|
DUÁLTÖRVÉNY ÉS KÖLTÉSZET
Az ősi emlékezés megrendítően szép tanulmányi anyagát ajándékozta számunkra egy magyar költő, aki a duálkapcsolat kiteljesedésére vágyakozva élte meg, egy nagy szerelmi érzés kiélésének földi lehetőségét elutasítva, az örök összetartozás felvillanó örömeit. Nemcsak az átélés volt hatalmas és mély, hanem annak művészi megjelenítése is. Erőteljes tömörítés, célratörő rövidség, több rétegű, az örökkévalóság világába emelő pontos kifejezés, tehát a teljes költői vértezetben megvalósított átélésleírás érteti meg velünk az összetartozás törvényeit, ezért szívünk is együtt szárnyalhat a költő szívével. Csak a testetlen, szellemi magasságokban végbemenő átélés képes a végső összetartozandóság, tehát az égi szerelem érzéseit ilyen megrendítő szépséggel kifejezni, törvényeit rögzíteni.
A költő JUHÁSZ GYULA (1883-1937) latin-magyar szakos tanár volt, író, szerkesztő és elsősorban költő, aki Anna-verseiben tanít és gyönyörködtet bennünket. Anna (Sárvári Anna színésznő), aki iránti szerelemérzését emelte a költő egyetemes magasságokba, jelképpé lett, noha ő maga ellenkező előjelű életet élt és korán meg is halt. A költő végsőkig érzékeny lelkiségét pedig az élet roppantotta össze.
Az Anna-versek (közel száz alkotás) közül ötöt választottam ki, amelyekben csillog az ősi együvé tartozás szépsége, aztán az örök érzéssel való küzdelem, az alacsony szinten való beteljesedés elutasítása (talán a legdöntőbb kísértés kivédése), keresés fájdalmak és csalódások között, az el nem halványuló ősi érzés tudatának el nem engedése, végül a szellem emlékezése a legősibb állapotra és az érzések és értékek kivetítése erre a visszaszerzendő örök helyezettségre. Múlt, amely örök jelenként izgat, hajt előre, keres, szenved, átéli az árvaság minden válfaját, miközben megérlelődik benne, hogy csak az igazi, ősi érzés teljesítheti be keresési vágyát, s hogy onnan már kettőzött erővel és örvendező szívvel folytatódik az út, az isteni teljesség világába.
Névtelen Szellem: Duáltörvény című műve e kérdés minden fázisát világosan fejti ki és mondja el a szenvedéseket és a megtalálás szellemi örömeit. E versek majd mindegyike egy-egy részét illusztrálhatná e nagyszerű kötetnek. Ősi emlékezésünk legdöntőbb kérdése ez, hiszen a megtalálás után indul tovább a kiteljesedő dualitás, az eggyélettség útján, Isten mind tökéletesebb megismerése felé: az Abszolút Egységbe.
Hegyháti Lőrinc
Anna minden
(1909)
Anna, te vagy utam
És életem és sorsom.
Anna, örökre te vagy,
Akibe botlom!
Fehér volt még a lelkem
S nyári éjek ha jöttek,
Álmodtam túl könyveken,
Anna, felőled.
Valakiről, örömről,
Bánatról: szerelemről,
Álmodtam túl könnyeken
Anna, szemedről!
Anna, te gonosz voltál,
Anna, te megaláztál.
Anna, te voltál minden,
Reám te vártál!
Jöhetnek már sereggel
Szerelmek, szüzek, szépek,
Anna, én rád gondolok
És tőled félek!
Te vagy nekem a sorsom,
Te vagy nekem a minden,
Te ragyogsz, túl sírokon
A bűneimben!
Anna
(1909)
Én öreg bánataimról beszéltem,
A szobában az alkony vert tanyát.
Ő ott hordozta csodamély szemében
A fáradt Mának minden bánatát.
Klavírok sírnak néha úgy a csöndben,
Muskátlis, rácsos ablakok mögött,
Mint az én árva panaszom, amelybe
Most szerelem és részvét költözött.
És ekkor Anna szemeit lecsukta
És ekkor szép lett minden, ami fáj
S finom, fehér lett a sors durva ujja,
S mint várva várt és derűs déli táj:
Az üdvösség tűnt föl az esti csendben,
De én partjára lépni elfeledtem!
+ + +
Milyen volt...
(1912)
Milyen volt szőkesége nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból mely messze, mint az ég.
+ + +
Coronatio
(1912)
Annának víg bukását, könnyű vesztét
Jelentik gyászos pósták néha nékem,
Hogy elsodorták tőlem ködös esték
S rózsák között botorkál víg vidéken.
Annának víg bukását nem sirattam,
Mert Annát nékem nem lehet siratni,
Annának én örök száz kincset adtam,
Min nem győzhetnek a pokol hatalmi.
Szépség, szűzesség, ifjúság virága,
Mint tépett párta, hullhat föld porába,
Örökkön él én édes, büszke, drága,
Mennyei mély szerelmem ciprusága.
Annának már a koronája készül
Aranyból és gyémántból szűz egekben,
Ő nem szédülhet már le semmi égbül,
Anna örök, mert Annát én szerettem!
+ + +
Elégia
(1920)
A régi Anna jár ma
Emlékek pitvarába,
A régi Anna szépül
Múlt májusok ködébül.
Nem fáj már szőkesége,
Azt mondom néki: Béke!
Szép volt a kín, az álom,
De nem lett ő halálom!
Emlék lett édes, ékes,
Refrén örök zenéhez,
Mely földi vágyaimbul
Szűz csillagokba indul...
+ + +
|
|
