|
TANÍT A SZELLEMVILÁG
Sámuel második könyve
A továbbiakban Sámuel második könyvének - a Névtelen Szellem Tanítói Körében - médiumi közlésben kapott magyarázatát adjuk közre.
KV: 1,16.: "Az általad kiontott vér szállt a fejedre, saját szád vallott ellened, amikor ezt mondtad: Én öltem meg az Úr felkentjét." - mondja Dávid a Saul halálát hírhozónak, aki tulajdonképpen nem ölte meg, csak dicsekedni akart, és jutalmat. Bár ártatlan volt, mégis pusztulnia kellett, mert azonosult a történtekkel? A belső azonosulás volt az oka, hogy meg kellett halnia?
TSZ: Nem. Felkent uralkodóra kezet emelni, akkor is, ha azt kéri, vagy engedélyt ad rá, alattvalója nem teheti. Ez csak isteni rendelkezésre történhet meg. Itt egy önkéntes szófogadás volt, aminek semmi körülmény között nem lett volna szabad bekövetkeznie. Itt valóban egy dicsőség hajhászás és haszonlesés is történt, tehát egy eléggé bemocskolódott érzéshalmaz volt az, ami jellemezte ezt a történést. Ezt valóban nem lehetett megtorlás nélkül hagyni. Ha ilyen megtörténik, ki tudta volna azon túl valóban szentnek tekinteni a felkent uralkodó személyét? Ezt valóban nem lehetett megtorlás nélkül hagyni, mert saját akarati szándék is keveredett bele. Nem volt tiszta sem a szándék, sem a cselekedet. Az Úr felkentjét minden körülmények között védelem és tisztelet kell, hogy övezze. Még a szándék is szentségtelen vele szemben. A régmúlt időkben sokkal nagyobb jelentősége volt ennek, mintsem azt ti így felmérhetnétek. Ezt a dolgot feltétlenül rendezni kellett. Ismeritek a szándéknak jelentőségét, az azonosulás olyan, mintha megtette volna.
KV: 1,20.: Miért mondja Dávid Saul halálának eltitkolására, hogy "ne örüljenek a filiszteusok leányai?" Ez csak egy politikai, propaganda ok, vagy van mélyebb, szellemi háttere is?
TSZ: Ne véljük úgy, hogy Saul halálának rosszindulatúan örvendeztek volna a filiszteusok leányai. Az asszonyok, a leányok testvérüket, urukat veszítik a csatában, márpedig Saul idejében számos csata volt a filiszteusokkal. Ez mindig halottal járt. Egy háború fellobbanása a nők számára egyértelműen veszteség. Ha Saul, a sok háborút vezetett király él még, de nem támad, annak örvendeznek az ellenfél oldalán lévő nők. Azt is tudjátok, hogy amikor Saul halála után Dávid lett az uralkodó, ezek a csaták felújultak. Tehát volt egy olyan rövid időszak, amikor valóban nem volt siratnivalója a filiszteus asszonyoknak, leányoknak. Ez egy nagyon egyszerű magyarázat, mely abban a korban az élethez tartozott.
KV: 2,4.: "Eljöttek Júda férfiai, és felkenték ott Dávidot Júda háza királyává." Sámuel már királlyá kente, miért kellett még egyszer? Társadalmilag, politikailag, hogy a nép is lássa ezt? Miért csak Judáé? Ő az örökösödési jog szerint egész Izrael királya volt.
TSZ: Ez a törzs volt a magva annak a törzsi szövetségnek, amelyre a Teremtő erőteljesen számított a későbbiek folyamán. Dávid volt az, akinek nagy királynak kellett lennie. Gyakorlatilag nem egy felkenésről volt szó, hanem három szakaszra volt ez bontva. Az első résznél volt a kiválasztott személynek felkenése, de akkor még nem helyezték a hatalmába. A második szakaszban a tömegek ura, a hadvezető, a király, az anyagi sík intézője, népének felvirágoztatója volt. A harmadikban már a szellemi életre felkent uralkodó, az, aki a zsoltárok csodáját alkotta. Ez a háromféle funkció, a háromféle korszak jelezte mindezeket. Ez egy emelkedő sorrendű dolog, és mindig, mindenikhez megkapta a maga megerősítését, felkentségét. Dávid az első nagy királya annak a törzsnek, annak a Judának, amelyből később Urunk környezete származott.
KV: 3,8.: "Számon kéred bűnömet ezzel az asszonnyal?" - mondja Abner Isbósetnek, Saul fiának, hivatkozva hűségére Saulhoz, amikor meggyalázza annak egyik másodfeleségét. Az akkori törvények szerint az elhalt király háremét az utód örökölte. Abner valóban csak az asszonyt akarta, vagy leplezetten a trónra is tört, hisz ő szövetséget kötött és együttműködést ígért Dávidnak is. Tehát további céljai voltak, és ez csak egy külsődleges közelítése volt a számára lényegesnek?
TSZ: Gyakorlatilag nem számíthatott arra, hogy ő uralkodóvá válhat. De ugyanakkor számító volt, mert a keleti, távolabbi országoknál már volt társ-uralkodói rendszer. A társ-uralkodó személye, ha nem is azonos a felkent királyéval, de jelentős hatalmasság. Ne feledkezzetek meg arról sem, hogy a régebbi szokásjogához tartozott: ha megözvegyült valaki, akkor a családban lévő férfiak, testvérek közül kellett az elhunyt helyére lépni, gondoskodni az asszonyról, az esetleges gyermekekről, és a családban tartani azokat. Akkor még mindig élt a régi hagyomány, és tetéződött ezzel a bizonyos számítással is, amelyről az imént szóltam. Ez már reménységet adhatott arra, hogy esetleg bizonyos fokú hatalmat lehetne szerezni, megerősítve ezzel a szokásjoggal.
KV: 5,4.: Harminc esztendős volt Dávid, amikor király lett. József ugyanilyen korában lett a Fáraó felügyelője. Jézus harminc esztendősen kezdte működését. Itt kapcsolódnak más számmisztikai dolgok is, de erről a harmincasról szeretnénk felvilágosítást kapni.
TSZ: Egyáltalán nem véletlen ennek a számnak az említése. Mind a három esetben egy előkészítő folyamat után a hatás, az igazi erő, és az igazi tevékenység, amire az illető született és irányítva volt, ekkor következett be. Józsefnél is, Dávidnál is, és Urunk igazi, mondhatni csúcsponti működése, tanítás sorozata úgyszintén. Tehát a nagy munka elkezdése, az, amire elhivatott mind a három, mind azonos számú évnél következett be, nagyon komoly előkészítettség és előéleti tapasztalatok után. Mennyi szenvedésen, tanulságon esett át Dávid, vagy József. Urunk élete sem volt mentes a tanulságoktól. Mind a háromnál ugyanez van képviselve, amikor minden előkészítéssel teljes egészében megérett arra, hogy fellépjen, és maximálisan hasson. Mind a háromnál ugyanez bekövetkezett be, ugyanígy.
KV: 5,26.: Dávid mindig megkérdezi az Urat, mit csináljon a filiszteusokkal. Ez a teljes ráhagyatkozás, vagy volt benne némi bizonytalanság is, a feladatokkal kapcsolatosan.
TSZ: Nem. A filiszteusokkal háborút kezdeni, megtámadni, valamely sérelmet rendezni, az mindig komoly vérveszteséggel járt mind a két részről. Nemcsak a filiszteusok asszonyai és leányai sirattak elhullottakat. Dávidnak szellemi összeköttetése volt a felső szellemi világgal. Ő nem az intézést akarta az Úrra bízni, hanem az optimális időt kérdezte, és azt, mire számíthat, mire kell vigyáznia, mi az a folyamat, amit neki véghez kell vinni, hogy a harca eredményes legyen. Hiszen nem tolakodásból és nem szórakozásból támadott, soha nem kockáztatta katonái életét. Annak mindig komoly oka volt, nem akárhogy és akármikor, akármilyen körülmények között bonyolíthatta le. Ennek előzetese volt ez, hogy sikerrel és a lehető legkevesebb vesztességgel legyen, amelyet ily módon tisztázott. Ezt nevezi az Írás annak, hogy tanácsadásra megkérdezte az Urat. Hányszor kérte Mózes is a tanácsot, hiszen neki még ennél is jelentőségteljesebb és hatalmasabb feladata volt: egy egész népességet kellett vezetnie, akár éppen harci eseményekben. Júda törzse egy ilyen jelentős, kiválasztott csoport volt, hiszen a későbbiek folyamán Dávid házából származott a Fény, arra vigyázni kellett!
KV: 6,6.: Uzzá halállal lakol, amikor a Szent Ládát szállító ökrök megbotlanak, és ő egy normál emberi, ösztönös hirtelen mozdulattal kap oda, hogy a leesést és a nagyobb bajt elhárítsa. Ilyenkor is tilos a segítés, inkább hagynia kellett volna?
TSZ: Itt nem segítésről volt szó, hanem pillanatnyi engedetlenségről. Ő tudta, mint ahogy mindenki, hogy aki a Ládához hozzá ér, azzal mi történik. Erre volt már példa szép számmal máskor is. Volt egy olyan szabály, hogy csak bizonyos alkalmakkor, bizonyos keretek között lehet megérinteni, megfogni, bárhová elvinni, elhelyezni. Kocsira rakni sem lehetett másképp, csak alkalmas időben. Bár tudta, hogy halálveszélyről van szó és nem szabad, akkor is megtette. Ez engedetlenség és meggondolatlanság is volt, mert még a papok is csak bizonyos szabályok és keretek között közelíthették meg. Ezt Uzzá figyelmen kívül hagyta, az öntevékeny cselekedetéért a büntetést azonnal meg is kapta. Később, amikor egy új lakhelyre vitték a Ládát, nem történt semmi baja azoknak, akik kiemelték, és a helyére vitték, de itt felhívom a figyelmet egy nem is rejtett összefüggésre. Amíg az idegen területről a Láda a helyére került, az három szakaszra volt bontva. Két közbenső állomása volt, és csak utána került Dávidhoz, a helyére. Ami szent, ami emelő, ami a szellemet táplálja és a legszentebb, azt nem lehet hirtelen elérni, annak megvan az útja, és megvannak a pihenő állomásai. A folyamatot be kell tartani, hirtelen ugrás nincs, erre már sokszor figyelmeztettünk benneteket. Megvan az útja a megigazulásnak, a dolgok helyrekerülésének.
KV: 6,9.: Dávid megtudván a történteket, fél Jeruzsálembe vitetni a Ládát, és ezért előbb Obéd-Edomnál helyezteti el, akit ezért megáld az Úr. Amikor ezt látja Dávid, (a mai szavakkal mintegy tesztet készített,) akkor viteti csak tovább. Obéd-Edomra ugyanúgy veszélyes lehetett volna, hiszen akkor még Dávid nem tudhatta, mi lesz a végeredmény, és mégis ráparancsolt, hogy fogadja a Ládát. Tehát Obéd-Edom nem is tehetett mást, mert a király parancsára neki fogadnia kellett, miközben nem tudhatta sem ő, sem Dávid, hogy mi lesz ennek a következménye.
TSZ: Mindig azt szoktátok mondani, hogy véletlenek nincsenek. Ez az esemény sem véletlenül történt. Obéd-Edom nem volt erre méltatlan személy, Dávid egy akármilyen kunyhóba nem vitette volna be a Ládát, mely mindennél szentebb volt. Dávid tudta, hogy mind a személy, mind a háza van olyan, hogy nyugodtan ott hagyhatja őrizet alatt. Minden szempontból jó helyen lesz a Láda, és így is történt. Dávidnak ez egy megnyugvása volt, mert Uzzá halála után meg kellett gondolnia, hogy egyenesen a végső helyére nem szállíthatja tovább a Ládát. Neki minden szempontból elő kellett készítenie azt a várost, azt a közösséget, ahova a Frigyládát szánta. Amíg az a környezet, az a hely méltóképpen elő nem készült, addig egy olyan helyen tarthatta a Ládát, amelyben megbízhatott. Itt nem annak a veszedelméről volt szó, hanem a végső nyugvópontot kellett ahhoz hozzá alakítani, a feltételeket meg kellett teremteni, át kellett alakulni a dolgoknak, hogy az a Szentség ott méltó helyet kapjon.
KV: 6,16.: Mikál szívből megveti Dávidot, amikor látja, hogy a Frigyláda előtt boldogságában és örömében tánccal fejezi ki az Úr iránti szeretetét és tiszteletét. Mikál részéről ez nemcsak gúny és megvetés volt, hogy egy király ilyet tesz, hanem mélyebb szellemi értelmezésnek is kell lennie.
TSZ: Mikál annak idején saját szülő atyja ellen is mentette Dávidot. Amikor később visszakerült hozzá, az már egy más környezetből, más családból történt, és egy már elhagyott, felszámolt kapcsolat soha nem olyan kedves, hogy megértő lenne. Ő nem gúnyból tette ezt, számára Dávid már nem volt az a személy, mint régen. Gyakorlatilag mondhatni parancsszóra került hozzá vissza, szándéka és vonzalma ellenére. Ezért van a szív említve ebben a szövegben. Itt egy hiba említése van: nem mindegy, hogy a feleségek sorába ki, hogyan kerül, milyen érzelmi szinten, és mennyire szoros a kapcsolat a férj és a feleség között. Itt már nem olyan szoros kapcsolat volt, mint annak idején, hanem egy bizonyos fokú sértődöttség, idegenkedés, egy lezárt ügynek az erőszakolt felelevenítését érezte Mikál. Megértésről, szeretetről, szívről, ebben az esetben már nem is lehetett szó.
KV: 7,3.: Nátán próféta bíztatja Dávidot a templom építésére, mondván, hogy: "veled van az Úr." Az Úr viszont szintén Nátánon keresztül azt üzeni Dávidnak, hogy nem ő, hanem fia fogja felépíteni a templomot. A prófétálásban lehet tévedni?
TSZ: Nem egészen erről van szó, hiszen tudjátok jól: ha anyagi síkon megvalósul valami, annak mindig van szellemi előzménye. Dávid már korábban elhatározta a templom felépítését, olyan körülményeket teremtett, úgy kinevelte népét, hogy a templom szellemi előzménye létrejöhessen. A valóságos, anyagban megnyilvánuló templom építése már nem Dávidnak volt a feladata, hanem a szellemi előkészítettség után már Salamonnak. De Dávid volt az, aki szellemi síkon a templom lehetőségét, igényét, népében és saját magában is, meg kellett kezdenie építeni. Tulajdonképpen mégis ő volt a templom alapjainak letéteményese, aki az első, láthatatlan követ alapozóúl így letette. Nincs itt ellentmondás a próféta nyilatkozatában.
KV: 7,18.: Dávid az imádságában többször is megkettőzi az Uram kifejezést. Miért? Ez csak nyomatékolás, vagy ennek mélyebb szellemi értelmezése van?
TSZ: Ez nem az Úr felé nyomatékolás, hanem saját maga felé. Kétszer, ilyen áhítattal kimondva, az egy lépcsőfokkal feljebb ér, és úgy adhatta elő azt, amit mondani akart. Olyan ez, mint a "bizony-bizony mondom nektek." Megerősítés, fokozás a kétszer említett név, vagy szó.
KV: 10,3.: Miből adódott Hánún bizalmatlansága, amikor Dávid nem adott rá okot, hogy így megalázza a követeit.
TSZ: Ennél az esetnél utalnom kell az alapvető rossz tulajdonságra rátelepedő, és azt súlyosbító, úgynevezett szellemi sugallatra. Hiszen elég zavaros történet származott belőle, jól tudjátok. Kicsit visszaemlékeztetek arra, bár a hasonlat nem egészen vág, amikor arról volt szó: Megkeményítem a Fáraó szívét. Ez egy bizonyos fokú szellemi hatás olyan irányba, amely majd az utána következő eseményeket elindítja és uralja. Mert annak is volt értelme.
KV: 12,15.: Az Úr súlyos betegséggel verte meg Dávid és Bethsabé gyermekét az elkövetett bűn miatt. A gyermek nem hibázott, hiszen mindenki a saját bűnéért felel, mégis megveri az Úr? A mi elképzeléseink szerint itt két dolog történhetett: vagy küldetés ez a gyermek, hogy demonstrálja és fölhívja a figyelmet az elkövetett bűnre, vagy pedig - egy más tanításra gondolva - ilyenkor egy olyan lélek ölt testet, akinek más okból kifolyólag át kellett élnie, szenvednie ezt a betegséget és a korai halált. A Gondviselés pontos precizitásában tudjuk, nem mindegy, hogy ki mikor, hová, miért születik, így kapcsolva össze akár két folyamatnak a kiteljesedését.
TSZ: A Gondviselés valóban semmit nem intéz feleslegesen és hiába. Minden azt mutatta, hogy Salamon az az elsőszülött, aki az atyja művét folytatta, és kiteljesítette. Ha életben marad és egészséges az első gyermek, akkor ez a lehetőség már nem áll fenn. Ugyanakkor Dávidnak magának is ez egy nagyon komoly figyelmeztetés volt. A halál nem büntetése volt annak az ártatlan gyermeknek, hanem épp úgy eszköz volt a Gondviselés kezében, mint ahogy számos más történetben is van hasonló. Minden körülmények között Salamonnak kellett annak lennie, aki Dávidot követi, munkáját kiteljesíti, a templomot felépíti, népének hatalmas uralkodójává válik. Ez mind semmivé vált volna, ha az a gyermek valódi első szülött marad. Így minden területen helyére kerültek a dolgok. Nagyon helyesen következtettetek arra, hogy nem egy ártatlan gyermek szenvedte meg ezt a történetet, hanem eszközül vállalt feladata volt, ahogyan ezt manapság ki szoktátok fejezni.
KV: 13,13.: "Bizonyára a király nem tagad meg engem tőled." - mondja Támán a féltestvére Amnonnak. A testvérházasságot a törvény tiltja. Van-e joga ilyet engedélyezni a közös apának, és ha igen, akkor ez már nem bűn?
TSZ: Ebben az esetben nem a közös apa, hanem az uralkodó engedélyéről van szó. Erre hivatkozik Támár, hiszen nagyon jól ismerte a törvényt, a szabályt, hogy önhatalmúlag, mint két polgári személy, egybe nem kelhettek. Ezért mondta, hogy az uralkodó engedélyét kell kérni. Az már más kérdés, hogy a saját engedélyéről próbálta elterelni ily módon a figyelmet, és hogy az esemény után mennyi baj és gond származott ebből. Itt nem az apa személye volt mint engedélyadó, hanem a királyé, hiszen annak idején a jelentős személyek házassága nemcsak családi ügy volt, a király engedélyéhez is kötődött. Erre hivatkozott Támár.
KV: A királynak volt joga a magasabb törvényeket megváltoztatni, vagy módosítani?
TSZ: Nem volt joga, nem is tette volna meg. Ezért vált szükségessé sajnálatos módon az erőszak.
KV: 13,34.: Absolonnak menekülnie kell Amnon meggyilkoltatása miatt. Absolon a törvény által tiltott bűnt torolja meg, máshol ez kötelező, illetve a király, vagy a főpap parancsot is ad az ilyen megtorlásra. Absolonnál miért nincs ez így?
TSZ: Nem olvashattatok az Írásban arról, hogy akár a főpap, akár az uralkodó erre parancsot adott volna Absolonnak. Öntevékenyen és engedély nélkül cselekedett, és gyilkosság, még ha főrangú személy követi is el. Családján belül is feltétlenül kárhoztatandó. Uralkodói módon cselekedett, mintha ő határozhatott volna erről. Nem az ő feladata volt kiadni a parancsot. Ez egy hatáskör túllépés, még akkor is, ha a családon belül természetesen rendet kellett tartani, a királyi családon belül különösen.
KV: 14,2.: Joáb miért Tekoába küldött egy bölcs asszonyért, Dávid és Absolon békítése érdekében. Milyen különös szellemiség volt ott, és miért az az asszony volt erre alkalmas?
TSZ: Abban az időben, de manapság is, főként a nők, mint befogadók között gyakoribb, hogy szorosabb kapcsolatokat tudnak teremteni és tartani a szellemi világgal. Egy haladottabb, tiszta lelkű teremtés a maga természetes bölcsességével, eszével, jóakaratával, és felruházva ilyen lehetősséggel, annak a kornak kimagasló személyisége volt. Nem minden városban volt ilyen, aki a saját élettapasztalata mellett még külön szellemi tanácsot is tudott kérni és kapni egyes súlyosabb esetekben. Az ilyen személyekhez messze földről jártak tanácsért, határozatért. Ilyen személyről volt szó. Nem a város volt kiemelve, hanem a tudása, lehetősége, és a tiszta híre.
KV: 14,13.: Az asszony példabeszédben jelezte Dávidnak, hogy ő is vétkes, ha nem hozatja vissza az eltaszított Absolont. Bethsabé esetében is csak példabeszéddel lehetett megértetni Dáviddal a hibázását. Ennyire nem látott volna tisztán, vagy értetlen lett volna Dávid, hogy mind a két esetben példabeszédet kellett mondani: látod, te vagy ez!
TSZ: Nem, másról van szó. A régi korban a példabeszédek voltak azok, amelyek sokkal világosabban és nyilvánvalóbban beszéltek, mint a nyílt, egyenes szó. Főképpen, ha uralkodóról, Dávidról volt szó, nem lehetett azonnal, kertelés nélkül megmondani azt, ami őt, magát már régen gyötörte és már régen érezte, hogy valami nincs rendben. Éppen ezért volt szükség egy olyan megbízható, nagyhírű, mindenkinek tiszta és jó tanácsot adó személyre, akit ő elfogadhatott. Még az sem mondhatta ki nyíltan, mert az egyszerű beszéd, mint a kés, esetleg kártékonyan mélyre vágott volna. Erre valók a példabeszédek: rádöbbenteni azt, akivel szemben alkalmazták, hogy miről van szó, anélkül, hogy túl mélyre hasítana az éles szó. Így már érthető, hogy példabeszéd formájában világított rá arra, amit javító szándékkal mondani akart.
+ + +
Összeállította: Kotányi Ottó
|
