adatik. Aki hisz benne, az maga még nem járja a kibontakozás útját.
Teljesen izolálni magunkat a felénk hömpölygő, beborítani akaró - a fárasztó anyagi munkából és ellentétes gondolatokból alakuló - fluid-gomolyaggal szemben nagy belső erőfeszítéseket jelent. És állandó szeretetteljes éberséget a szolgálattal szemben, hogy az izolálás se tiszteletlenség a munka felé, se taszító az emberek felé ne legyen, de ne legyen réseket nyitó sem önmagunk felé.
Ha az állandó környezet egyforma emberarcain minden órában meglátjuk a változó, bennük is küszködő lelket és minden emberrel való magatartásban a vezetés által nyújtott apró szolgálati alkalmat, akkor a hétköznap nagy ígéreteket és reménységet rejt. Ezeknek a reménységeknek a beteljesülése részben a mi reggeli indulásunktól függ. Belső világunk színéért - s ez teszi fakóvá vagy ragyogóvá a napot - magunk felelünk. Örök ragyogás még nincs bennünk. De a képesség, hogy küzdjünk érte, hogy a homályban is emlékezzünk a ragyogásra, ez a kötelességünk.
Amikor a reggeli ébredés homályát e1 tudjuk oszlatni egy gyors szellemi villanással - egy békés szóval, türelmes hallgatással, önmagunkat megtagadó alázattal -, ilyenkor könnyebben megy a hétköznap megszentelése, mert utat nyitottunk tiszta, szellemi erőknek, melyek az egész nap útján világítanak.
Ha ennek a fénynek nem nyitunk magunkban utat, a reggeli lélekköd elterpeszkedik. A képzelet kellemetlen élményeket sző, az emlékezés rossz emlékeket vetít, indulnánk, de valaki feltart, vártunk valakire s az nem jött. A munkahelyen éppen azt a hangot ütik meg, amelyik legjobban borzolja békénket, s a szellemi fény - rejtve -, mint ködbe burkolt napsugár, várja ünnepi magunkra eszmélésünket.
Ebben az elrejtőzött fényben, ebben az igazi hétköznapban is két út áll előttünk. Azonosítjuk magunkat a hangulattal és beleássuk magunkat a hideg hangok, sötét színek barlangjába és elbukunk. Vagy dermedtségünkben is megőrizzük a meleg, oldott érzéseink emlékét, szorongva nyomon követjük benső moccanásainkat és minden lenyűgözöttség mellett is érezzük elkötelezettségünket a szellemi élettel, az elhívó Isteni hanggal szemben és mint csiga a házába, úgy vonulunk önmagunkba.
S a lélek nem bocsát ki többet önmagából, mint amennyire képes anélkül, hogy megtagadná vagy árulást követne e1 a legfőbb Jó, a megismert igazság ellen. Hosszú éjszakái a hétköznapoknak födik néha a nappalt. S ezek az éjszakák épp úgy lehetnek bukásunknak, mint győzelmünknek a hordozói.
Ha a sötétséget a belső küzdőtérről, önmagunkból kibocsátjuk a világba, - amelyik tőlünk világosságot vár - elbuktunk. Mert "ha a só megízetlenül, mivel sózatik meg?" Ha az evolúcióba természetesen beletartozó küzdelmet fény és árnyék között magunkban harcoljuk meg, győztünk.
Néha azonban az ellentét hálója olyan csalfán van szőve, hogy a látszatigazság Igazságnak és az Igazság hamisságnak látszik. A hétköznapokat szellemi értelemben is hétköznappá formáló erők szembehelyezik egymással az anyagi és szellemi életet. Ilyenkor jelentéktelenné lesz a szellemi munka az anyagi munkával szemben. Az evangéliumi tanítás szellemi erőt nyújtó, igazabb embert formáló segítsége üres szó és hitvány beszéd a rézfillérekkel szemben. Szellemi kibontakozás, csöndes elmélkedések, a belső tisztulás halk folyamata misztikus holdfény, - a lélek mélységeinek mindig önmagukba visszatérő koncentrált problémáihoz képest.
Ebben a megvilágításban a ma rossz hangulata mint igazság követeli a megnyilatkozást. A rejtett, de már megtalált életszépségek színe és fénye mint hamis mayakép jelenik meg bennünk. És már szóljuk a szót - életről, emberről, munkáról - úgy, hogy megtagadtuk a Szellemet.
Minden küzdelem, melyet nem a szellem javára dönt el az ember, megkötözi a lelket, s a megkötözött lélek maga kötözi szűkebbre a hétköznapokat - mint ahogy az első hétköznapot is saját maga szigorította önmagának. És minden belső küzdelem, melyet a szellem javára vívtunk meg, oldozó erőket, szabadító kegyelmet jelent napjainknak.
A szellemi kibontakozás útját járó ember is, ameddig a hit formáló ereje teljes biztonságérzete nem tölti el, nem bízik eléggé azokban a szellemi erőkben, melyek alakítják az életet, ha minden külsőség nélkül, egyedül a belső tökéletesedés és tisztulás Istenhez közelítő vágya vezeti. Ezért helyezi a szellemi munkát, - s szellemi munka az a meg sem határozható, csöndben és magányban, elvonulásban és hallgatásban, elmélkedésben és imádságban rejlő, de a szellem tisztulását és kibontakozását segítő munka - az anyagi tevékenység mögé.
Emberi mohósággal szeretné azonban mind a kettőnek az eredményeit élvezni. Nagy szent Terézia mondja az önéletrajzában: "Nem igyekszünk kívánságainkat megvalósítani és a földről felemelni, de amellett sok lelki vigasztalásban szeretnénk részesülni. Szeretnők az Isteni szeretetet két kézzel megragadni, de amellett hajlamainkat is megtartani."
Hogy ez a hajlam anyagi vágy, hiúság, vagy becsvágy, mindegy. Ha úgy indít bennünket, hogy a szellemi munkát háttérbe szorítja, bármennyire sóvárogjuk is az emelkedést, megállít bennünket, s a kegyelem simogató sugara nem hozza azt az oldó erőt, ami könnyebbé tenné a hétköznapot. A szellemi emelkedést előmozdító erők bizalmat követelnek és belső bátorságot, nem csupán a könnyebben kialakítható vágyódást. Mert a vágyódás alapja néha nem több az önzés és hiúság spirituális formájánál.
Ez a szellemi törvény, amelyik a bátorsággal szemben a bizalomteljes önátadásért az emelkedettség boldog és harmonikus állapotával fizet, hamissággal úgy is formálható, mintha a földi munka háttérbe szorítását, esetleg elhanyagolását kérné cserébe. Ha nem a törvényt rántjuk le a polgári gondolkozásmód formavilágába, hanem felemelkedünk hozzá, tiszta és határozott útjára, akkor meglátjuk, hogy körülöttünk ható ereje csak annyit vár feleletül, hogy higgyünk az erejében. És ha ez a hit nem csupán kegyelemvárás a részünkről, akkor láthatatlan rendezők hárítják el a szellemi szolgálatok elől az anyagi munka akadályokat. Amilyen mértékben szabadulnak fel bennünk a lekötözött szellemi erők, olyan mértékben oldozzák körülöttünk a munkaviszonyok kötöttségeit. S amilyen erős a hit a tiszta erőkben és mély a vágyódás utánuk, olyan mértékben nyílnak meg az elérés lehetőségei.
Aki a hétköznapok munkaviszonyában megőrzi önmagában a szellemi élet szolgálatának, belső tökéletesedésének elsőrendű fontosságát, annak az életében a benne működő, Istenhez kapcsoló erők a kegyelemmel felerősítve vezetői lesznek. "Kövessetek és azt mívelem, hogy embereket halásszatok." Aki csak a kegyelemre bízná magát, s a maga egész lelke nem hangolódik át Krisztus követésére, egyre jobban belekeveredik az anyagi munka kötelékeibe, s a felragyogó szellemi fényt egyre gyakrabban homály lepi.
Isten közelségi vágya, az emelkedés óhajtása elveszti lágy, harmonikus hangját és belső hiánytól zaklatott, önmagából menekülő vágy kínzó lármája lesz. Ez a feltörő vágy nem a szabad madár ég felé szárnyaló repülése, hanem a ketrecben ide-oda vergődő szárnycsapkodása.
Szabad szellemből lett a hétköznapok megkötözött embere, akihez a Szabadító úgy szól, hogy kívánjuk Őt, de fenntartás és alku nélkül. Nem a régi, megszokott földi helyzetek mellett, mint egy fényes többletét az életünknek, hanem mint a legfontosabbat, mint az Egyetlen fényt, s akkor a többiek rnegadatnak nékünk.
Amilyen mértékben sikerül ezzel a Szellemmel telíteni a hétköznapokat, olyan mértékben válik a megkötözött ember szabad szellemmé.
Ehhez az üdvözüléshez az embernek alkalmaznia kell a szellemi felismerést, s dönteni fontos és fontosabb között és elhagyni a jót a jobbért.
Ez az életbátorság nem kockázatos vakmerő játék, hanem a szellemi életbe vetett szent bizalom. Ez emeli ki a hétköznapokat a megszokások lenyűgöző bilincséből, anélkül, hogy a szabadság lazaságot vagy fegyelmezetlenséget hozna. Nem von ki a munka alól, csak felszabadít véleményektől és megadja az értékelés szellemi függetlenségét.
A munka helyes értékelésének és a hétköznapok megszentelésének problémáját, mint minden kérdését a szellemi életnek, megoldotta Krisztus. Nekünk csak a megértéséhez, szavainak mélységes lényegéhez kell hozzáférnünk s minden problémánk, mint színes szappanbuborék eltűnik.
"Mártha, Mártha, sokra igyekszel, de egy a fontos dolog, s Mária a jobbik részt választotta, ami tőle el nem vétetik." Mártha elismerésében feddés is van, szemben Mária dicséretével. Mert Mártha a maga motorikus tevékenységével a földi élet síkján morális magasságokba juthat ugyan, de még nem találkozik azzal az erővel, amelyik a becsületes, de kemény kötelességteljesítést spirituális puhaságba, rugalmasságba formálja. A munkában megállni nem tudó - vagy csak későn - fáradtan és fáradtságtól ingerlékenyen, belső kielégületlenségből származó hiányérzettel, sorsa felé vádlón megálló Márthákban minden etikum mellett is hiányzik valami. A nyugalmas eszmélésnek az a képessége, amelyik megáll és figyel, ha a Hang hívja.
Krisztus nem helyezte volna Mária látszólagos tétlenségét Mártha buzgó tevékenysége elé, ha csak kényelmesebb, vagy csak kellemesebb lenne a Szellem szavát hallgatni, mint fizikailag szolgálni. "De egy a fontos dolog." Hogy a hang megállíthassa a tevékenységet, mert csak ha erről is lemondunk, tudjuk hallani egészen. Megállás nélkül is hallgathatjuk, de hallani és meghallani között mély értelmű különbség van. Ha meghalljuk a Hangot, a Szellem szavát, az belehatol és átjárja a lélek legmélyebb zugait, és örök életet nyer bennünk. Elhangzása után, benne suttog, zúg és zeng, ezért ez a jobbik rész, amelyik el nem vétetik tőlünk. A Hang ereje, amelyik megállítja a tevékenységet, amikor elhangzott, újra el is indítja, de úgy, hogy a tevékenységet is mintha feloldaná lágy szellemi fürdőben. Könnyebbé és frissebbé varázsolja a fizikai munkát, szellemi erejének elégedetlenséget oldó sava, fáradtságot oszlató fénye van. S az emberek körül való munkálkodásból is kivonja a jócselekedeteket körülhatároló, meghatározott motívumokat. Jók lesznek a cselekedetek, mint az olyan ember természetes cselekedetei, akiben Krisztus hangja szól.
Aki nem áll meg, mert a kötelesség szellemi oldalát még nem érzi olyan erősnek, mint az anyagi élet által diktáltat, az az anyagi élet parancsuralma alá kerül, a segítő erők távolabb húzódnak és az anyagi világ erői kezdik körülszíjazni mindaddig, míg megérti a kötelesség valóságos szellemi parancsát.
Az élet Urának és Akaratának a megértése, legmélyebb és legtágabb kiteljesedése a hitnek. Ez a megértés lebontja a hit minden határát, s a hit már nem csak Imádság, noha az is, hanem kapcsolat az élet Urával. Nem csak reménység és várakozás, hanem állandó biztonság - nemcsak alázatos megadás, hanem öntudatos szent megnyugvás - nemcsak emberszeretet és Istenimádat, bár mindkettő, hanem az egész élet isteni egységének, anyag fölött álló szellemi céljának és tervének a megértése és ezen a megértésen át a szeretete.
Ez a szeretet avatja a hétköznapokat is a szellem ünnepévé. Eddig az örök ünnepig azonban az egyforma napok rendjébe - néha a hivatástudat szellemi fényét is elnyelő szürkeségbe - lüktető elevenséget, várakozó reménységet hoz az ünnepvárás. Hatása alól senki ki nem térhet, azok sem, akik legkevésbé érzik az ünnep szellemi tartalmát, mert mindenkiben, - ellenállás dacára - fokozza belső világának színét, hangulatát. Akik semmit sem várnak tőle, mert életük magányos és örömtelen, azokban a mások öröme és várakozása hoz lelki visszhangot, és úgy nyűgözi le őket, hogy felfokozza saját szomorúságaikat, és siettetni szeretnék amúgy is gyors elmúlását, hogy nyomása alól felszabaduljanak. De a tömeg a fárasztó, egyforma napok rabsága után, a szellem pihenés és szabadság sóvárgásával várja az ünnep keretszabadságát. Amikor a kényszerkörnyezetet felválthatja a sajátmaga választotta környezettel és mozgása, akarata felszabadul mások lenyűgöző akarata alól.
Szellemmozgást előidéző ereje a szellem önvalóját fedi fel, mert az ünnep formai keretszabadsága megannyi kis vizsga a szellem szabadságáért folyó küzdelem iskolájában. Érzések szabadulnak fel és érzések csendesednek meg; ahány pontján az evolúciónak ember áll, annyiféle az érzésváltás. Mennél jobban függ belső világunk a külső helyzeti körülményektől, annál élesebben mutatkozik a váltás úgy a jó, mint a helytelen irányban. Mennél felszabadultabb szellemünk, annál egységesebb az ünnepi és hétköznapi arcunk.
Az egyéni különbözőségtől eltekintve is, az általánosan észlelhető emelő hatása az ünnepeknek, hogy az egész földön - a munka zajának elcsöndesedése, elhalkítja a testek fáradtságának s a fáradtság által felkorbácsolt lelkek indulatainak a moraját. Ebben a viszonylagos csöndben - a föld szellemi levegőjén át - az örökké szóló, finom szellemi hangok jobban megközelítik a lelket, mint a hétköznapok nagy súrlódási felületén, a felkorbácsolt külső-belső hangok zűrzavarában, melyek szinte süketté tesznek a halkabb hangok számára.
Ahogy a hétköznapoktól semmit se vár az ember, míg fejlődése során nem telítődik meg minden az élet fényével, az Isten akaratának a betöltésével, szinte életforduló várakozással készül az ünnepnapokra. Tudat alatt, fel nem derítve hordozza az érzést, hogy ünneppé kell magasztosulnia minden szellemi rezdülésnek, és hogy az ünnep fogalma a szellem önmagára találásának boldogságát rejti a mélyében.
A szellemi lényeg hiányában az ünnepvárás csak ritkán hozza a beteljesülést még azok számára is, akik nemcsak pihenőnapot, nemcsak régmúlt események emléknapjait, hanem a szellemi és emberi együttműködés egy-egy jelentős állomását, életünkbe nyúló szellemi erőt látnak benne.
Nem hozza azt a teljességet, amit a szinte dinamikus tevékenységgel, felfokozott energiafogyasztással, minden külső renddel és megtetézett munkavégzéssel elérni törekszünk. Az ünnep szinte az előkészület lázában jut el a hangulata és lélekbontakoztató ereje teljességéig. Az ünnep maga már a bukott embertermészettel találja szemben magát, és fénye megtörik azon, ami a paradicsomi játék utórezgése még. Az emberszellem nem képes a beteljesültet, a meglévőt úgy értékelni, a fényben a fényt látni, mint azt, amit vár, ami fényével int felé. Az ünnepváró elképzelésben nincs hiányosság, nincs ütközés, maradéktalanul teljes. Ami elérkezik, az hozza a maga váratlan, kiszámíthatatlan, tervünkbe bele nem szőtt, rejtett körülményeit, melyek váratlan voltuk dacára, reánk szabott, belső hiányainkkal együtthangzó, építő erőket rejtenek. Ha ezekkel szemben nem a belsőleg felkészült, a rejtett fényt is fénnyel váró ember találja szembe magát, az ünnep szellemi tartalma a csalódottság érzés mindent elnyelő tengerébe merül.
Szellem-érlelő, csendesítő lélekhatásuk meg nem törhető, mert a fejlődés különböző állomásain mindenkit megérint és felemel, akár külső szépségkeretet, formai - múló - áhítatot, akár lelkiismereti megnyugvásokra végzett jócselekedeteket hív is elő. Ezek a jóvátételi törekvések, mulasztások, hirtelen, ünnepelőtti pótlása, lelki foltozgatások is bizonyítják az ünnepvárásban az emlékezést a régmúlt harmóniára. De éppen ez a kiszolgálása az ünnepnek motorikus tevékenységet vált ki bennünk, s a felvirradó ünnep, a benne rejlő lényeg szellemi örömeit nem tudja érzékeltetni a fáradt, testileg-lelkileg fáradt ember szellemi tompultságával, csalódást rejtő fanyar szájízével.
Csak aki a hétköznapokat is megszenteli, az juthat el a bátorsághoz, hogy az előkészületek - megszokások és vélemények által szentesített - fojtó sodrából felemelje az ünnepet arra a szellemi magaslatra, ahová Krisztus helyezte, amikor azt mondta, hogy "a szombat van az emberért és nem az ember a szombatért."
Ha a hétköznapokat telíteni tudjuk szellemi tartalommal, akkor felfelé ívelő hidat építettünk az ünnephez, s lelkünk belső csendje kimélyülten, gördülékenyen siklik át az ünnep lényegének a megérzésébe. De ha a hétköznapokban nem él az az örökegy lényeg, amelyik egységbe fűz, összetart mindent, akkor a szakadék fölött, külső tevékenység, halmozott jócselekedetek gyorsan ácsolt gerendáit kell lefektetnünk s a sietségben nem leszünk képesek az ünnepi tájak más és más illatú levegőjének a megérzésére, hatásukban való gyönyörködésre.
Ha a szellem éberen figyel, hallásával felfoghatja a láthatatlan kórus hangjait, amelyik intonálja a föld belső hallásra olyan süket emberének az ünnep hangját, minden ünnep előtt más az intonálás, de mindig azonosan, annak a lényegnek megfelelően, amit az ünnep jelképez.
A készülődés mindig a szellemvilágból indul el, mert ott teljes egészében ismerik az ünnep - Földet az Éggel egybekapcsoló - hatalmát.
Azonos húroknak kell megpendülni bennünk, mint amilyenek az ünnepben zengenek. Aki ezt az összhangot megbontja, az hamarább és súlyosabban találkozik az összhangbontás reakciójával, a disszonancia fájdalmával, mint a hétköznapi rendbontásban. Mert az ünnep közelebb emeli az embert a tiszta erők világához, s az ember is tártabb szellemmel fogadja az erők hatásait.
Az ünnepnek ez a belső követelménye minden ünnep előtt más próbáknak veti alá a vizsgázó szellemet, más és más szellemcsoportok helyezik el a föld lélektengerén a maguk szellemi aknáit, melyeknek olyan sűrűn esik áldozatul az ünnep szellemi békessége. Ahogy a nagyhéten - a fejlődés különböző stációin - az árulás ezerhúrú változatát pengetik a kísértők a lelkekben, ahogy a tüzes nyelvek izzó ünnepén a közöny szürkeségét keverik vagy a szellemi "egyakarás" rontását próbálják, az a szellemi élettel való együtthangzásnak a próbája.
Ahogy minden ünnep a mögötte lévő eseménytartalommal az emberi fejlődés állomásainak egy-egy fáklyája, úgy az évente meggyújtott fáklyafény világában emberi, egyéni fejlődésünkről, a hétköznapokban gyűjtött szellemi élménytartalomról vizsgázunk.
Minden ünnep - bármilyen kereteken belül ünneplik is - részünnep. Rész a nagy, az egész ünnepből, amit Krisztus megszületése jelent valóságban és szimbólumban. Az Ő szelleme irányította testi megjelenése előtt és azóta a Földet. Minden szellemi esemény, bárhol és bárki által ment végbe, irányítása mellett történt, ezért azok az ünnepek is, melyek nem a Személyéhez kapcsolódnak, Szellemének részei. - Ezért a legegyetemesebb, a legtöbb és egyre több embert átfogó ünnep a Karácsony, amelyik valóságban - földi vonatkozásban - az Ő testi megjelenésének az ünnepe. De tökéletes szimbóluma a kettősségből az egységbe való visszatérésnek is. Az egész belső evolúció benne van abban a folyamatban, amelyik a Szent Estét előkészíti.
A fehér erőknek a viszonylagos győzelmében fekete erők fölött; ahogy mindenkiben előhívja az angyali érintés a jobbik ént, ahogy megállítja a bűnös kezét, ahogy egy éjszakára, vékony szálakkal bár, de összefűzi az érdekközösségekre bomlott emberiséget. Ahogy megmozgat mindenkit, életre hív minden aktivitást és bár a munka lázasan sietős, mégis csöndesebb lesz a föld levegője, mert a belső zörejek melodikusabbá halkulnak, s a legnagyobb előkészület forgatagában is a villamos kisülések delejes erőkké lágyulnak.
Csak így tud kialakulni az az éjszaka, amelyikben a föld lármás hada megérzi, meghallja, hogy megszületett a Megváltó, akit mindenki lelke vár. S ahogy Ő testetöltött mindenkiért, úgy kell Szellemének mindenkiben testetölteni. Így kell zajos életek hosszú útján kialakulni annak a belső csendnek, amelyik az Ő világa, amikor Krisztus már nem egy éjszakának királyi vendége többé, hanem a bennünk szóló, életünket vezető Hang és utunkat jelző állandó Fény. Ez a belső Csend a megérett paradicsomi gyümölcs, az élet megértése, az élő hit mindent magábazáró teljessége. Amikor a hangos önakarat megcsendesülve simul az Isten akaratába, a külső tevékenység és segítés a belső átrendeződésben szellemi erőkkel halkan és gördülékenyen halad és a hétköznapok régi szürkeségét rejtett szépségek csillagfényei borítják.
A hétköznapok fénye a szellemi tartalom, s ez egységbe vonja az élesen elhatárolt kettősséget. Általa ünnep lesz minden nap, mikor nem lépünk ki a harmóniából, de elszürkül a nap, ha megbontottuk az összhangot, amelyik beleemel és belekapcsol az egyetemes, az Isteni életbe.
Mert a Szellem ünnepe az Istennel való kapcsolódás rontás nélküli megtartása.
+ + +
|
