|
TALÁLKOZÁS A SZELLEMVILÁGGAL
Előző számunkban sorozatot indítottunk azzal a céllal, hogy bemutassuk a lélek útját, fejlődését a szellemi síkon. A boszorkánysággal vádolt - valójában médiumi képességekkel rendelkező - és éhhalálra ítélt szolgálólányt éltető lélek többször is jelentkezett köri üléseken, ezekből adunk szemelvényeket. Jól érzékelhető, hogy a szellemi síkon idő már nincs, csak fejlődési állapot. Most a második, a közvetlen Karácsony előtti harmadik és negyedik jelentkezését adjuk közre. A lélekből árad a szeretet és a találkozás öröme, miközben a feladatairól, helyzetéről számol be, érzékeltetve az "Örök fejlődés kozmikus útját." Az idősebb Makk István írásainak összefoglaló címe azért is helytálló, mert a földi életében Borbála névre hallgató lélek többször is említi egyetlen akkori segítőjét és tanítóját, a doktor bácsit, aki - szintén médiumi jelentkezések alapján - a sokak által ismert könyv írójával azonosítható.
1998. 11. 17.
B: Én mindnyájatokat ismerlek!
KV: Köszöntünk szeretettel. Hogyhogy mindannyiunkat ismersz?
B: Már nem egyszer voltam körülöttetek, és ti is ismertek engem!
KV: Ha megmondod a nevedet, vagy valamilyen jelzést adsz, akkor talán igen.
B: Nektek köszönhetem a szabadulásomat!
KV: Mondd a neved!
B: Borbála köszönt benneteket!
KV: Óh, Isten hozott Borbála.
B: Igen nagy az örömöm, hogy itt lehetek és megszólalhatok. Már többször szerettem volna, de tudom nagyon jól, hogy meg kell várnom azt a lehetőséget, amelyet engednek számomra. Tudjátok, én nem vagyok olyan felkészült és gyakorlott, meg olyan erős. Sok segítséget kellett kapnom ahhoz, hogy ne csak idejöjjek és átfogjalak benneteket, hanem szólni is tudjak. Ugye emlékeztek még rám, mennyit és mit panaszkodtam nektek? Nekem még nagyon sokat kell tanulnom. Képzeljétek: rendkívüli meglepetésben volt részem, megtaláltam az én öreg barátomat, az orvost!
KV: Tudjuk, mert közben Ő is jelentkezett, sőt ismertük is a földi életében.
B: Fel nem foghatom! Képzelhetitek azt az örömet. Valahogy nem olyan volt, amilyennek ismertem. Úgy sugárzott, és olyan fehér volt. Nem olyan ruha volt rajta, amilyent ismertem, de rögtön tudtam, hogy Ő az. Jött, átölelt és azt mondta: "Milyen régen találkoztunk, de most már többet lehetünk együtt." És azt is mondta, hogy elkerülhetek majd olyan helyzetbe, amely meglepő és érdekes lesz számomra, ott találkozom régi ismerősökkel, és tényleg: rátok találtam. Úgy örülök!
KV: Mi is nagyon örülünk, annál is inkább, mert mi közben egy-két dolgot megtudtunk rólad, az orvosról, és erről az egész történetről.
B: Elmondtam nektek, hogy fényeket, nagyon érdekes jelenségeket láttam, meg hogy hangokat hallottam és mennyi bajom származott belőle. De ez most már nem fontos, mert nagy vonalakban elmondták, hogy ez mi és miért volt. Az én orvos barátom azt is elmondta, hogy veletek, a régi ismerőseimmel találkozhatom, és nagyon sok olyant tanulhatok körülöttetek, amiről nem tudok, és ez nagyon jó iskola lesz nekem. Én nem jártam iskolába, nekem Ő magyarázta el a betűvetést, ami később nagy hasznomra volt. Mondtam, hogy az úrnőm sokszor velem olvastatta a könyveit. De nekem most valami mást kell tanulnom körülöttetek. Az én kedves orvosom valami olyasmit említett, hogy lesz még olyan dolgom a Földön, amit most ilyen helyeken megtanulok, figyeljek, mert azt nagyon kell tudnom. Igyekszem szótfogadni. Olyasmit is mondott, hogy az életem folyamatába beletartozik az, amit tanulok, és amit elkezdtem, azt használjam is. Nem egészen értem, hogyan gondolta, de biztosan meg fogom tanulni ezt is. "Életem folyamatában:" ez egy nagyon furcsa szó nekem, hiszen az én földi életem megszakadt, bár mégis élek, beszélek hozzátok és örülök nektek. Vajon azt jelenti, hogy amint a további életem megy, valami olyasmit kell megtanuljak, vagy később csináljak, amit elsősorban itt körülöttetek kell megfigyelnem?
KV: Nagyon jól mondod, pontosan erről van szó. Nyilván megkapod majd az engedélyt, hogy máskor is a közelünkben lehess, talán még találkozunk is így.
B: Többször voltam nálatok, akkor is, amikor nem voltatok így együtt. Úgy külön-külön is.
KV: Megfigyelted, hogy a társaidnak, akik ugyan ilyen gondban voltak, mint Te, nekik mit mondtunk, és hogy ők mire jöttek rá?
B: A magam részéről, bár műveletlen lány vagyok, csak írni-olvasni tudtam...
KV: Nem kis dolog az 1620-ban!
B: ...amit látok, hallok köztetek, csaknem mind értem, amit mondtok. Kérdeztek valamit, aztán beszél valaki és érdekes dolgokat mond rá. Kezdem összeállítani: az egész arra vonatkozik, hogy az emberek, és az ilyen lelkek, mint mi, tudnak együtt dolgozni, csinálni valamit, ami nagyon szép, fényes és hasznos. Óh, most mekkorát villant a fejem felett valami! Lehet, hogy ez azt jelenti: igazam van?
KV: Igazad van, és van valami olyasmi is, ami most téged a legjobban foglalkoztat, ami miatt nem tudsz továbblépni, és amiben talán mi tudunk segíteni.
B: Az nem okoz nehézséget, hogy gyorsan oda menjek, ahova akarok, pedig nincs lábam, de repülök.
KV: A gondolat visz, amire gondolsz, máris ott vagy.
B: Nem is kell nekem láb, tudok menni sokfelé. Nagyon sokszor valami vonzást érzek. Nem tudom hová és hogyan, de tudom, hogy valamihez közöm van, valamihez oda kell érnem. Ezt még meg kell tanulnom. A másik, hogy ez a vonzás és odaérés néhányszor akkor következett be, amikor imádság volt körülöttem. Itt valamit még meg kell értsek, meg kell tudjak, hogy az imádság hangjai mellett mi az a vonzás, amit érzek, hogy valamit tennem kell. Biztosan rá fogok jönni!
KV: Ezt neked odaát meg fogják mutatni és meg is tanítanak rá.
B: Többen is vannak körülöttem, és azt mondják: lassan, nagyon lassan nemcsak megfigyelem a dolgokat, hanem ők azt meg is magyarázzák. Most itt közöttetek megint vonzást érzek, mintha a szívetekből valami jönne is felém, meg húzna is felétek. Az egyik Fényességes azt mondja, hogy azzal kell foglalkoznom, hogy az erőket megérezzem, és bánni tudjak velük.
KV: Így van, nagyon hallgass rájuk és tegyél meg mindent, amit mondanak, és közben sose szűnj meg imádkozni.
B: Imádkozni a leggyönyörűbb dolog. Imádság hozott ide is, éreztem, hogy úgy húz, megint ima van körülöttem, és vonzódtam ide.
KV: Amikor elsőnek találkoztunk, az nem abban az otthonban volt, ahol most vagyunk.
B: Helyet nem ismerek, titeket ismerlek!
KV: De a helynek is jelentősége van, ahol most vagy.
B: Valami templomszerűségben vagyok?
KV: Valóban, így is mondhatjuk, templomszerűségben.
B: De boldoggá tettetek! Tudtam, hogy jó helyen vagyok.
KV: Nem miattunk vagy jó helyen, hanem mi is jó helyen vagyunk veled együtt.
B: Kedves testvéreim, mondjátok meg őszintén: ha más alkalommal nagyon szeretnék veletek beszélni, tudtok-e magatok közé fogadni?
KV: Mi mindig fogadunk, de ez nem mitőlünk függ, hanem a Te szellemi Vezetőidtől, a "Fényesektől," hogy mikor hoznak el ide, és mikor engedik meg, hogy beszélgethessünk. Hidd el, ilyenkor mi talán még többet tanulunk, mint Te.
B: Olyan sok gyönyörű fény van körülöttem, de úgy érzem, hogy ezeken a felvillanó fényeken túl még valaminek kell lennie. Ez csak egy megérzés. Azt is, nem tudom, hanem érzem, hogy azokhoz a nagyobb és erősebb fényekhez is el fogok jutni. Abban bízom, hogy a körülöttem lévő végtelenül kedves Fényesek sok mindent meg fognak magyarázni. Ha lehet, jövök közétek megint! Ha csak egy kicsi szerencsém van, akkor már nem ti fogtok magyarázni nekem, hanem talán én azokról a nagyobb Fényekről. Nekem ilyen érzésem van!
KV: Nagyon jól érzed Borbála, és ezért várunk mindig nagy szeretettel. Nem is mertük remélni ezt a találkozót. A szellemi Tanítóid tudják, hogy mikor és mennyit mondjanak el neked. Mi is csak sejtjük a dolgokat, és talán épp Tőled fogjuk megtudni, hogy az úgy van-e.
B: Olyan szívesen jönnék vissza! Semmi rosszat nem követtem el, így nyugodtan megengedhetik nekem. Olyannak érzem magam, mint egy kis rendesebb gyerek, akitől a szülő nem tagadja meg, ha valamit kér. Kedves, drága, egyre jobban ismerőseim! Úgy érzem, hogy nekem most el kell távoznom, túl sokat voltam már közöttetek, nagyon lekötöttem a figyelmeteket. Nektek azzal kell foglalkoznotok, hogy még okosabbak legyetek. Úgy szeretlek benneteket!
KV: Mi is, Borbála. Rajtad keresztül mi most egy igen nagy kegyelmi ajándékot kaptunk.
B: Kegyelem az egész élet. Fénylő és csodálatos kegyelem az, ami velem történt: akikkel találkozhattam, hogy most itt lehettem, szólhattam hozzátok, szerethetlek benneteket. Minden kegyelem! A kegyelem minden fényét hagyom hátra a számotokra, mintha rajtam átfutna a fény és beborítana benneteket! Isten áldjon titeket!
KV: Téged is az Úr áldása kísérjen Borbála. Kérjük közösen, hogy újra találkozhassunk!
1998. 12. 22.
B: Az életemben nem voltam egy huncutkodó, de elég sok bohóságot és vidámságot tettem, és most meglepetésül érkezem közétek.
KV: Szeretettel köszöntünk kedve Borbála, azt hiszem hallod, mennyire örülünk neked, és annak, aki ott van melletted. (Az orvos. Szerk.)
B: Nem tudjátok elképzelni, hogy én is mennyire örülök! Mekkora karácsonyfadísz lennék nálatok, hisz a Karácsonyról beszélgettetek. De azért egy kicsit fényes lennék, ugye elhiszitek?
KV: El, Borbála, el!
B: Tudjátok, én most már olyan állapotban vagyok, amikor alaposabban átnéztem, át kellett néznem, ami velem történt. Most olyan helyzet állt elő, amit talán a többi szellemtársam is hasonlóan érez, én csak azt tudom mondani, amit én érzek és tudok. Valami hihetetlen boldogság és öröm, ahogy sokat tevékenykedhetem. Mondtam annak idején, hogy szorgalmas, tevékenykedő teremtés voltam. Hát, ha a földi életben az, akkor mit mondanék most? Igen sok és kellemetes dolgom van. Egy rövid szakaszra olyan helyzetbe osztott be égi Tanítóm, - talán így mondhatnám - ahol azokkal a szellemegyedekkel foglalkozom, akik túl rövid ideig voltak a földi körülmények között: vagy meg sem születtek, vagy majdnem megszülettek és úgy kellett nekik ide átkerülniük, vagy nagyon kevés ideig voltak a földön és vissza kellett jönniük. Az ő lelki állapotuk és szellemi értelmük egy ideig még nem olyan, hogy teljességgel felnőtt korú szellemi állapotukban lennének, pedig azok! Van egy olyan, kicsit zavarodottabb átmeneti állapot, korszak, amikor ők még nagyon is kicsik, éltek is, nem is, de hatással volt rájuk az anyag. Ebből még nem tudnak olyan hirtelen kiszabadulni, hogy teljes valójukkal áttekinthetnék az élettörténetüket, azt, hogy miért vállalták, mi történt, hogy történt, hogyan tovább. Ezek körül vagyunk jó néhányan, akik a lehető legnagyobb szeretettel vesszük őket körül, majdnem úgy, mintha valóban pici gyermekek lennének. Ezen szellemtársaink tulajdonképp ugyan olyanok, mint mi. Őket szeretgetjük, ébresztgetjük, ápolgatjuk, amíg ki nem bontakoznak abból az állapotukból, ami a részükre olyan, mint a szürke zóna. (A helyzetüket még fel nem ismert lelkekre vonatkozik ez a megnevezés. Szerk.) Ez egy átmeneti időszak, míg teljesen vissza nem nyerik a szellemi tudatukat és továbbhaladhatnak. Olyanok vagyunk, mint az óvónénik! Nagyon sok szeretetteljes és aranyos munkánk van ezzel, nagyon szeretjük őket és nagyon sokat vidámkodunk egymás között. Ez egy olyan helyzet, mint amikor a felnőtt félig alszik, és azt pelenkázni kell. Hát nem mulatságos és gyönyörű, amikor látjuk, hogy egyszer csak kijön a pelenkából, és akkor kiderül, hogy egy csodálatos szellem, pont olyan, mint mi, annyi dolga és elintéznivalója van.
Ez nagyon érdekes, mert olyan körülmények közötti munka, amit, hiába vagyunk a közelében, emberi szavakkal nem tudunk úgy kifejezni, ahogy valójában van. Nagyon sajnálom, mert ez olyan lehet, mintha kicsit szava hihetetlen lennék, vagy lódítós. Nem, de csak így tudom elmondani. Vidám dolog ez, ne higgyétek, hogy csupa komor arcú, sötétruhás szellemi lény libeg ott. Minél tisztább, minél boldogabb, munkaképesebb és dolgozóbb, alázatosabb és fölfelé tekintőbb egy szellem, annál több oka van a vidámságra, boldogságra. Amilyen egyszerű kis semmi vagyok én, mégis olyan boldog, örömteli, annyi vidámság van bennem. Bocsássatok meg, hogy ezt a vidámságot most egy kicsit rátok zúdítottam, de meg kellett osztanom veletek azokat az apróságokat is, amelyek most körülvesznek. Nem tudom, mikor érkezem el oda, hogy még jelentősebb és komolyabb feladatot kapok, de ahogy magamat ismerem, a vidámságomat ott is meg fogom őrizni Ha az isteni kegyelem még komolyabb munkát bíz rám és szólhatok hozzátok akkor is, arról is egy kis tájékoztatást adok majd nektek.
KV: Előre is köszönjük Borbála, a lelki-szellemi karácsonyfánkon a legcsillogóbb dísz vagy. Tudom, hogy nem ez a szándékod, de nekünk ezt adtad.
B: Annyira szeretlek benneteket!
KV: Nagyon nehezen tudunk válaszolni neked.
B: Ne válaszoljatok, látom! A karácsony díszét én kaptam, csak a visszfénye az, amit én nyújthattam nektek. Édes, kedves testvéreim, gondoljatok rám. Amikor eszetekbe jutok, én azt látom, tudom, erőt ad a munkához, amit végzek, még jobb kedvvel, még nagyobb lendülettel. Tudom, hogy egy kis kötelezettséget vállaltam azzal a néhány szóval, hogy majd visszajövök hozzátok, de már mint egy kicsit komolyabb Borbála. Ugye megismertek majd akkor is?
KV: Szívből remélem! Borbála kedves, engedj meg nekünk egy kérést: Te, aki talán majd találkozol az akkori doktor bácsival, add át neki a szerető köszöntésünket.
B: Ez egy kérés? Óh, de felesleges! De ha még lenne valami, csak én most közbekotyogtam.
KV: Nem. Ez a kérésünk, hogy szeretetünket, köszöntésünket, hálánkat add át neki, mert mi mindig igen nagy szeretettel és hálával gondolunk rá.
B: Távoznom kell. De ha még valamit kérdeztek… Nekem nagyon lényeges, ne vond meg tőlem.
KV: Kérlek, ne vedd kíváncsiskodásnak, de ez már a harmadik találkozásunk. Annyit kérdezhetek, hogy emlékszel-e esetleg annak a kúriának, uradalomnak, vagy annak a családnak a nevére, amiről az első találkozásunknál szóltál?
B: Nehéz és nem nehéz kérdés, mert ez erősen földi dolog, és nem volt fontos a személyes földi létemben. Madár...? Nem Madár, pontosan nem tudom, de mintha ilyesmi lett volna...
KV: Mondhatom én? Madách?
B: Nem vagyok benne biztos, de valami nagyon hasonló. Ez egy szó, egy név, és az nekem még nehéz.
KV: Ne haragudj, csak azért kérdeztem, mert ahogy mi tudjuk, az a falu, ahol Te annak idején voltál, egy olyan uradalomhoz tartozhatott, amelyik a mi magyar történelmünkben igen jelentős. Abból a családból származhatott az a valaki, aki nemcsak a magyarságnak, hanem az egész világnak az egyik legmisztikusabb művét adta át, az "Ember tragédiája" címen írva meg. De én nem akarom ezt neked bebeszélni.
B: Az én tudatomban nincsen, de egy fényt látok most, és benne egy fehér könyv szétnyitva. Ha ez segít...
KV: Segít, tökéletesen elég.
B: Ez egy látvány, nem tudom megmagyarázni. Ez jó nektek?
KV: Köszönöm, ez nem kíváncsiskodás volt, de egy akkora szellemi értéket képviselő mű az, hogy ezért mertük ezt a kérdést feltenni, de nem ez a lényeg. Én azt kérem, ha találkozol a doktor bácsival, a nevünkben öleld meg és add át a hálás köszönetünket.
B: Fények és erők vannak körülöttünk. Igen, ezt már ismerem. Kedveseim, kedveseim, Borbála búcsúzik tőletek abban a reményben, hogy valamit nyújtani tudott nektek.
KV: Sokat Borbála, nagyon sokat! Az Úr áldása kísérjen tovább.
1999. 01. 15.
B: Tudom, hogy mindig vártok!
KV: Isten hozott Borbála. Igen, mindig nagyon várunk.
B: Úgy örülök, hogy megint itt lehetek! Jaj, ne vegyétek úgy, hogy valami felületes, vagy túl vidám dologgal érkezem, én magam vagyok ilyen, ismertek. Ma nagyon is komoly dologról van szó: ti úgy nevezitek, hogy szenvedő szellem. Jól értem, tudom én azt, bizony sokszor így is van, és olyankor jogos az elnevezés, mert a saját bajaival, gondjaival küszködik. Ismerem, én is átéltem. El kell érkezni egy olyan világosodási szakaszra, amikor a lélek úgy érzi, hogy ami foglalkoztatja, kínozza, gondot okoz, fél, azon a helyzeten túl van valami, ami neki sokkal fontosabb. Valahová el kell jutnia, de hogyan? A nagy többség testvéri segítséggel és finom rásugárzással megerősödik annyira, hogy egyszer csak rádöbben: nem fontos az a probléma, amiben van. Sokkal komolyabbal és nagyobbal kell foglalkoznia: magával, de nem úgy, mint addig. Ez a kis előzetes nem a megszokott vidámsággal zajlik, de egy nagyon keserves és komoly dologról van szó, amit a legtöbb átkerülő emberi léleknek át kell élnie. Tudom, hogy ez milyen rossz állapot, magam is átéltem már többször is. Emlékezhettek, hogy mikor először találkoztunk, mennyit sírtam, panaszkodtam. Megpróbálok segíteni másokon, miközben sokat tanulok magam is, mert rá kellett jönnöm, hogy két egyforma eset nincs, mindegyikhez másképp kell közelíteni. Jobban megérteni azt, ami a másikat foglalkoztatja, és akkor olyan gondolatokat, erőket sugározni feléje, ami segíti őt abból kijönni, saját magától. Azt kell, hogy mondjam: találkoztam egy tényleg szenvedő szellemmel, akinek már több élete volt, és én nagyon szívesen segítenék most neki, kérve a ti segítségeteket is.
KV: Te most előkészítetted az útját, és mi szeretettel várjuk. Igyekezni fogunk a legjobb tudásunk szerint segíteni. Köszönjük, hogy így megbízol bennünk, ez egy óriási tisztesség nekünk, mert olyannak kéred a segítséget, aki a Te számodra fontos.
B: Kedves testvéreim, nem emlékeztek vissza arra, hogy mit csináltatok velem? Figyelmeztetni kell titeket arra, hogy engem milyen mélységből húztatok ki? Kihez forduljak segítségért, kinek szóljak? Hát persze, hogy nektek!
KV: Köszönjük, reméljük, hogy az Úr kegyelme, ahogy nálad megsegített minket, mert mindig Ő segít, most is segítséget fog adni a szellemi Vezetőinkkel együtt.
B: Nem tudom, hogy a ti számotokra mennyire érdekes, nekem fontos azért, mert akiről szó van, annak személye egyáltalán nem olyan, mint volt. Én ismerem, tudom, olyan szemmel látom őt, amilyennel ti most még nem. Nehogy elítéljétek! Ő volt az, aki miatt én olyan bajba kerültem akkor. Ő az a betegeskedő fiatalember, akinek megláttam a betegségét. Én őnéki hálával tartozom, - furcsa ugye? - hogy velem akkor valami rossz történt, mert annak így kellett lennie. Az az érzés, mellyel annakidején én őt kiszolgáltam, ápoltam, sokszor vigasztaltam elkeseredésében és gyengeségében, az egy köteléket képezett köztünk. Én, az egészséges, aki ápolom, és ő a szegény, elesett gyenge. Semmi szemrehányás ne legyen bennetek az a személy iránt, aki akkor volt. Már egyáltalán nem az, aki most érkezik, én őt nagyon szeretem, becsülöm, és szeretném, hogy ez sugározna belőletek is feléje. Tudom, hogy ez így lesz!
KV: Így lesz, Borbála, és nagyon köszönöm ezt a tájékoztatást. Lehet, hogy rájöttünk volna, kit hoztál, de így a régiektől függetlenül, sokkal könnyebben, eredményesebben tudunk vele beszélgetni.
B: Én nektek az ő felvilágosításában segíteni nem tudok, mert azt ti végzitek. Én csak sok szeretettel figyelem a munkátokat, de mikor ő felvilágosítva, megkönnyebbedve már elmehet, lehet, hogy azt fogja mondani: fényt látok, és akkor az a fény én leszek. Azért is vállaltam, hogy őt támogassam, mert az a hajdani összefüggés volt közöttünk.
KV: Az Úr áldjon meg ezért a munkálkodásodért.
B: Az Úr azzal áldott meg, ahogy először közétek vezetett, hogy megszólalhattam most már negyedszer, és ha nem vettétek volna észre: munkatársatokká lettem!
KV: Köszönjük, mindig "alkalmazni" fogunk!
B: Én valamikor a Földön éltem, tehát vannak még földi emlékeim. Mi lesz a bérem?
KV: A Jóisten szerető kegyelme a béred!
B: És a tiétek?
KV: Talán, hogy majd minket is fogadsz!
B: Nem kétséges, hogy milyen örömmel! De remélhetőleg ez még igen sokára lesz, addig még többször is dolgozunk itt együtt, jó?
KV: Nagyon jó! Láthattad az örömünket, amikor mondtad a nevedet, hogy a második mondatod után a mosolyodból jól éreztük, tudtuk, hogy Te vagy. Így várunk mindig, Borbála.
B: Kedveseim, újra mondom, hogy megáldott az Isten veletek, mi sem természetesebb, hogy ragaszkodom hozzátok. Egyszer majd tovább kell lépnem, és nektek is, ami nem azt jelenti, hogy az útjaink szétválnak, hanem egy olyan szakasz adódik, amikor nem közvetlen a kapcsolatunk. De a kapcsolat örök!
KV: Köszönjük az Úr kegyelmének, hogy ilyen pontos precizitással rendezi mindannyiunk sorsát.
A fent említett "szenvedő" már csak lélekben volt azonos az első közlésben említett beteg fiatalemberrel. Borbála a régi kapcsolat és a mindenki iránt érzett szeretete és szolgálata alapján kérte a segítséget. A későbbiekben látni fogjuk, hogy ez a magatartása hogyan teljesedik ki a szellemi síkon.
Közreadja: Kotányi Ottó
|
